Magyar Szó, 2002. május (59. évfolyam, 101-125. szám)

2002-05-05 / 103. szám

G POLITIKAI TÉMÁK . Vajon VAJON elrendeli-e a bíróság Ce­­domir Jovanovicnak, a Demokrata Párt vezető személyiségének, a kor­mányzó koalíció parlamenti frakció­ja vezetőjének előállítását, mert nem tett eleget több szabályosan kézbesí­tett idézésnek? A fiatal politikusnak tanúskodnia kellene a közbiztonság veszélyeztetésével gyanúsított Marija Milosevic elleni perben. A vádirat szerint azon a bizonyos tavaly március 31-ei éjszakán, amikor Slobodan Milosevictyel elindult az autó a vizsgálati börtön felé, lánya pisztolyból több lövést adott le. Mi­lyen irányba lőtt, célzott-e valakire, erről eltérnek az akkori sajtójelenté­sek és a tanúvallomások. A média számos szemtanúra hi­vatkozva akkor azt közölte, hogy Ma­rija Milosevicet rettenetesen felbő­szítette apja gyávasága, hiába unszol­ta, hogy a fogda helyett ölje meg ma­gát. Fennállt annak a veszélye, hogy egyfelől a volt elnök fegyveres gárdá­ja, hívei, másfelől pedig a rendőrök egymásra lőhetnek, s számos áldozat eshet. A helyzet csillapítása érdekében a szocialisták minap kizárt tagja, az árulónak bélyegzett Branislav Ivko­vic és Ceda Jovanovic közvetített, s miután megállapodás született, Go­ran Cavlina vizsgálóbíró elindult Jo­vanovic autója felé. Már elhelyezked­tek az ülésen, amikor eldördültek a lövések. A vizsgálóbíró kabátjára csapta az ajtót, kis türelmet kért a fi­atal demokratától. „Hagyd a kabá­tot, a fejünket kell mentenünk”, vá­laszolta, gázt adott, s elszáguldott. Mi történt a kabáttal, nem jegyezte fel a sajtó, a fejük sértetlen maradt. A média emlékezete szerint Bane Ivkovic is nagyon megijedt, páni fé­lelmében a fiatal fenyőfák közé, az átázott földre vetette magát, annak reményében, hogy a fejtetlen lom­bok megvédhetik a golyótól. Elegáns kabátját besározta, mint olyan sokan mások pártjának uralma alatt, csak más értelemben, mint Bane Ivkovic a ruháját. Csodák csodájára Zivorad Igic, a belgrádi lakhelyű kosovói örökös szocialista káder nem észlelte ajtók csapkodását, háztartási kellékek röp­ködését, a teli torokból kiáltott szit­kokat, a lövéseket sem hallotta, el­nyomta az álom, pedig újságíróknak megesküdött, hogy egy korty szeszes italt sem konzumált. A sajtó találta-e ki az egészet, nem tudni, a bíróság előtt azt vallot­ta, hogy a vádlott a levegőbe lőtt, a helyzet vérontás nélküli rendezését jelezte ezzel. Cedo Jovanovic a sajtó közvetíté­sével az igazságügy mellének szegez­te a kérdést, miért nem vonta fele­lősségre azokat az egyéneket, akik több száz golyót lőttek ki a március 31-ei éjszaka alatt, miért sürgősebb Marija Milosevic ügye azokénál, akik több személyt megsebesítettek. „Nem vagyok hajlandó részt venni egy vereséget szenvedett család meg­alázásában”, jelentette ki. Ez a család egy évtized alatt sok mindent cselekedett, egyik tagjának erről Hágában kell számot adnia, s mit akart mondani, üzenni Jovano­vic, annak kiderítése már meghalad­ja az újságíró tényrögzítő feladatát. VAJON miként magyarázható, hogy a remény és a szakvélemények ellenére az utóbbi időben ismét ma­gasra csaptak a nacionalizmus, az