Magyar Ujság, 1873. augusztus (7. évfolyam, 176-200. szám)

1873-08-02 / 177. szám

elvszilárdságról, az elvek feladásának lehetlen voltáról; ő másról beszél, mint a­miről mi be­szélünk, mert elhagyva a kivitelre, a sorrendre vonatkozó ama főelvet, a többi mind egészen más színben tűnik elő. E szerint ő most már egyszerűen azt mondja, hogy hiszi és vallja most is a baloldal elveit,­­ hanem hát azoknak érvényesítését bo­l­d­og­ab­b időkre akarja halasztani. Hogy mit je­lent az ilyen elvhűség, arra nézve nem akarok szőrszálhasogató taglalatokba bocsátkozni. Az ily nyilatkozat első hallásra mindjárt megteszi azon benyomást, melynél erősebbet nem hozhat létre a legélesebb analysis sem. Ismerjük ezen elméletet a reformpárt idejéből s utalok mind­azokra, a­miket akkor a reformpártiaknak közö­sen elmondottunk. Nem tagadhatom meg azon­ban magamtól, hogy a reformpárt utáni időkből ne idézzek magának Csernátonynak egyik czik­­kéből (1872. szept. 20.) egy helyet, melyben igen elmésen adja elő ő maga, mit kell tartani az eféle elvfentartásról. Ekként szólt akkor, válaszolván abbeli aggodalmam kifejezésére, hogy az általa megkezdett coalitio — fusionalis agitatio sikere utóvégre se lehet más, mint a baloldali elvek félretétele: ,,Az elvek nem medvék, hogy téli álomra mormogják magukat, hanem Phoenixek, melyek új, frisebb, ragyogóbb életre kelnek gyengülő lények hamvaiból is. E részben nyugodt lehetsz. Ismeretes elveink vallásában, melyeknek teljes érvényesülése előtt hazánk önállóságáról be­szélni nem egyéb mint lelkiismeretlen ámítás vagy oktalan fecsegés, nem ingadozik pártunk­ban senki. S merem állítani, hogy olyanok sin­csenek többé köztünk, a­kik elég gyermetegek volnának nemcsak elmondani, de épenségesen ki is nyomatni nézetüket, miszerint a nemzet ön­kormányzatának teljes foganatosítására irány­zott elveiket utógondolattal akarják félre­tenni, vagyis e­g­y­e­l­ő­r­e elvtagadó szerepben akarják megkedveltetni magukat, hogy később annál szilárdabban működhessenek hyberni­­zált meggyőződésük mellett.“ Mocsáry Lajos: MAGYAR ÚJSÁG 1873. AUGUSZTUS 2 szükség arra sem, hogy most költsön csak erkölcsileg gyümölcsöző mulatságokra 50,000 frtot, most, midőn a helyzet kétségbeejtő voltát tekintélyes firmák egymást gyorsan követő bukásai hirdetik mindennap, Horn Ede pedig a viszonyok alapos ismereténél fogva még a házbérfizetést illetőleg is moratóriumot kér a „Hon“­­ban az iparosok, munkások s más szegényebb sorsú polgárok részére a háziuraktól. Hanem ez a kérdés könnyebb fele csupán — a hiba megtörtént s Budapest lakói csak kötelességeket teljesítek, midőn a magyar vendégszeretet hagyomá­nyos dicsőségét ezúttal is kiváltani segítettek. Nem gá­tolni, nem lohasztani e lelkesedést volt czélja az álta­lam írott czikknek; a kormányt akartam és igyekeztem én megróni és pellengérre állítani, mely politikai tőkét csinált a külföldi vendégek látogatásából saját és a deák-párti politika támogatására. Tény, hogy a­ hivatalos levelezők obuigát dicsé­retei nem képesek többé leplezni a financziális nyomort, mely óriás mérvben növekszik nálunk óránként, sőt perczenként országszerte s innen-onnan belátják már közel hozzánk