Magyar Szó, 2002. december (59. évfolyam, 285-309. szám)
2002-12-01 / 285. szám
2002. december 1., vasárnap DZURINDA LÉPÉSELŐNYBEN Gesztus helyett elutasítás Valójában külpolitika-e a státustörvény? Magyar-szlovák kapcsolatok: újabb próbatétel Az Európai Egyesült Államok felé Budapest, november 30. Medgyessy Péterrel tárgyalva Mikulás Dzurinda szlovák kormányfő könnyűszerrel megtehette volna azt az elegáns gesztust, hogy különösebb ellenvetés nélkül elfogadja a kedvezménytörvény módosított változatát, s a fotósok villanófényeiben békésen egymás tenyerébe csapnak. Ő azonban - általános meglepetésre - elutasította ezt a kínálkozó lehetőséget. A kedd esti magyar-szlovák csúcstalálkozót követő sajtótájékoztatón az arcok mindent elárultak: Dzurinda kissé feszült volt ugyan, de érthetően magabiztos, míg Medgyessy sikertelenül igyekezett leplezni megdöbbenését és ingerültségét. A budapesti találkozó tehát kudarcba fulladt, Dzurinda ezzel a húzásával egyébként a szlovákiai sajtót is váratlan helyzet elé állított. Nos, szokás mondani, a politikában semmi sem történik véletlenül. A jelen „eset” mégis annyiban különös, hogy Bugár Béla, a szlovákiai Magyar Koalíció Pártjának elnöke előzőleg tájékoztatta miniszterelnökét a budapesti Máért ülésén - többek között éppen a pozsonyi igényeket figyelembe véve - a státustörvényen elvégzett korrekciókról, s Dzurinda akkor mindezt látszólag tudomásul vette. Mint utóbb kiderült: csak látszólag. Közben - nyilván egészen szűk körben konzultálva - visszakanyarodott egy jóval korábbi, még tavaly decemberben megszellőztetett felvetéshez, miszerint Magyarország ne alkalmazza a törvényt a szlovákiai magyarokkal összefüggésben, s a magyar fél - Ausztriához hasonlóan - Szlovákiát is hagyja ki a törvényből, így most a magyar fővárosban ismét az extraterritorialitást, azaz a kedvezménytörvény területen kívüli hatályát, illetve annak diszkriminatív voltát említette az elfogadhatatlanság indokaként. (Erre hangolódott rá aztán Budapest e heti második vendégeként a dolgokról folyamatosan tájékozódó Adrian Nastase román kormányfő, ám jóval mérsékeltebb módon.) A realitások hűvösségével mérlegelve a bővebb mozgástérrel rendelkező Dzurinda nem sokat kockáztatott. A legutóbbi (októberi) négypárti kormányalakításkor a kedvezménytörvény kérdése kimaradt a megállapodás szövegéből, az MKP kilépése tehát formailag indokolatlan. Dzurinda amúgy kissé meg is sér(Tudósítónktól)tődhetett, hiszen a magyar miniszterelnökkel való találkozóját korábbra tervezték (még a Máért november 17-i ülése előtt), ez azonban nem jött létre, s nem tudni továbbá, a magyar kormánynak Bugár Béla „szóvivői” küldetése mellett volt-e más „hivatalos” kommunikációja Pozsonnyal. Kovács László külügyminiszter értelmezése, miszerint a szlovák kormányfő magatartása belpolitikai okokra, nevezetesen az esedékes önkormányzati választásokra vezethető vissza, szimpla megoldásnak tűnik. Inkább arról van szó, Dzurinda felmérte Magyarország engedményekre hajló külpolitikai irányvételét, s azt is, Budapest - illemből - nem vétózhatja meg Szlovákia NATO-csatlakozását. Voltaképpen Adrian Nastase szólta el magát egy román lapnak nyilakozva: „A magyar fél nem tanúsít majd túlságosan nagy ellenállást, hiszen az EU-tagjelölt Magyarország a jószomszédi viszonyban érdekelt.” Ehhez kapcsolódóan egy másik dilemma is előtérbe kerül. Németh Zsolt fideszes képviselő, az