idegengyűlölet hullámai, a másként gondolkodók elleni uszítás, sőt fe­nyegetőzés? Nyilvánvalóan számos válasz lehetséges, nem tartom kizárt­nak, hogy Mirko Tepavac volt kül­ügyminiszter közel áll az igazsághoz. Azt fejtegette ugyanis, hogy „az októberi fordulat elhárította a forra­dalom rémét, de sajnos, nem szá­molta fel Milosevic és hatalmi köré­nek hagyatékát... A szabadság kitárt ajtaján belopta magát szinte sértetle­nül a korrumpált rezsimapparátus látható és nem látható része. S ami még ennél is rosszabb, rendezte so­rait, s felébresztette az idegengyűlö­let, az Európa-ellenesség, a naciona­lizmus szellemét, s ezzel együtt az el­zárkózást hirdeti. Ha a hatalom to­vább habozik visszaszorításukban, konfliktus nélkül nem lesz megold­ható a helyzet.” Remélhetőleg a demokratikus ér­tékrendszer határain belüli konflik­tusra célzott az egykori diplomáciai vezető. VAJON népének, hazájának tett­­e szolgálatot Hágába való önkéntes útjával Nikola Sainovic, vagy a hazai igazságszolgáltatás elől lépett meg? Nemcsak az igazságot elvont foga­lomként értelmező pletykalapok, ha­nem a hitelességre súlyt helyező új­ságok is gyakran emlegették szere­pét abban, hogy nagy mennyiségű aranyat szállítottak el Borból egyelő­re ismeretlen helyre. A média köve­telte annak kiderítését is, hogy Sai­novic kapcsolatban állt-e azokkal az ügyletekkel, amelyek keretében több millió dollár került az ország­ból ciprusi és más bankokba. Az már nem találgatás, hogy Ni­kola Sainovic ült a miniszterelnöki bársonyszékben 1993-ban, az embe­riség egyetemes történelme legna­gyobb méretű inflációjának idején. Mladan Dinkic bankkormányzó könyvében azt írta, hogy szándéko­san szították a pénzromlást a lakos­ság kifosztásának szándékával. VAJON a kormány a kémek gyü­lekezete-e, ahogyan Velimir Ilic, az örökös kormányfő-helyettes jelölt, az önmagát a köztársasági elnöki tiszt­ségre legalkalmasabbnak tartó caca­­ki polgármester állítja? A közvéle­mény tudomása szerint eddig Mom­cilo Perisicet, a kabinet leköszönt alelnökét, volt vezérkari főnököt gyanúsítják azzal, hogy államtitkokat szolgáltatott ki egy idegen ország­nak, de ezt még a bíróság nem bizo­nyította be. Ilic nem említett nevet, valamiféle okmányokra hivatkozott, mintha ilyen súlyos vád nem szorul­na bizonyításra. Viszont név szerint homoszexuá­lisnak minősítette a kormány egyik alelnökét. Az októberi forradalmár­nak nincs jó véleménye a belügymi­niszterről, a szerb emigráció előtti beszédében felvetette a kérdést, mit keres a kormányban egy horvát. Azt állította, hogy több miniszter, mie­lőtt még elfoglalta volna magas posztját, a nagyvilágban csavargód. Nem teljesen érthető, ha már Ilic ilyen gyanús társaságnak tartja a kor­mányt, akkor miért vágyik közéjük, miért követeli olyan erőszakosan ön­magának a miniszterelnök-helyettesi tisztséget? VAJON jó úton haladunk-e, ahogy a köztársasági kormányfő nyo­matékosan hangsúlyozza? Miért len­nénk kétkedőek, borúlátóak, még ha ez az út nem csak rózsákkal van megszórva, és a polgárok százalék­ban ki nem mutatható része úgy érzi, hogy túl sok jutott neki a tövis­ből. FISCHER Jenő Tisza Tábor 2002 A szabadkai Riparia