s messze tőlünk külföldön is az irányadó körök és lapok, hogy abból a gazdagságból és jólétből, mit a föladott nemzeti jogokért ígért volt cserébe a deákpárt a magyar népnek, semmi sem lett, ellenben valósult, keservesen valósult mindaz a tiz egyptomi csapács, mit az az alkotmánycsere komoly és válságos napjaiban előre megjósolt, Kossuth, Tisza Kál­mán, Hor­n Ede, I­rányi Dániel, Simonyi Ernő s más ellenzéki vezérférfiak, s hogy ezt masquirozzák s a nemzetet megrontó gazdálkodást külföldi kölcsö­nök és más erkölcsi expediensek segélyével folytathas­sák, a szemfényvesztő látszatot hamis informatiókkal toldották meg s a vendégek kellemes benyomásait sa­ját érdekükben zsákmányolták ki a hatalom emberei. Annyira systematice űzték e mesterséget elejétől, hogy még a baloldali lapok képviselőit is háttérbe szok­ták vagy kizárták, ahol csak lehetett s abból a versben és prózában elmondott bókokból, amikkel a vendégek a lelkesen szívélyes fogadtatást megköszönték — a na­gyobb portrét Szlávy és a kormány rakta zsebre. Ezt támadta meg, ezt ostorozta Cassius s a fusio­­hajhász „Ellenőr“-nek ezzel lépett úgy a tyúkszemére, hogy kínjában gorombaságainak rendes készletét még egy kis rágalommal is tetézni kegyeskedett. Legyen neki a­z ő kedve szerént.... Saját olvasóink tisztába lesznek azzal, hogy nem a jury tagjai ellen volt intézve támadásunk éle, a félre­vezetett külföld pedig, mely meghallotta éljeneinket, meg fogja hallani a zilált és depravált viszonyok jajkiál­tásait is s a nemzet javára fog válni, amit ártalmára ter­veztek volt. A külföld kétszeres rokonszenvet és saj­nálkozást fog érezni azon nép iránt, a­mely nehéz anyagi helyzetében ekkora vendégszeretet és lelke­sedést tanúsított a jurytagokkal szemközt, de haragja és megvetése is fokozott lesz azok iránt, kik ily nemes hajlamú s a boldogságra érdemes nemze­tet részben könnyelműség, részben gonoszságból a sir szélére szoritottak. — S igy az, a mi e kirándulásnak árnyoldalát képezi: a hivatalos hazugság és szemfény­vesztés bűnhődni fog most is s elpusztul Sodom­a és Gomorka, létesüljön bár a fusio s imádkozzék maga Csernátony — Ábrahám az úrhoz, hogy kegyelmezzen, s hagyja meg a közös ügyes alapon a bűn fészkét vezérei és harczosaival egyetemben. Cassius. ___ —g.— — Nemcsak a nagy, a másfajta elmék is találkoz­nak néha. Nem csodálom tehát, hogy előbb a „Fővárosi La­pok“, ma meg — az „Ellenőr“ ferdíti el azon czikk értelmét és czélzatait, melylyel a legújabb fővárosi da­­ridókat commentáltam ... A bove majori discit­arare minor s az „Ellenőr“ nem egyszer bebizonyitá már, hogy első eminens a „Rágalom azon iskolájában“, mit a „Fővárosi Lapok“ érdemes szerkesztője évek előtt alapított s azóta meglehetős virágzásra emelt. A Mocsáry polémia által saját olvasóink előtt annyira ismeretes már e tény, hogy a válasz részemről egész fölöslegessé vált volna, ha az „Ellenőr“ czikkében a következő sorok nem lennének. „De hát ki írta az Irányi Dániel villanyos üze­­nete által agyonsujtott vezérczikket ? kérdi a kö­zönség. Cassius. S ki ez a „halvány“ római és antik lelkűlét. Az a „Magyar Újság“ titka, melyről nem szeret hallani a 48-as párt táborkara. — Legyünk diséretek még azon hadilábon is, melyet egymás irányában elfoglaltunk.