országgyűlés külügyi bizottságának elnöke a minap az ATV csatornának nyilatkozva kifejtette: „Mi, a polgári erők a határon túli magyarokra úgy tekintünk, mint saját magunkra. Azt gondoljuk, hogy a magyar állam a határon túli magyarokért ugyanolyan jogon, ugyanolyan alapon kell hogy fellépjen, cselekedjen, mint a magyar állampolgárok védelmében, a világban mind a 15 millió magyar érdekeiben kell eljárnia. A mostani kormányzat hangsúlyos különbséget tesz a magyar állampolgárok és határon túli magyarok között. A határon túli magyarok ügye külpolitikai problémaként jelenik meg a felfogásban.” Mindez eldöntetlen, ám tegyük hozzá - és ezt a Máért-on részt vevő ellenzéki újságírók is elismerték -, Medgyessy Péter magyar miniszterelnök szándékában mintha megelőzné az MSZP és az SZDSZ törekvéseit, a kedvezménytörvény megvalósulását pedig mintegy saját becsületbeli kérdésének is tekinti. Németh Zsolt ugyanakkor ezt is mondta: „Én ha valami indokát látom a státustörvény módosításának, akkor abban nem meghatározó elem, hogy Románia vagy Szlovákia a törvényről mit gondol. Úgy vélem, az ő támogatásukat lehetetlenség megszerezni, ez illuzórikus külpolitikai célkitűzés.” Dzurinda lépése ezt igazolta, aki valójában időhúzásra játszik, a kedvezménytörvény esetleges elévülésére és az otthoni fokozottabb szimpátiára. Budapest pedig gondolkodjék, milyen „trükköket” talál ki. Amelyek ellenszere régtől fogva közismert: a tájékoztatóirodák betiltása, anyagi javaik lefoglalása, hasonlóképpen kilencvenszázalékos adóval sújtani azokat az iskolákat, amelyek magyarországi támogatáshoz jutnak. És megadóztatni a „kedvezményezett” szülőket is. A képlet tehát teljes, rizikó úgyszólván nincs. Lehet azonban mindennek egy különös hozadéka: a kedvezménytörvény lélektani felértékelődése. A magyar kabinet máris bejelentette, a módosított státustörvény kivételes és sürgős eljárás révén még az idén a parlament elé kerül, s biztosra vehető, azt (miután az SZDSZ is módosított álláspontján) 100 százalékban megszavazzák. Budapestnek egyértelmű választ kell adnia. SINKOVITS Péter Sűrűsödnek a feladatok, mert kifut az időből az Európai Unió — ez lesz mind érezhetőbb az EU decemberi csúcsértekezletének közeledtével. Elsősorban azért, mert ezen a csúcsértekezleten meghozzák a végleges döntést 10 új tag felvételéről, közben úgy tesznek, mintha az EU felkészült volna erre a nagyarányú történelmi bővülésre. Még a látványos viták is csak a bővülés anyagi vetületére összpontosultak: az új tagok felvétele kiadásokkal jár, de senki sem hajlandó sem többet adni a közös kasszába, sem kevesebbet kapni onnan az új tagok kedvéért. Közben amióta a bővítés gondolata felvetődött, mindenki tudatában (sokszor tudat alá szorítva) ott él annak felismerése, hogy az EU mostani felépítése és intézményrendszere működésképtelenné válik, ha jövőre 10, utána gyorsan még két-három új tagot vesznek fel, és az évtized végére a számítások szerint már minimum 30 tagú lesz, tehát a mostaninak a kétszerese, a kezdeti hatnak - amelyhez az intézményeket és a megoldásokat méretezték - az ötszöröse. A brüsszeli bürokraták csak attól riadtak meg, hogy az EU-ban már most is évente 1,3 millió okmányt kellett lefordítani, most viszont a hivatalos nyelvek száma már 2004-ben közel megkétszereződik, 11-ről 20-ra emelkedik. A politikusokat azonban már évek óta foglalkoztatja a hivatalosan így megfogalmazott