Természetbarátok Egyesülete, a kanizsai Tisza Klub és a törökkanizsai Szőke Tisza Ökológusok Egyesülete a Törökkanizsa mel­lett elterülő erdőben (a Sárgaháznál) a 13 évinél idősebb diákok számára ma­dármegfigyelő és gyűrűző tábort szervez öt váltásban: 1. váltás: július 28-ától augusztus 4-éig 2. váltás: augusztus 4-étől 11-éig 3. váltás: augusztus 11-étől 18-áig 4. váltás: augusztus 18-ától 25-éig 5. váltás: augusztus 25-étől szeptember 1 jéig A részvételi díj 25 euró, ill. ennek megfelelő dinárösszeg. A résztvevőknek lehetőség szerint sátrat és a szükséges személyes felszere­lést kell hozniuk. Jelentkezni lehet: Riparia Természetbarátok Egyesülete, 24000 Subotica, Engelsova 9. tel.: 064/11-33-781, 024/44-862, illetve dr. Ágoston Attila 23330 Novi Knezevac, Nikole Tesle 20., tel.: 063/81-44-040. A szervezők Magyarita______________________________ Az ország hatalmi struktúráiban 1945-ig visszemenőleg az a mély meggyőződés uralkodott, hogy minda­zok a polgárok, akik a rezsim ellen nyi­latkoznak, veszélyt jelentenek az állam számára, következésképp sajátos ellen­őrzés, felügyelet alá kell helyezni őket, így a kelet-európai szocialista országok gyakorlatához hasonlóan Jugoszláviá­ban is különféle (katonai és politikai) biztonsági szolgálatok alakultak szövet­ségi és köztársasági szinten egyaránt, amelyek mindmáig jóformán változat­lan formában megvannak. Ezek a szol­gálatok évtizedeken át gyűjtötték és őrizték az adatokat a hatalom politikai ellenfeleiről, mindazokról, akik az or­szág demokratizálásáért küzdöttek, de azokról is, akik valamilyen módon tyúkszemére léptek a rezsim emberei­nek. De korántsem szocialista, hanem jóval korábbi „találmány” a polgárok titkos rendőrségi dossziéja, már a XIX. század Franciaországában is megvolt, Balzacnál is olvashatjuk, hogy a ren­dőrség milyen szörnyű módon használ­ta fel a polgárokról begyűjtött informá­ciókat. A KÖZVÉLEMÉNY LANYHA ÉRDEKLŐDÉSE Furcsamód nálunk, ellentétben a többi volt szocialista országgal, a polgá­rok, de még a médiumok sem mutat­­tak/mutatnak kellő érdeklődést a tit­kos dossziék iránt, nemhogy nyomást gyakoroltak volna a hatalomra megnyi­tásuk végett. Csak találgathatjuk, hogy miért. Talán azért, mert az elmúlt évti­zedben sokkal súlyosabb gondokkal kellett szembenézniük az embereknek. Vagy: talán nem hisznek abban, hogy valaha is meg lehet tudni a teljes igaz­ságot. Vagy: talán félnek megtudni, mi­lyen szerteágazó hálózatuk volt/van a fizetett besúgóknak, az önkéntes spic­liknek és a túlbuzgó hazafiaknak. Az a baj, hogy ezideig nem volt meg a politikai akarat, sem a közvélemény kellő fogékonysága, hogy a problémá­val szembenézzen. Mintha ez az or­szág, még mindig háborúban lenne önmagával és a világgal, s a titkos dossziék megnyitása veszélyeztetné ma­gának az államnak a létét, nem tud megszabadulni a „belső ellenségtől”. Az új hatalom ugyan egy évvel ezelőtt tett egy felemás lépést ez irányban. A sebtében hozott, s azon frissiben mó­dosított szerbiai kormányrendelet azonban inkább porhintés volt, mint­sem igazi megoldás a titkos rendőrségi dossziékba való betekintés kérdésének teljes mértékű megoldására. Nos, hogy