Magyar Szó, 2003. szeptember (60. évfolyam, 206-231. szám)
2003-09-18 / 221. szám
•• / 8 KÖZELKÉP Jcozelke£@iMg^szacay^ M/mSK) 2003. szeptember 18., csütörtök Nem kisebb súlyú döntés született a Szerbiai Demokratikus Ellenzék kedden megtartott, szabadkai elnökségi ülésén, mint az SZDE-n belüli egységes álláspont, s ez egycsapásra megcáfolta a nézeteltérésekre, a koalíció válságára vonatkozó korábbi véleményeket. A testület ugyanis egyhangúlag támogatta a kormány elképzeléseit, és csak kisebb kiegészítéseket iktatott be Zivkovic miniszterelnök Szerbia fejlesztésére vonakozó, tíz pontba foglalt intézkedéscsomagjába. Egységes álláspont alakult ki annak kapcsán is, hogy ki kell írni az elnökválasztásokat. A kormányzó koalíció kedd esti szabadkai ülésén a 17 pártból 15-nek az elnöke, illetve képviselője vett részt. Csupán Rasim Ljajic, a Sandzaki Demokrata Párt és Vladan Bade, a Szerbiai Kereszténydemokrata Párt elnöke hiányzott. A megbeszélésen kialakult egyetértés némiképpen meglepetést jelentett, elsősorban az elnökválasztás kérdésében, mert korábban a kormányzó koalíció többségének az álláspontja ezzel szöges ellentétben állt. Az elnökválasztást Vladan Bade igazságügyi miniszter is ellenezte, többször is hangoztatta, hogy előbb Szerbia alkotmányát kellene meghozni. A találkozó másik lényeges momentuma - mint ahogyan a házigazda szerepében Kasza József kormányalelnök is fogalmazott -, hogy egyetértés született szinte valamennyi napirendi pontban. Hasonló hangnemben beszélt Bozidar Delic pénzügyminiszter is, aki a találkozót úgy jellemezte, hogy rendkívül pozitív kisugárzása volt, s ez szerinte megfelelő garancia arra, hogy a célkitűzések meg is valósulnak. A magyarázatot és a választ a vélemények ilyen irányú alakulására maga Zivkovic kormányfő adta meg. Kiemelte, hogy Szerbia polgárainak alkotmányos joga elnököt választani, senkinek sincs joga ezt elvenni tőlük, és helyettük dönteni. S mivel a törvény betűi szerint elnököt közvetlenül választunk, arra sort kell keríteni. Egyes pártok korábban akadályozták az új alkotmány megszületését, tehát azért is elnököt szeretnének választani, hogy az maga köré gyűjtse az ország demokratikus erőit, s hogy a leendő elnök a demokratikus erőket egyesítve segítse az alkotmány mihamarabbi megszületését. Mint ismeretes, az elnökválasztást Natasa Micic, a parlament elnöke kezdeményezte, aki az év elején még maga is célszerűtlennek nevezte az elnökválasztást. Felkérte az SZDE tagjait, hogy támogassák javaslatát. Levélben figyelmeztette a kormányzó koalíció tagjait, hogy nincs helye a „licitálásának abban a kérdésben, hogy szüksége van-e Szerbiának elnökválasztásra, mert szerinte ez olyan, mintha kétségek merülnének fel a tekintetben is, hogy tiszteletben kell-e tartani a törvényeket és az alkotmányt, vagy sem. Mint mondta, „mindenki előtt világos kell hogy legyen: engem kötelez az alkotmány és a törvény”. Az elmúlt napokban egyes elemzők egyébként annak a véleményüknek adtak hangot, hogy a parlament elnöke röviddel az után látott hozzá a választások kiírásával kapcsolatos konzultációkhoz, hogy napvilágra kerültek a központi bank vezetőinek kinevezése kapcsán felmerült állítólagos szavazathamisítások. A keddi elnökségi ülésen egyébként megállapodtak abban, hogy saját jelöltet állít az SZDE, de a nevét nem tették közzé. Lehetséges jelöltként leggyakrabban Dragoljub Micunovicot, a Demokratikus Centrum elnökét és Boris Tadicot, a Demokrata Párt alelnökét említik. Az elnökség ugyancsak egyhangúlag fogadta el a kormányfő Szerbia jövőjére vonatkozó, tízpontos javaslatát. Ennek kapcsán Zivkovic örömét fejezte ki, hogy Delictyel közösen kidolgozott javaslata megkapta az egyöntetű támogatást. Kiemelte, hogy a konkrét tranzakciók során is bebizonyosodhat, hogy nincsenek súlyosabb nézeteltérések, együtt tudnak érteni a kulcsfontosságú kérdésekben. A kormányfő elmagyarázta, hogy milyen vezérelveket követve dolgozták ki ezeket az intézkedéseket. Meghatározták, hogy az egyes pontok megvalósításának ki lesz a felelőse. Mint kiemelte, az első pont a minisztériumok, az