kérdés: „a bővülő Európa hogyan őrizheti meg alapvető küldetését és döntéshozatali egybetartó képességét, hogy az európai konstrukcióhoz közeledés lehetséges maradjon”. Már lefolytattak egy „kormányközi értekezletet”, amelynek keretében évekig tartó munkával, több csúcsértekezleten folytatott tanácskozással foglalkoztak elsősorban az intézmények reformjával, hogy azok a bővülés után is működőképesek legyenek. Az ott elért szerény eredmények után a munkát meggyorsította Fischer német külügyminiszternek 2000 májusában elhangzott figyelmeztetése, hogy nemcsak a bővülés, hanem az EU belső fejlődése és a külvilág változásai is szükségessé teszik az európai integráció minőségi megújítását és elmélyítését. Ennek hatására az EU nizzai csúcsértekezlete - amelyen az állam- és kormányfők erejéből a bővítés egyik problémájával kapcsolatban csak vérszegény kompromisszumra tellett a szavazatok elosztásáról - döntött a vita intézményesítéséről, de csak egy évre rá, a laekeni csúcsértekezleten született meg a mintegy félszáz megfogalmazott kérdés megválaszolásával megbízott, 105 tagú konvent, amelynek 10 munkacsoportja jelentést tesz a mostani csúcsértekezletnek, hogy a konvent képessé váljon az álláspontok véglegesítésére 2003 tavaszán, tehát még az új tagok felvétele előtt. Az okvetlenül szükséges intézkedésekről már létrejött az egyetértés, és menet közben sok minden tisztázódott, így például már régóta hat annak kialakult tudata, hogy az EU gazdasági óriás, amelynek politikailag is fel kell nőnie ehhez a gazdasági hatalomhoz. Mert az EU a világ első gazdasági és kereskedelmi hatalma, a kutatás és újítás óriása. Igaz ugyan, hogy kereskedelmének 60 százalékát saját határain belül bonyolítja le, de a fennmaradó 40 százalék is elég ahhoz, hogy a világkereskedelem meghatározó tényezője legyen, nem is szólva arról, hogy a világkereskedelem gazdaságának legfőbb forrása. Politikailag azonban nem képes ennek a hatalomnak megfelelően fellépni, sőt kialakult annak meggyőződése is, hogy „az egységes piac sem funkcionálhat jól politikai unió nélkül”. Mindennek hatására az EU már régen közös erőfeszítéssel dolgozik ennek a politikai képességnek a megteremtésén, már hosszabb ideje formálja a közös védelmi, igazságszolgáltatási és külpolitikát. Már ott tartanak, hogy ezt a közös politikát kiterjesztik Amióta a bővítés gondolata felvetődött, mindenki tudatában (sokszor tudat alá szorítva) ott él annak felismerése, hogy az EU mostani felépítése és intézményrendszere működésképtelenné válik, ha jövőre 10, utána gyorsan még két-három új tagot vesznek fel, és az évtized végére a számítások szerint már minimum 30 tagú lesz, tehát a mostaninak a kétszerese, a kezdeti hatnak - amelyhez az intézményeket és a megoldásokat méretezték - az ötszöröse, a menedékjog és a bevándorlás kérdéseire is. Sőt az Európai Bizottság mindinkább közös kormányként lép fel, amely az utak építésétől a rák elleni küzdelmen át a hátrányos helyzetűek kérdéséig számos olyan konkrét kérdéssel foglalkozik, amely eddig a nemzeti kormányok hatáskörébe tartozott. Ez a körülmény jelentősen megkönnyítette a konvent munkáját is, mert sok kérdésben már az elért eredményekre építhet. De eredményes volt a munkacsoportok konkrét tevékenysége is, így majdnem befejezettnek tekintendő két munkacsoport munkája. Az egyikben megegyeztek, hogy „az intézmények és eljárások leegyszerűsítése