mégis elmozdult a holt­pontról a dolog, bizonyítja a rendőr­ségről szóló törvények munkaváltoza­tának megszületése, amit a Vreme és a NIN hozott nyilvánosságra. Független szakértői csoportok készítették el őket. SZABAD HOZZÁFÉRÉS A TITKOS DOSSZIÉKHOZ Az állambiztonságról szóló törvény­nek három munkaváltozata is van. Csak a legjellemzőbb újdonságokat emeljük ki: az állambiztonsági szolgá­lat köztársasági biztonsági­ tájékoztató ügynökséggé alakul, s háromszoros (politikai, bírósági és civil) ellenőrzés alá esik. Nincs többé „belső ellenség.” Hatásköre mindenekelőtt a terroriz­mus és a szervezett bűnözés elleni harcra, a háborús, valamint az emberi­ség és az emberi jogok ellen elkövetett bűnök leleplezésére terjed ki. Számunkra azonban sokkal érdeke­sebb a szerbiai állambiztonság által ve­zetett titkos dossziékról szóló törvény munkaváltozata, amely szintén radiká­lis megoldásokat tartalmaz. Előirá­nyozza a szerbiai képviselőház külön bizottságának létrehozását, amely meg­alakulása után 30 napon belül átvenné az 1945-től vezetett összes dossziét, s hozzáférhetővé tenné őket mindazok számára, akik valamilyen formában érintve voltak. Minden polgárnak jogá­­ban állna saját kérésére írásbeli értesí­tést kapnia arról, hogy van-e dossziéja, de arról is, hogy más személyekről, cso­portokról vagy szervezetekről vezetett dossziék tartalmaznak-e rá vonatkozó adatokat. Ha igen, akkor joga lenne betekintést nyernie, és megkapni a má­sodpéldányt. A javaslat szerint az állami szervek és szervezetek, tudományos intézmé­nyek, médiumok stb. felhasználhatják az adatokat e törvénnyel összhangban, amely gondoskodik arról, hogy az ál­lam és az érintett egyének érdeke kor­szerű és demokratikus módon védve legyen. A szolgálat dolgozóinak és munkatársainak nevét törlik, kivéve, ha az adatok kárt okoztak a dosszié tu­lajdonosának, és a bíróságon bizonyí­tékként szerepelhet. A dossziéjába be­tekintő személy írásban követelheti a rá, vagy elhunyt hozzátartozóira vonat­kozó személyes adatok kijavítását, ha pontatlannak tartja őket. AZ ÁTVILÁGÍTÁS MIATT MÁRIS NAGY AZ ELLENÁLLÁS A titkos dossziék adatai felhasznál­hatók politikai átvilágításra (lusztráció­­ra), vagyis azoknak a vezető posztokon levő (és leendő) személyeknek a diszk­­valifikálására, akik a titkos rendőrség tagjaiként, munkatársaként, besúgó­ként megsértették az emberi jogokat, s akik továbbra is hajlamosak effajta mű­veletekre. Átvilágítás alá esnének a képviselők és tanácstagok, a kormá­nyelnökök, kormánytagok és más veze­tő kormánytisztségviselők, a köztársa­sági elnök és szolgálatának tisztségvise­lői, a helyi önkormányzatok szolgálata­inak és szerveinek vezetői, a bírák, az ügyészek, valamint a közvállalatok, közszolgálatok, egyetemek, állami mé­diumok, állami bankok igazgatói és igazgatóbizottságainak tagjai, a belügy­minisztérium és az állambiztonsági szolgálat (a jövendő ügynökség) dol­gozói, a büntető-javító intézetek (bör­tönök) vezetői. Az ilyen átvilágítástól azonban min­denekelőtt azoknak a besúgóknak és összekötőiknek kell tartaniuk, akik tu­datosan továbbítottak hazug vagy rosszindulatúan elferdített