“ Ki ne ismerne rá rögtön e néhány szó gonosz tar­talmában — Csernátony úrra ? Neki sohasem elég, nem lehetett hát az most sem, hogy egy neki nem tetsző czikk állításait megtámadja és kigunyolja — tudni akarja, tudnia kell egyúttal: ki rejlik e vagy amaz álnév alatt s a kávéházi pletykától a szecőkosárig mindenütt kutatni és keresni szokta ezt, ha saját standja a kívánt adatok és fölvilágosításokkal nem­ szolgálhat neki. Semmi kifogásom az ellen, hogy ily módon sike­rült kisütnie most is: ki használja a „Magy. Ujság“-ban a Cassius nevet, de igen­is van kifogásom, még­pedig nagy — azon gyáva eljárás ellen, hogy legújabb fölfe­­dezéséit oly hazugsággal toldja meg, mely első betűtől az utolsóig saját inventiója és költeménye. A 48-as párt táborkara előtt nem titok uram, ki az a Cassius, mert valódi neve ennek mindennap ott lel­hető a lap végén Irányi Dániel nevének közvetlen szomszédságában, s hogy nem véletlenül, nem suryon­­ban s a 48-as párt táborkarának beleegyezése nélkül került oda, megtudhatta Csernátony úr azon czikkből, melyben az akkori szerkesztő H­e­l­fy Ignácz a „Magyar Újság és Gyors­ Posta“ fusióját tárgyaló p­ár­t­k­o­n­fe­r­e­n­c­z­i­a után a „M. U.“ olvasóinak mint örvendetes tényt jelezte volt, hogy Cas­sius tollát és közreműködését a lap részére megszerez­nie sikerült.­­•" Nem hiszem, hogy a pártnak oka lenne bánni, hogy Helfy úr ajánló sorait, miket önismeretem akkor sem képességeim, hanem csak jó igyekezetem és buzgóságomra vonatkoztatott — kifogás nélkül szente­sitette. Minden embernek vannak gyöngéi; nekem is, s irodalmi baklövéseim közöl többet egy-egy becsületes kardcsapással kellett megfizetnem, de arra nem volt s nem is lesz eset uram, hogy juryk és hírlapi nyilatko­zatok döntsék el: tartozik-e nekem tisztességes ember lovagias elégtételt adni, akár én sértem meg őt, akár ő engem? — s míg társadalmilag ide nem sülye­­dek — nem lehet és nem lesze lealázó rám nézve, még ha igaz volna is, ami azonban nem áll, hogy a 48-as párt egyes tagjai Cassiusról hallani nem szeretnek. . . . Politikai téren tetszeni és nem tetszeni egyaránt könnyű s ön maga nem­régiben lehetlennek decla­­rálta uram! az érintkezést a 48-as párttal s annak név­­szerént is fölsorolt oly tagjaival, kik előtt minden be­csületes magyar ember kalapot emel — a nélkül, hogy ez excommunicatioval egy szemernyit ártott volna nekik. Csak ignotos fallit, notis est derisui az ily fajta rá­­tartósság ! . . .« * * Értem különben, hogy az „Ellenőr“-t kivette a flegmából a Cassine-czikk. A­mi a „Főv. Lapok“-nál malitia, nála — szemé­lyes érdek és önvédelem. Négy­szemközt maga Csernátony úr is megen­gedné talán, hogy a surytagok meghívása másként is eszközölhető leendett. Nem volt arra szükség, hogy 60 illetékes egyén helyett Németh kormánybiztos úr szép szemeiért 400 nem illetékest is megvendégeljen a város, s nem volt . A legátalánosabb s nagyon súlyos lejárati nap előtt állunk : a főváros 200.000 lakosától holnap au­gusztus elsején, beköveteltetik az évnegyedi lakbér. Nem kis feladat ám e kötelezettség teljesítése, nagyobb nehézséggel talán még