állami szervek munkájának elemzésére vonakozik, ezt a feladatot ő maga vállalta, mintegy tükröt tartva önmaguk elé, mert ki kell derülnie, ki hogyan dolgozott az elmúlt két és fél évben. A második pont a korrupcióellenes törvényre vonatkozik, ezzel a pénzügyminisztert bízta meg. A harmadik pont az október ötödike óta tett bűnvádi feljelentések sorsára vonakozik, hogy mielőbb megtalálják és megnevezzék a vétkeseket és a felelősöket. A negyedik pont egyes vállalatok felülvizsgálatát érinti, elsősorban az állami tőke védelmében. Az ötödik pontban meghatározott feladat kidolgozni egy tervet a stabilizációs tárgyalások megkezdéséről az illetékes nemzetközi szervekkel. Az infrastruktúra fejlesztése, a kivitel serkentése is a pontok között szerepel, akárcsak az a cél, hogy javuljon Szerbia polgárainak életminősége és életszínvonala. A kilencedik pont a legjobb fejlesztési tervek jutalmazására tett javaslatot tartalmazza, a tizedik pedig a modern szerb állam megteremtésének kétszázadik évfordulóját érinti. A kormányfő kiemelte, hogy vannak még feladatok, amelyek ezúttal nem kerültek megvitatásra, de ugyancsak nagyon fontosak, mint amilyen a közbiztonság kérdése. Beszédében nagy súlyt helyezett arra, hogy a kormány kötelességének tartja befejezni az elkezdett reformokat, s hogy voltaképpen most hozták meg azokat a politikai döntéseket, amelyek kötelezik a kormányt és minden más intézményt, amelyben tagjaik jelen vannak, hogy pontosan meghatározott sorrendben teljesítsék a kijelölt feladatokat. Az egyik fő cél rövid időn belül olyan képet kialakítani Szerbiáról, hogy eséllyel kopogtathasson az Európai Unió kapuján. ■ L. KiSS Ágnes ■ A NAP TÉMÁJA ■ Egyetértés Novik Mihály Egy hete, csütörtökön reggel a magyarkanizsai piacon kihívás lehetett ifj. Burány Bélának és Geröly Tamásnak a csalogatónak szánt muzsikálás. Nem mindennapi élmény lehetett az esős időben az elárusítópultok között zenélni. A pályakezdő magyarországi Tóth Viktornak és zenekarának is kihívás lehetett a jazzfesztiválon szerepelni. A fellépés utáni rövid beszélgetésünkben kifejtette, megtisztelő volt számukra, hogy itt lehettek. Itt, ahol hagyománya van a jazznek, és olyan világviszonylatban meghatározó nagy nevek társaságában lépnek fel, mint ami az idei műsorfüzetből kiolvasható volt. Nikola Mitrovicnak és triójának is bizonyára kihívás volt a csütörtök esti, Chet Baker emlékének szentelt zenélés, pont azért, mert itt vájt fülű a közönség, nagyok az elvárások. A Szentmihályi Rezesbandának is rendhagyó élmény lehetett a zenei műfajok skáláján olyan végletekkel együtt játszani, mint Berecz András és az őt kísérő Egyszólam együttes, Zorz Grujic vagy Szelevényi Ákos és a Dél-alföldi Szaxofon Együttes. És viszont. De Bicskei Istvánnak, az est karmesterének is kihívás lehetett, hogy a beharangozott helyszín, a Csodakút és a Járás pusztasága helyett a Művészetek Háza színpadán kellett életre kelteni a föld szellemét. Mégha nagyszerűen improvizáló, tehetséges, jó technikás, jól begyakorolt zenészeket, táncosokat és színészeket válogatott is össze erte az egyedi produkcióra. A Sár és zene című zenés rítusban a Jel Színház két tagja, Francia Gyula és Krupa Sándor vett részt, valamint Bicskei Eizabetta, Csernik Árpád és Szűcs Attila. Bicskei Eli sok év után most újra debütálhatott a színpadon, és először játszott bátyjával. Csernik Árpád új ismerősöket szerzett, és megtapasztalhatta a jel Színház-féle játékot. És ennek örülhetett a makói Szűcs Attila is, aki Cegléden jár tánc szakra. Nagy kihívás volt számára ilyen stílusban mozogni, gondolkodni. Az eredeti meghívás a járásra, a pusztába szólt. A Csodakút körüli lapályt övező kicsi dombokon lettek volna a zene- JAZZ, IMPROVIZATÍV ZENE... A kihívások fesztiválja Tóth Viktor és zenekara voltak az idei fesztivál egyik felfedezése Péntek esti örömzenélés A Művészetek Háza előcsarnokában alkalmi kézműves vásár is volt És a bűnbánat s zerintünk az elmúlt napok egyik legjelentősebb hazai eseménye nem az volt, hogy eladták a dohánygyárainkat és hogy a kukutyini tejüzemben tizenöt év