és egységesítése” érdekében rendszerezett és egységes egészbe öntik azt a sok szerződést és megállapodást, ami az EU „alkotmányos” alapja, ami tehát az új - tényleges - alkotmányhoz is kiindulópontot adhat. A másik munkacsoport pedig megegyezett az Európai Parlament és a nemzeti parlamentek közti viszonyban, ami szerint a nemzeti parlamentek nem kapnak vétójogot (mint Nagy-Britannia javasolta), de az EB-nek a törvényjavaslatok kidolgozásakor egyeztetnie kell a nemzeti parlamenttel és végső eszközként a nemzeti parlament még megtagadhatja az európai törvény átültetését a hazai joggyakorlatba. Végül a konventnek nagy segítséget jelent annak a gondolatnak a felülkerekedése, hogy már 25 taggal sem lehetséges a félévenként változó elnöklés rendszere. Ehelyett Európának hosszabb időre megválasztott elnököt kell kapnia. Még nem tisztázták, hogy ez az elnök egyszerre legyen az állam- és kormányfők tanácsának meg az Európai Bizottságnak az elnöke, vagy csak az elsőé, nem tisztázódtak a választás részletkérdései, de már megvan a megállapodás: Európának elnöke lesz. Nagy viták folynak azonban a lényeges elvi kérdésekről, amelyek tisztázása nélkül a konvent nem fejezheti be munkáját. Elsősorban nincs válasz a legfontosabb kérdésre: milyen legyen a viszony az európai szuverenitás (mennyire jussanak az Európai Egyesült Államok megteremtésében) és a hagyományos nemzeti szuverenitás között. Bár ebben a kérdésben is vannak lényeges változások. Elsősorban két dolog tudatosodott. Az egyik az, hogy a nemzeti szuverenitás sok tekintetben illúzióvá lett azzal, hogy távoli tőzsdék történései sokszor és sokban jobban befolyásolják az emberek mindennapi életét, mint a „nemzeti” kormányok döntései. A másik pedig az, hogy az EU már messzire jutott a nemzeti szuverenitásnak az átruházásában. Elsősorban az integráció előrehaladása (az eurótól a közös határokon át a központi szervek már említett növekedéséig és olyan tervezett további növeléséig, mint Európa elnöke posztjának megteremtése) már sok tekintetben megteremtette az európai szuverenitást. A bővítéssel járó gondok az ilyen európai szuverenitás erősítésének tudatát fokozzák, amióta a bővítés napirenden van: a vétójog rendszerének a „kvalifikált többség” rendszerével történő felcserélését és az intézmények hatékonyabb munkamódjának keresését már annak felismerése szülte, hogy a 6 tagra méretezett intézmények és megoldások már 15 tagnál is nehézkesek, 25-30 tagnál pedig teljesen működésképtelenek lesznek. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy a problémák szükséges megoldásának mikéntjében is megvan az egyetértés. Továbbra is hat ugyanis a két alapvető áramlat közti ellentét. Az egyik - a nemzetek Európájában gondolkodva - féltékenyen őrizné a nemzeti szuverenitást, a másik hajlandó elfogadni annak Európára átruházását. És itt eléggé összekuszáltak a frontok: Franciaország például hol az egyikhez, hol a másikhoz tartozik. Ráadásul ott van még a közös intézményektől érdekeiket féltő kicsik és a nagyok közti ellentét is. Minderre néhány hónapon belül választ kell adnia az európai konventnek olyan körülmények között, amikor megalakulásával egyelőre háttérbe szorult a „többlépcsős Európa” gondolata. És Európa központi kérdése lett: sikerül-e ezzel megbirkóznia? BÁLINT István Nastase román és Medgyessy magyar miniszterelnök pénteki budapesti találkozójukkor Magyarázó KÜLPOLITIKA 3