soha sem járt. Négy hónap óta teljes pangásban van az üzlet, a kereskedő, az iparos alig vesz be eleget mindennapi folyó szük­ségleteinek fedezésére; egyenes veszteségeket is szen­vedett mindenki, majd csődök, majd papirosainak a tel­keinek árcsökkenése által. Már­is csodával határos erőfeszítésbe kerül, hogy az üzletember váltóit lejárat­kor egészben vagy részben lefizethesse , lehetségessé teszi ezt a kölcsönös kisegítés­i támogatás. De ha mind­nyájuknak ugyanazon napon fizetniök kell, mikép bír­ják ezt üres tárczáik ? S bizony nem csekély összeg ez, mely holnap elő­teremtendő. A nem rég megjelent hivatalos összeállítás szerint, a háztulajdonosok által bevallott lakbérként fizettetik : a belvárosban 4.896,894 frt; a lipótvárosban 5.316,889 ft;a terézvárosban 4.424,332 frt; a Ferencz­­városban 1.192,966 frt; a Józsefvárosban 1.894,564 frt; összesen s a kültelkeket hozzá számítva 17.725,745 forintra rúg a Pest lakossága által évenként fizetett lakbér. E szerint a holnapi napon esedékes évnegyedi lakbér nem kevesebbet vesz igénybe 4.431,436 fo­rintnál. Négy s fél millió forint! Óriási összeg ám, szem­közt a példátlan pénzhiánynyal, mely anyagi életünket néhány hónap óta zsibbasztja. Figyelembe veendő még az is, hogy a fővárosi lakosság legvagyonosabb része — az ötezer s néhány háztulajdonos — semmivel nem járul ezen összeg előteremtése, ezen adósság lerová­sához. Történt más országok, más városokban, hogy sok­kal kevésbé súlyos pénzviszonyok nyomása alatt, mint minőket élünk, moratórium adatott hatóságilag a lak­bérfizető lakosságnak. Részünkről ilyesmit nem tud­nánk javasolni. Határozott ellenei vagyunk általában a hatósági beavatkozásnak a magánfelek érdekviszo­nyaiba. A kérdéses intézkedésnek nem is volna semmi jogosultsága. Végre, lehet sok háztulajdonos, kit a házbér kimaradása talán még érezhetőbben sújtana, mint sújtja a lakást a fizetési kötelezettség. De az emberiség s a közérdek nevében azt kíván­hatjuk a háztulajdonosoktól: legyenek méltányosak, elnézők az utolsó határokig. Részletfizetések, váltók, jótállások elfogadása által nagyon könnyíthetnek meg­szorult lakosaik sorsán, amnélkül, hogy a háziurak ér­dekei komolyan volnának veszélyeztetve. Az irányadó példát első helyen az ú. n. erkölcsi személyektől várjuk. Van Pesten sok ház, mely nem képez magántulajdont, melynek birtokosa az állam, a város, különféle vallásos, jótékony és más testület; mu­­tassák meg holnap, hogy méltányosak tudnak lenni hogy a köznyomorral tudnak számolni. Lesz, nem is kétkedünk benne, számos követő a magánbirtokosok közt. Érzik ők is, hogy végre saját maguknak is árta­nak, ha a 4­/2 millió forintnyi lakbér szigorú behajtása által még öregbítik a romlás és köznyomor tényezőit. Várhatjuk azt is, követelhetjük, hogy az u. n. hi­­tel­kisegítő egylet felhasználja e rendkívüli pénzszük­séget annak kimutatásására, hogy mégis nem egészen hiába jött létre. A kereskedelem, az ipar, a kisebb pénz­intézetek eddigelé még igénybe sem vették segítségét, hála czélszerűtlen szervezetének s a hitelengedélyezés túl szigorú feltételeinek. Legyen az egylet a legköze­lebbi napokban előzékeny a magánfelekkel szemben, melyek hozzá