Magyar Szó, 2002. december (59. évfolyam, 285-309. szám)

2002-12-01 / 285. szám

2002. december 1., vasárnap DZURINDA LÉPÉSELŐNYBEN Gesztus helyett elutasítás Valójában külpolitika-e a státustörvény?­­ Magyar-szlovák kapcsolatok: újabb próbatétel Az Európai Egyesült Államok felé Budapest, november 30. Medgyessy Péterrel tárgyal­va Mikulás Dzurinda szlovák kormányfő könnyűszerrel megtehette volna azt az ele­gáns gesztust, hogy különö­sebb ellenvetés nélkül elfo­gadja a kedvezménytörvény módosított változatát, s a fotó­sok villanófényeiben békésen egymás tenyerébe csapnak. Ő azonban - általános meglepe­tésre - elutasította ezt a kínál­kozó lehetőséget. A kedd esti magyar-szlovák csúcstalálko­zót követő sajtótájékoztatón az arcok mindent elárultak: Dzurinda kissé feszült volt ugyan, de érthetően magabiz­tos, míg Medgyessy sikertele­nül igyekezett leplezni meg­döbbenését és ingerültségét. A budapesti találkozó tehát kudarcba fulladt, Dzurinda ezzel a húzásával egyébként a szlovákiai sajtót is váratlan helyzet elé állított. Nos, szokás mondani, a po­litikában semmi sem történik véletlenül. A jelen „eset” még­is annyiban különös, hogy Bu­gár Béla, a szlovákiai Magyar Koalíció Pártjának elnöke elő­zőleg tájékoztatta miniszterel­nökét a budapesti Máért ülé­sén - többek között éppen a pozsonyi igényeket figyelem­be véve - a státustörvényen el­végzett korrekciókról, s Dzu­rinda akkor mindezt látszólag tudomásul vette. Mint utóbb kiderült: csak látszólag. Köz­ben - nyilván egészen szűk körben konzultálva - visszaka­nyarodott egy jóval korábbi, még tavaly decemberben megszellőztetett felvetéshez, miszerint Magyarország ne al­kalmazza a törvényt a szlováki­ai magyarokkal összefüggés­ben, s a magyar fél - Ausztriá­hoz hasonlóan - Szlovákiát is hagyja ki a törvényből, így most a magyar fővárosban is­mét az extraterritorialitást, azaz a kedvezménytörvény te­rületen kívüli hatályát, illetve annak diszkriminatív voltát említette az elfogadhatatlan­ság indokaként. (Erre hango­lódott rá aztán Budapest e heti második vendégeként a dolgokról folyamatosan tájé­kozódó Adrian Nastase ro­mán kormányfő, ám jóval mérsékeltebb módon.) A realitások hűvösségével mérlegelve a bővebb mozgás­térrel rendelkező Dzurinda nem sokat kockáztatott. A leg­utóbbi (októberi) négypárti kormányalakításkor a kedvez­ménytörvény kérdése kima­radt a megállapodás szövegé­ből, az MKP kilépése tehát formailag indokolatlan. Dzu­rinda amúgy kissé meg is sér­(Tudósítónktól)­tődhetett, hiszen a magyar mi­niszterelnökkel való találkozó­ját korábbra tervezték (még a Máért november 17-i ülése előtt), ez azonban nem jött létre, s nem tudni továbbá, a magyar kormánynak Bugár Béla „szóvivői” küldetése mel­lett volt-e más „hivatalos” kommunikációja Pozsonnyal. Kovács László külügyminisz­ter értelmezése, miszerint a szlovák kormányfő magatartá­sa belpolitikai okokra, neveze­tesen az esedékes önkormány­zati választásokra vezethető vissza, szimpla megoldásnak tűnik. Inkább arról van szó, Dzurinda felmérte Magyaror­szág engedményekre hajló külpolitikai irányvételét, s azt is, Budapest - illemből - nem vétózhatja meg Szlovákia NATO-csatlakozását. Volta­képpen Adrian Nastase szólta el magát egy román lapnak nyilakozva: „A magyar fél nem tanúsít majd túlságosan nagy ellenállást, hiszen az EU-tagje­­lölt Magyarország a jószom­szédi viszonyban érdekelt.” Ehhez kapcsolódóan egy másik dilemma is előtérbe ke­rül. Németh Zsolt fideszes