után újraindult a termelés, hanem az, hogy a horvát állam meg a mi hoszszú nevű államunk legmagasabb rangú vezetői bocsánatot kértek egymástól a legutóbbi balkáni háborúban elkövetett szörnyűségekért. Ebben a háborúban kétszázezren vesztették életüket, és vagy félmillió ember vált hontalanná. E számok tükrében volt is miért bocsánatot kérni. Egymástól. Amely bocsánatkérés természetesen kiterjed az áldozatok hozzátartozóira is. Nem tudni, ők hogyan fogadták ezt a különben civilizációs, de mondhatnánk úgy is, hogy keresztényi gesztust. Ilyenkor, persze, elhangzanak nagy szavak is, olyanok, mint például: fordítsunk hátat a múltnak, s tekintsünk a közös jövőbe! A nagy szavak elhangzása után megindul a kis léptekkel való közeledés egymás felé, ami két szomszédos ország egymás közti viszonyában nagy lépéseknek számít. És megérik majd arra is az idő, hogy emlékműveket állítanak nemcsak a háború hőseinek, de az áldozatainak is, s ezek fölavatásán újabb nagy szavak hangzanak majd el, például olyanok, hogy megbocsájtani igen, de feledni sohasem fogunk. Meg hogy ezek az emlékművek figyelmeztessék az eljövendő nemzedékeket: soha többé elő ne forduljon olyan szörnyűség, ami indokolttá tette ezeknek az emlékműveknek a fölállítását! A szövegeket már betéve tudjuk, meg azt is, hogy sajnos nemcsak a szövegek ismétlődnek meg. Persze a háború sebeit kötelességünk begyógyítani, a fölperzselt falvakat, a szétlőtt hidakat, a lerombolt gyárakat újjá kell építeni, egyedül az áldozatokat nem tudjuk föltámasztani, ezek hosszú időre begyógyíthatatlan sebek maradnak. De legalább valakik valahol bocsánatot kértek az elkövetett gonosztettekért. Korántsem mindegyikért. Mert akadnak elfelejtett gonosztettek is vagy olyanok, amelyek nem számítanak annak, annál az egyszerű oknál fogva, hogy a győztesek követték el őket. Ebben a legutóbbi balkáni háborúban azonban, úgy látszik, nem voltak győztesek, csak vesztesek; ez a sajnálatos körülmény valahogy összehoz, kibékít bennünket, s ennek a kibékülésnek látványos megnyilvánulása a kézfogással megpecsételt kölcsönös bocsánatkérés. És ha most körülnézünk a romokon és széttekintünk az áldozatok beláthatatlan sírhalmain, vajon ki kérdezi meg: érdemes volt? Ekkora áldozatot hozni azért, hogy újrakezdhessük a békés (egymás melletti) életet? Tegyük fel, hogy a szóban forgó két ország kibékülését és egymáshoz való újbóli közeledését azok kezdeményezték, akiknek a háborúhoz semmitelen semmi közük nem volt, tehát új lapokkal, tiszta kézzel és a legtisztább szándékkal indulnak egymás felé, de mi történik azokkal, akiknek igen vastagon közük volt a háborúhoz? Az állítólagos főkolomposok főkolomposa Hágában senyved, külföldi lapoknak, tévéknek interjúkat, a saját pártjának utasításokat ad, miközben a nürnbergi pernél is elhúzódóbb bírósági tárgyaláson keresztkérdéseket tesz fel az ellene valló tanúknak. A hágai per, mint tudjuk, a legutóbbi balkáni háború gubancait próbálja kibogozni, annak a háborúnak a gubancait, amelynek, mint említettük, kétszázezer (azaz 200 000) halálos áldozata volt. A fő vádlott a megváltoztathatatlan körülmények miatt egyetlen halálos áldozatnak sem tehet föl keresztkérdést, de ha sikerül rábizonyítani, hogy a legutóbbi balkáni háborúhoz volt valami köze negatív értelemben (mondjuk, úgy, hogy a kirobbantásához és ennek következtében a háborúban vagy a hátországban elesett, legyilkolt halálos áldozatokhoz), abban az esetben kiróható lesz rá akár életfogytiglani fogház is, ez pedig az áldozatok hozzátartozóit akkor sem nyugtatja meg, ha most Horvátország meg Szerbia és Montenegró legmagasabb rangú képviselői az egymás ellen kölcsönösen elkövetett bűnökért bocsánatot kértek. Állam az államtól. A tényleges elkövetők - mert vannak ilyenek! - mikor kérnek bocsánatot? S képesek-e igazi bűnbánatra? Márpedig enélkül nincs igazi bűnbocsánat, így aztán, mint ahogy lenni szokott, tarthatunk attól, hogy valahol nagyon mélyen, a történelem méhében máris mocorognak azok az erők, amelyeknek sohasem elég az immár megszámlálhatatlan balkáni háborúkból. ■ NÉMETH István