fordulhatnak s a pesti lakosságnak fe­­nyegető nyomora enyhítésére, talán sok bukás a szeren­csétlenség megakadályozására mégis tehet valamit. (Hon). Horn Ede: A közösüffyek s iparunk és kereske­delmünk. A budapesti kereskedelmi és iparkamra által kiadott „Adalékok Magyarország nyers termé­nyeinek ártörténetéhez“ czímű munka előszavá­ban ismerteti Il­ik József császár nézeteit, ille­tőleg az osztrák kereskedelmi politikát Magyar­­ország irányában, miszerint az osztrák urak áta­­lában csak annyiban voltak hajlandók megosz­tani Magyarországgal Ausztria vám- s kereske­delmi előnyeit, amennyiben Magyarország ön­állási jogáról lemondani s az osztrák államház­tartáshoz adózás útján járulni képes vagy készsé­ges lett volna. Il­ik József császár nézeteinek ismertetése végett, az említett műben egy császári kézirat töredéke közöltetik , mely 1785. decz. 30-án Pálffy Károly grófhoz lett intézve, s következő­leg szól : „Miután pedig az adózási rendszer a német örökös tartományokra nézve épen most dolgoztatik ki, és az azokra kivetendő adómeny­­nyiség megállapítása attól függ, hogy Magyar­­ország mennyivel járul hozzá az államköltségek fedezéséhez , szükséges lesz megtudni, hogy váj­jon a magyar nemesség hajlandó-e az újonnan tervezett adórendszert elfogadni. A nemesség idevonatkozó elhatározásától lesz függővé téve, hogy Magyarország kereskedelme az osztrákkal egyenlő kedvezményekben részesíttessék-e? avagy, hogy Magyarország puszta gyarmatnak tekintessék-e, hol azután az volna a feladat, mi­szerint a gyáripar fejlődése és Magyarország meggazdagodása, amely által az örökös tartomá­nyok károsíttatnának (!) jövőben is lehetőleg megakadályozassék és elnyomassák, az életszük­ségletek ára pedig, hogy a katonaság annál ol­csóbban legyen eltartható, lenyomassák“. Tehát: elfogadni a közös ügyeket, adót fizetni Ausztriának és ekkor osztozni a „többi örökös tartomány“ némely előnyeiben, vagy gyarmat­országává tétetni Ausztriának. Ezt a szabad vá­lasztást (?) tűzte elénk az osztrák politika, mely­nek tanait rendületlenül követte Magyarország irányában nemcsak a kabinet, hanem átalában minden igazi osztrák honfi, ugyannyira, hogy annak végre oly érvényt szereztek az alkotmá­nyos formák látszólagos tiszteletben tartása mellett is, miszerint most már bátran lerombol­hatják a vámkorlátokat Ausztria s Magyaror­szág közt, mert Magyarország iparo s kereske­delme nem képes versenyezni az osztrák ipar­i kereskedelemmel sem a nemzetközi, sem a belső kereskedelem piac­án. Természetes, hogy az osztrák kereskedelmi politika csak úgy, azáltal szerezhetett magának érvényt Magyarországon, hogy itt is számos hí­vei voltak. És­pedig voltak öntudatos hívei, kik Magyarország jövendőbeli boldogságát Ausz­triába leendő beolvasztásától várták és várják. S voltak öntudatlan hívei, t. i. azon fogyasztó közönség, mely önálló ítélettel nem bírván, vagy csupán a „divat“ szabályainak hódolván, ha­sonló minőség mellett is mindig elébe tette a magyar iparczikknek a külföldit s átalában a magyar ipar s kereskedelem érdekeivel ellenke­zőleg, a külföldiek javára s hasznára vezette háztartását és fogyasztását. Most már az országgyűlés többsége