képviselő, az országgyűlés kül­ügyi bizottságának elnöke a minap az ATV csatornának nyilatkozva kifejtette: „Mi, a polgári erők a határon túli magyarokra úgy tekintünk, mint saját magunkra. Azt gon­doljuk, hogy a magyar állam a határon túli magyarokért ugyanolyan jogon, ugyano­lyan alapon kell hogy fellép­jen, cselekedjen, mint a ma­gyar állampolgárok védelmé­ben, a világban mind a 15 mil­lió magyar érdekeiben kell el­járnia. A mostani kormányzat hangsúlyos különbséget tesz a magyar állampolgárok és ha­táron túli magyarok között. A határon túli magyarok ügye külpolitikai problémaként je­lenik meg a felfogásban.” Mindez eldöntetlen, ám te­gyük hozzá - és ezt a Máért-on részt vevő ellenzéki újságírók is elismerték -, Medgyessy Pé­ter magyar miniszterelnök szándékában mintha mege­lőzné az MSZP és az SZDSZ törekvéseit, a kedvezménytör­vény megvalósulását pedig mintegy saját becsületbeli kér­désének is tekinti. Németh Zsolt ugyanakkor ezt is mondta: „Én ha valami indokát látom a státustörvény módosításának, akkor abban nem meghatározó elem, hogy Románia vagy Szlovákia a tör­vényről mit gondol. Úgy vé­lem, az ő támogatásukat lehe­tetlenség megszerezni, ez illu­zórikus külpolitikai célkitű­zés.” Dzurinda lépése ezt iga­zolta, aki valójában időhúzásra játszik, a kedvezménytörvény esetleges elévülésére­­ és az otthoni fokozottabb szimpátiá­ra. Budapest pedig gondol­kodjék, milyen „trükköket” ta­lál ki. Amelyek ellenszere rég­től fogva közismert: a tájékoz­tatóirodák betiltása, anyagi ja­vaik lefoglalása, hasonlókép­pen kilencvenszázalékos adó­val sújtani azokat az iskolákat, amelyek magyarországi támo­gatáshoz jutnak. És megadóz­tatni a „kedvezményezett” szü­lőket is. A képlet tehát teljes, rizikó úgyszólván nincs. Lehet azonban minden­nek egy különös hozadéka: a kedvezménytörvény lélektani felértékelődése. A magyar ka­binet máris bejelentette, a módosított státustörvény kivé­teles és sürgős eljárás révén még az idén a parlament elé kerül, s biztosra vehető, azt (miután az SZDSZ is módosí­tott álláspontján) 100 száza­lékban megszavazzák. Buda­pestnek egyértelmű választ kell adnia. SINKOVITS Péter S­űrűsödnek a feladatok, mert kifut az időből az Európai Unió — ez lesz mind érezhetőbb az EU decemberi csúcsértekezletének közeled­tével. Elsősorban azért, mert ezen a csúcsérte­kezleten meghozzák a végleges döntést 10 új tag felvételéről, közben úgy tesznek, mintha az EU felkészült volna erre a nagyarányú történel­mi bővülésre. Még a látványos viták is csak a bővülés anyagi vetületére összpontosultak: az új tagok felvétele kiadásokkal jár, de senki sem hajlandó sem többet adni a közös kasszába, sem kevesebbet kapni onnan az új tagok ked­véért. Közben amióta a bővítés gondolata fel­vetődött, mindenki tudatában (sokszor tudat alá szorítva) ott él annak felismerése, hogy az EU mostani felépítése és intézményrendszere működésképtelenné válik, ha jövőre 10, utána gyorsan még két-három új tagot vesznek fel, és az évtized végére a számítások szerint már mi­nimum 30 tagú lesz, tehát a mostaninak a két­szerese, a kezdeti hatnak - amelyhez az intéz­ményeket és a megoldásokat méretezték - az ötszöröse. A brüsszeli bürokraták csak attól ri­adtak meg, hogy az EU-ban már most is évente 1,3 millió okmányt kellett lefordítani, most vi­szont a hivatalos nyelvek száma már 2004-ben közel megkétszereződik, 11-ről 20-ra emelke­dik. A politikusokat azonban már évek óta fog­lalkoztatja a