Magyar Tükör, 1993 (1. évfolyam, 2-11. szám)
1993-05-26 / 11. szám
Május 11-én ért véget a Budapesti Történeti Múzeumban az Emigráció a hazáért című kiállítás, amelynek az volt a célja, hogy a hazai közönséget tájékoztassa a nyugati emigráció több évtizedes tevékenységéről. Az egyetlen teremben összegyűjtött anyag az emigráció történetének csak igen szerény töredékét mutatta be. A hazai polgár a diktatúra évtizedeiben a nyugati emigrációról csak ferdítéseket, gyalázkodásokat hallhatott, a mostani kiállítás ezzel szemben csupa pozitívumot sorolt fel, és egészen nyíltan azt a gondolatot sugalmazta a látogatónak, hogy a Nyugatra kivándorolt magyarság lánglelkű hazafiak tömege lett volna, akik egyébre sem gondoltak, mint az elhagyott haza szabadságára, a magyar kultúra ápolására és terjesztésére, szervezeteik pedig tudatos emigrációs politikát folytattak, amely végeredményben hathatósan hozzájárult a rendszerváltozáshoz. Igyekeztek asszimilálódni Mint általában minden kérdésben, az emigráció megítélésében is az igazság valahol a középúton kereshető. A kiálítás magyarázó feliratai közül sem hiányzott az a már számtalanszor ismételt rendkívül hatásos szólam, amely szerint 1956-ban és az utána következő években 200 ezer magyar a „lábával szavazott" a kommunista rendszer ellen, amikor elhagyta Magyarországot. A valóság prózai tényei ezzel szemben azt igazolták, hogy az eltávozók döntő többsége kivándorló volt, akit a jobb megélhetés utáni vágy űzött el hazájából. Közülük igen sokan csak addig tartották magukat magyarnak, amíg ebből anyagi előnyeik származtak, utána igyekeztek minél előbb teljesen asszimilálódni a befogadó országban. Politikával keveset törődtek, magyarságukat legfeljebb csak annyiban tartották, hogy időnként megjelentek egy magyar bálon vagy ünnepélyen. Az emigráns szervezetek tagsága is többnyire lecsökkent néhány személyre, akik örökös elnökök, főtitkárok és pénztárosok szerepében tetszelegtek önmaguk és a befogadó ország hatóságai előtt. Ha időnként összegyűltek, fontoskodó határozatokat tartottak, üdvözlő táviratokat küldözgettek állam- és kormányfőknek, és ha erre a sajtóirodától formális köszönőlevelet kaptak, ezt úgy könyvelték el, mint „emigrációs politikájuk" eredményét. Emigráns politika ugyanis, amely a világpolitikát és Magyarország helyzetét valamiképpen befolyásolhatta volna, nem létezett. A hidegháborús évek elmúltával a külföldi szervezetek megszüntették a támogatást az emigráns bizottságok számára, így ezek, ha még továbbra is léteztek, csak magánjellegű asztaltársaságok szintjén működtek. Néhány kétes múltú politikai kalandor is megjelent ezekben a körökben, aki valamiféle karriert szeretett volna a jelenben vagy a távolabbi jövőben a maga számára kiharcolni. Egységesen ez a „politikai emigráció" már csak azért sem volt képes fellépni, mert valamennyi különböző irányzatot képviselt, és az egyes csoportok egymás ellen is ádáz harcokat folytattak. A budapesti kiállítás anyaga elsősorban a keresztény és jobboldali szervezetek tevékenységét igyekezett kiemelni. Ez látszott az emigráns sajtótermékeket bemutató táblán is, ahol Kéthly Anna Népszava című lapján és a londoni, majd későbbi párizsi Irodalmi Újságon kívül kizárólag „keresztény" és erősen jobboldali lapok fejlécei sorakoztak. Olyan apró kiadványok is, amelyekből csak egy-két szám jelent meg sokszorosított eljárással, viszont a 25 évig megjelenő semleges és józan bécsi Magyar Híradó és utódja, a Bécsi Napló fejléce hiányzott az ismertetésből. Természetesen az egyetlen ma is létező napilap, az izraeli Új Kelet sem jöhetett számításba, továbbá a rendkívül gazdag izraeli magyar nyelvű sajtótermékek említése, mivel ezeknek kiadói nem keresztények voltak, nekik tehát a kiállítás rendezőinek nézetei szerint nem lehetett helyük a „hazafias" emigráns sajtótermékek sorában. A Duna és a Nemzetőr Két lap, a müncheni Nemzetőr és a svájci Duna azonban többször is szerepelt. Mindkettő mint lényeges, vezető sajtótermék. Kecskési-Tollas Tibor, a Nemzetőr kiadója és szerkesztője kétségtelenül említésre méltó alakja volt a nyugati magyar emigrációnak. Költőt lehet nála különbet is találni a magyar irodalomban, propagandistát és szervezőt azonban még lámpással is aligha. Bejárta az egész világot, mindenütt előadásokat, költői esteket tartott a magyar forradalomról és mindenhol pénzt gyűjtött. Csodálatos módon mindig telt neki a világkörüli utazásra és a bevételből nemcsak lapját tudta fenntartani, hanem magának és családjának kényelmes életet biztosítani, anélkül, hogy egyéb polgári foglalkozást választott volna magának. Róla elismerően el lehet mondani, hogy a magyar forradalom világutazó vigéce volt, akinek sohasem ürült ki a pénztárcája. A svájci Duna kiadója és szerkesztője Gilde Barnabás, az egykori katonatiszt, ahogy mondani szokás, nem tudta saját árnyékát átugrani. A hatvanas években még nyíltan nemzeti hősnek nyilvánította Szálasi Ferencet, kiadta Bárdossy László emlékiratait. Később már szerényebb lett, de a vérgőzös nacionalizmustól nem volt képes elszakadni. Alig néhány éve még közölte egy dél-amerikai magyar asszony nyilatkozatát, aki azt bizonygatta, hogy gyermekei jobb magyarok lesznek, ha egy szót sem tudnak magyarul, mivel a magyar nyelven keresztül megfertőzné őket a kommunizmus! A lap, amelyet kiadója már Magyarországon is terjeszt, nincs megelégedve a hazai rendszerváltozással, a Nemzetőrhöz hasonlóan kárhoztatja a sajtószabadságot és nyíltan Csurka István irányzatával szimpatizál. A rendezők a jelek szerint ennek a lapnak különösen fontos jelentőséget tulajdonítottak az emigráció hazafias és politikai életében. Sok mindent lehetne még említeni nem egy magyar emigráns szervezet viselt dolgairól, amelyek neve büszkén szerepelt a kiállítás résztvevői között, mint olyan csoportosulás, amely évtizedeken át a magyarság függetlenségéért harcolt az elnyomók ellen, a valóságban azonban egészen más dolgokkal foglalkozott. Ezek a történetek azonban aligha férnének bele egy kiállításról írt cikk keretébe. A hazai közönség, amely eddig csak rosszat hallott a nyugati magyar emigrációról, ezen a kiállításon egy pillantást vethettek az érem másik oldalára is, a tájékoztatás azonban, amit kapott, ugyanolyan egyoldalú volt, mint a kommunisták rágalmai, csak éppen ellenkező előjellel. Vezényi Pál A VÉLEMÉNY SZABAD ISMÉT EGYOLDALÚAN AZ EMIGRÁCIÓRÓL EGY KIÁLLÍTÁS TANULSÁGAI Keresztény és jobboldali MAGYAR TÜKÖR 7