információ­kat, vagy akik politikai célokból, illetve anyagi haszon fejében visszaéltek a dossziék adataival. Tehát sok ember karrierje forog kockán. Mondanunk sem kell, hogy a java­solt törvény munkaváltozatának szöve­gét máris megannyi kifogás érte. Min­denekelőtt a szerbiai belügyminisztéri­um állambiztonsági reszortjának veze­tői dühödtek meg, de mások is prüsz­kölnek. Azzal érvelnek, hogy a javasolt bizottság cenzori intézmény lenne, az állam számára pedig óriási anyagi meg­terhelést jelent. Vélekedésük szerint ezzel a titkosszolgálat munkamódszere lelepleződne stb. Legjobban az állam­biztonsági szolgálat tagjainak átvilágí­tásával nincsenek kibékülve, mert ez­zel - úgy vélik - egyfajta tisztogatás in­dulna meg az előzetes felelősség meg­állapítása nélkül. Továbbá elfogadha­tatlannak tartják a titkos dossziék meg­nyitását a médiumok számára, ami ugyebár érthető, ám semmiképpen sem akceptálható. A közvéleménynek ugyanis jogában áll tudni, mit művelt az elmúlt évtizedek alatt a politikai rendőrség a besúgók népes táborának közreműködésével. TÚL SZÉP, HOGY IGAZ LEGYEN A kifogásokból, ellenvetésekből ítélve és körülményeink ismeretében, a fent vázolt formában aligha fogadják el a törvényt. Mire a képviselőház elé kerül, úgy kiherélik, hogy elvész belőle a lényeg, s­írmagja sem marad a leg­jobb megoldásoknak, mint a kisebbsé­gi törvény esetében. Vagy már el is ve­szett a lényeg­­ a dossziékból. Vagy ma­guk a dossziék vesztek el. Volt éppen elég idő, s alighanem kellő politikai akarat is eltüntetésükre. Félő, hogy ez a törvény is olyan kira­kat, illetve átejtés lesz, mint a tavalyi kormányrendelet. Arról nem is szólva, hogy a katonai titkos dossziék ügye még igazán terítékre sem került, Peri­­sic kémhistóriája fellebbentette a fáty­lat, de azóta sehol semmi. S arról se fe­ledkezzünk meg, hogy nálunk is élet­móddá, nagyon sok ember életelemé­vé vált a besúgás, amelytől egyhamar aligha tudnak megszabadulni. Néz­zünk csak körül! Az új és a régi hata­lom emberei, beleértve a főállású besú­gók mindenre képes és a kisszerű spic­lik túlbuzgó hadseregét is, szinte kibo­gozhatatlan hálóvá fonódtak össze. Ki kit, s mi alapján világít itt majd át? Tehát ne igyunk előre a medve bő­rére, hiszen, hogy is dudorásztuk haj­dan: „Túl szép, hogy igaz legyen...” Azt azonban mégis elégedetten nyugtáz­hatjuk, mert nagy dolog, ha késve is, de kellő politikai és szakértelemmel el­készült egy ilyen törvény munkaválto­zata. Egyelőre éljük be ennyivel, s fi­gyeljük a fejleményeket! SERER Lenke NAPJAINK HORDALÉKA Megszabadulunk-e végre a besúgóktól? Elkészült a titkos rendőrségi dossziékról szóló törvény munkaváltozata - Előirányozza a politikai átvilágítást (lusztrációt) is - A demokrácia próbája lesz a javasolt megoldások elfogadása és alkalmazása 2002. május 5., vasárnap Megköszönjük a figyelmet Nemrégiben a kishegyesi falugyűlésen vetette fel valaki, hogy van-e joguk a tartományi és a körzeti rendőröknek a mellékutcákon is megállítaniuk és ellenőrizniük a forgal­mat. Azt a választ kapta, hogy a rendőröknek természetesen jogukban áll bárhol ellenőrzést végezni. Néhány napra rá a polgárok egy feketicsi