hivatalosan így megfogalmazott kérdés: „a bővülő Európa hogyan őrizheti meg alapvető küldetését és döntéshozatali egybetar­tó képességét, hogy az európai konstrukcióhoz közeledés lehetséges maradjon”. Már lefolytat­tak egy „kormányközi értekezletet”, amelynek keretében évekig tartó munkával, több csú­csértekezleten folytatott tanácskozással foglal­koztak elsősorban az intézmények reformjával, hogy azok a bővülés után is működőképesek legyenek. Az ott elért szerény eredmények után a munkát meggyorsította Fischer német külügyminiszternek 2000 májusában elhang­zott figyelmeztetése, hogy nemcsak a bővülés, hanem az EU belső fejlődése és a külvilág vál­tozásai is szükségessé teszik az európai integrá­ció minőségi megújítását és elmélyítését. En­nek hatására az EU nizzai csúcsértekezlete - amelyen az állam- és kormányfők erejéből a bővítés egyik problémájával kapcsolatban csak vérszegény kompromisszumra tellett a szavaza­tok elosztásáról - döntött a vita intézményesí­téséről, de csak egy évre rá, a laekeni csúcsér­tekezleten született meg a mintegy félszáz megfogalmazott kérdés megválaszolásával megbízott, 105 tagú konvent, amelynek 10 munkacsoportja jelentést tesz a mostani csú­csértekezletnek, hogy a konvent képessé váljon az álláspontok véglegesítésére 2003 tavaszán, tehát még az új tagok felvétele előtt. A­z okvetlenül szükséges intézkedésekről már létrejött az egyetértés, és menet köz­ben sok minden tisztázódott, így például már régóta hat annak kialakult tudata, hogy az EU gazdasági óriás, amelynek politikailag is fel kell nőnie ehhez a gazdasági hatalomhoz. Mert az EU a világ első gazdasági és kereskedelmi ha­talma, a kutatás és újítás óriása. Igaz ugyan, hogy kereskedelmének 60 százalékát saját ha­tárain belül bonyolítja le, de a fennmaradó 40 százalék is elég ahhoz, hogy a világkereskede­lem meghatározó tényezője legyen, nem is szólva arról, hogy a világkereskedelem gazda­ságának legfőbb forrása. Politikailag azonban nem képes ennek a hatalomnak megfelelően fellépni, sőt kialakult annak meggyőződése is, hogy „az egységes piac sem funkcionálhat jól politikai unió nélkül”. Mindennek hatására az EU már régen közös erőfeszítéssel dolgozik ennek a politikai képességnek a megteremté­sén, már hosszabb ideje formálja a közös védel­mi, igazságszolgáltatási és külpolitikát. Már ott tartanak, hogy ezt a közös politikát kiterjesztik Amióta a bővítés gondolata felvető­dött, mindenki tudatában (sokszor tudat alá szorítva) ott él annak felis­merése, hogy az EU mostani felépíté­se és intézményrendszere működés­­képtelenné válik, ha jövőre 10, utána gyorsan még két-három új tagot vesz­nek fel, és az évtized végére a számítá­sok szerint már minimum 30 tagú lesz, tehát a mostaninak a kétszerese, a kezdeti hatnak - amelyhez az intéz­ményeket és a megoldásokat méretez­ték - az ötszöröse, a menedékjog és a bevándorlás kérdéseire is. Sőt az Európai Bizottság mindinkább közös kormányként lép fel, amely az utak építésétől a rák elleni küzdelmen át a hátrányos helyzetű­ek kérdéséig számos olyan konkrét kérdéssel foglalkozik, amely eddig a nemzeti kormányok hatáskörébe tartozott. Ez a körülmény jelentő­sen megkönnyítette a konvent munkáját is, mert sok kérdésben már az elért eredmények­re építhet. De eredményes volt a munkacso­portok konkrét tevékenysége is, így majdnem befejezettnek tekintendő két munkacsoport munkája. Az egyikben megegyeztek, hogy „az intézmények és eljárások