összejövetelén is felmerült a kérdés. Igen furcsa dolgok is kiderültek, például az, hogy az iskolá­ba kerékpáron igyekvő gyereket megállították és ellenőriz­ték. Mivel látták, hogy a bringa vadonatúj, és nem találhat­nak benn­e hibát, a gyereket megbüntették állítólag azért, mert nem volt bukósisakja. Legközelebb majd a hajtási en­gedélyt fogják kérni tőle! Egy másik eset: a ház előtt parkolt gépkocsiba kötöttek bele, és elküldték rendkívüli műszaki vizsgára. A törvényeket kétségkívül be kell tartani, de ez esetben is lenne néhány megjegyzésem. A törvényalkotóknak nyil­ván az a céljuk, hogy a szabályok szigora tekintetében is kö­zeledjünk Európához. Azt azonban mégis figyelembe kellett volna venni, hogy nem heccből, hanem szükségből majd minden második-harmadik autó „nagykorú”. Az is igaz, hogy korábban nevetségesek voltak a büntetések, de biztos, hogy most sincsenek összhangban sem a géppark állapotá­val, sem pedig a keresetekkel. Az utóbbi esetben arra gon­dolok, hogy szigorúak és magasak az európai büntetések is, de egy-két büntetés még nem borítja fel a havi családi költ­ségvetést, mint, mondjuk, nálunk. Nem szeretnék senkit olyasfajta kesergésekre hangolni, hogy megintcsak a magyarok lakta falvakat lepték el az ellen­őrzést végző rendőrök, mintha ez a népesség messze földön híres lenne a törvények semmibevételéről. Ha jobbak nem is vagyunk, mint mások, rosszabbak sem. Az viszont a hely­belieknek is feltűnt már, hogy egyetlen ilyen ellenőrzési ak­ció sem kerüli el falvainkat, másokat viszont igen. Éppen az effajta érzékenység miatt kellene talán a rendőrségnek ma­gának ügyelnie arra, hogy ennek még a látszatát is messze elkerülje. Meg kell említenem még egy esetet, amelyről szintén a napokban hallottam egy gunarasi ismerősömtől. Egyik falu­belije, amikor meglátta az ellenőrző rendőröket az utca vé­gén, biciklire pattant, hogy elpanaszolja nekik: a szomszéd­ja ellopott tőle két zsák kukoricát. A rendőrök elutasították, arra hivatkozva, hogy a lopás értéke nem éri el azt a határér­téket, amikor kötelesek lennének intézkedni. Viszont meg­büntették az illetőt 300 dinárral, mert papucsban hajtotta a biciklit. Ha nem is igaz az eset, akkor is pontosan mutatja, hogyan vélekednek a polgárok a rendőrség munkájáról, mégpedig nem ok nélkül. Az is elég baj, hogy az említett ha­tárérték valóban létezik, és csodálom is, hogy az arra hivatot­taknak sosem tűnt fel ez a sajátos paradoxon, tudniillik, hogy az állam védi saját karhatalmát a munkától. Nem cso­da tehát, hogy elszaporodtak az apró lopások, és a földmű­veseknek maguknak kell megszervezniük a mezőőrszolgála­tot, a saját költségükre. A jelenlegi állomány a többszöröse annak, ami a hetvenes években volt, amikor nem létezett ilyen határérték. Nem a rendőröket okolom elsősorban mindezért, ha­nem természetesen azokat, akik katonai feladatokra és a polgárok megfegyelmezésére képezték ki őket, nem pedig bűnüldözésre a polgárok nyugodt életének és vagyonának a megvédésére. A bajok orvoslását valahol itt kellene kezdeni, és ezt szem előtt tartani a törvények megváltoztatásakor, át­szervezéskor és a képzéskor is. PAPP Imre

Next