leegyszerűsítése és egységesítése” érdekében rendszerezett és egy­séges egészbe öntik azt a sok szerződést és me­gállapodást, ami az EU „alkotmányos” alapja, ami tehát az új - tényleges - alkotmányhoz is kiindulópontot adhat. A másik munkacsoport pedig megegyezett az Európai Parlament és a nemzeti parlamentek közti viszonyban, ami szerint a nemzeti parlamentek nem kapnak vé­tójogot (mint Nagy-Britannia javasolta), de az EB-nek a törvényjavaslatok kidolgozásakor egyeztetnie kell a nemzeti parlamenttel és vég­ső eszközként a nemzeti parlament még meg­tagadhatja az európai törvény átültetését a ha­zai joggyakorlatba. Végül a konventnek nagy segítséget jelent annak a gondolatnak a felül­­kerekedése, hogy már 25 taggal sem lehetséges a félévenként változó elnöklés rendszere. Ehe­lyett Európának hosszabb időre megválasztott elnököt kell kapnia. Még nem tisztázták, hogy ez az elnök egyszerre legyen az állam- és kor­mányfők tanácsának meg az Európai Bizottság­nak az elnöke, vagy csak az elsőé, nem tisztá­zódtak a választás részletkérdései, de már meg­van a megállapodás: Európának elnöke lesz. N­agy viták folynak azonban a lényeges elvi kérdésekről, amelyek tisztázása nélkül a konvent nem fejezheti be munkáját. Elsősor­ban nincs válasz a legfontosabb kérdésre: mi­lyen legyen a viszony az európai szuverenitás (mennyire jussanak az Európai Egyesült Álla­mok megteremtésében) és a hagyományos nemzeti szuverenitás között. Bár ebben a kér­désben is vannak lényeges változások. Elsősor­ban két dolog tudatosodott. Az egyik az, hogy a nemzeti szuverenitás sok tekintetben illúzió­vá lett azzal, hogy távoli tőzsdék történései sok­szor és sokban jobban befolyásolják az embe­rek mindennapi életét, mint a „nemzeti” kor­mányok döntései. A másik pedig az, hogy az EU már messzire jutott a nemzeti szuverenitás­nak az átruházásában. Elsősorban az integrá­ció előrehaladása (az eurótól a közös határo­kon át a központi szervek már említett növeke­déséig és olyan tervezett további növeléséig, mint Európa elnöke posztjának megteremté­se) már sok tekintetben megteremtette az eu­rópai szuverenitást. A bővítéssel járó gondok az ilyen európai szuverenitás erősítésének tu­datát fokozzák, amióta a bővítés napirenden van: a vétójog rendszerének a „kvalifikált több­ség” rendszerével történő felcserélését és az in­tézmények hatékonyabb munkamódjának ke­resését már annak felismerése szülte, hogy a 6 tagra méretezett intézmények és megoldások már 15 tagnál is nehézkesek, 25-30 tagnál pe­dig teljesen működésképtelenek lesznek. Min­dez azonban nem jelenti azt, hogy a problé­mák szükséges megoldásának mikéntjében is megvan az egyetértés. Továbbra is hat ugyanis a két alapvető áramlat közti ellentét. Az­ egyik - a nemzetek Európájában gondolkodva - félté­kenyen őrizné a nemzeti szuverenitást, a másik hajlandó elfogadni annak Európára átruházá­sát. És itt eléggé összekuszáltak a frontok: Fran­ciaország például hol az egyikhez, hol a másik­hoz tartozik. Ráadásul ott van még a közös in­tézményektől érdekeiket féltő kicsik és a na­gyok közti ellentét is. M­inderre néhány hónapon belül választ kell adnia az európai konventnek olyan körülmények között, amikor megalakulásával egyelőre háttérbe szorult a „többlépcsős Euró­pa” gondolata. És Európa központi kérdése lett: sikerül-e ezzel megbirkóznia? BÁLINT István Nastase román és Medgyessy magyar miniszterelnök pénteki budapesti találkozójukkor Magyarázó KÜLPOLITIKA 3

Next