elfo­gadta a közös ügyeket 10 évre s a közös pénz­ügyminiszter igényei az ország saját szükségle­teit megelőzőleg elégittetnek ki. Azon ipar s ke­reskedelmi előnyök azonban, melyeket II. József császár ígérgetett, elmaradtak ,­ mert a kiegyez­­kedő országgyűlés nem sürgette a vám- s keres­kedelmi szerződések revízióját s azokban Ma­gyarország érdekeinek és jogainak megőrzését; 2) mert az országgyűlési többség elnézte éveken át az osztrák nemzeti bank jogtalan uralmát, nem követelte Magyarország pénzügyi önállósí­tását vagyis a pénzügy terén Ausztriával leendő egyenjogúsítását , mely nélkül pedig az ipar­i kereskedelem terén a már nyakára nőtt vetélytárssal, kinek kezeiben vannak versenyké­pességünk gyeplői, a versenyt kiállani saját te­rületén nem képes; 3) mert Magyarország főbb közlekedési vonalait, eszközeit, gőzhajózását a Dunán és a tengeren Magyarországtól is tényle­ges segélyezést élvezve oly mérvben kezeikre ke­rítették a bécsiek, oly mérvben urai forgópén­zünknek, piaczainknak és mindenféle közgazda­­sági viszonyainknak, hogy most már, habár az egyenjogúság elvben kimondatik is, tényleg ke­resztül nem vihető, mert még akkor is, ha a köz­­gazdasági egyes jogosultság gyakorlatához kellő intézkedések a külügyi képviseletnél, konzulsá­­goknál, a jegybank ügyben stb. megtétetnének, évtizedeken át szorgalmasan hozzá kellene lát­nunk az ipar­i kereskedelem okszerű emeléséhez, hogy ezen egyenjogosultságot érvényre emelni sikerüljön. A közös ügyek terhei tehát kötelező törvény­­nyé váltak, a közös államháztartás terheinek el­­viselhetése végett nélkülözhetlen ipar­i kereske­delmi előnyök pedig elmaradtak. Magyarország maradt kizárólagosan termelő, termelése után élő ország s ha a termés évről évre munkáját sem fizeti meg a gazdának ? van ínség, nyomor, pénzszükség, és ezekkel együtt életpusztító kór­ság, most más, szelidebb alakban, mint az egy­kori pestisek voltak, de béke idején is oly mérv­ben, mintha valamely hétéves háborút épen csak most végeztünk volna be. Ez jelenlegi állapotunk alapja. Ezen alapon évek óta gyűltek, érlelődtek és halmozódtak a bajok. Végkép megszűnni termé­szetesen csakis az alap megváltoztatása után fognak, de akkor sem egy szóra vagy varázs­ütésre, hanem évekig tartó szorgalmas, erélyes munkálkodás után. Addig is azonban a terhek viselésén, a bajok élességén sokat könnyithetünk, enyhíthetünk. Itt volna például a kellő időpont a vám-s ke­reskedelmi szerződések revideálásához, mert hi­szen az 1868. XVI. törv. utolsó czikkében meg­­iratott, hogy: a szerződési idő öt első évének el­teltével mindenik félnek (t. i. Ausztriának és Magyarországnak) szabadságában álland­ó ha­­tározmányok megváltoztatására alkudozást indít­ványozni, „mely alkudozást a másik fél viszsza nem utasíthat.“ Egy részben tőlünk függ tehát, hogy némi részben palliative könnyebbítsünk bajainkon — tegyük lehetővé a terhek viselését, igyekezzünk valósítani az egykori ígéreteknek előnyeit, mert ha a közös terheket legalább a vám- s kereske­delmi előnyök egyenjogúsítása által könnyebben elviselhetővé nem teendjük, kétséget sem szen­ved, hogy iparunk s kereskedelmünk irányában a jövő öt év még sokkal mostohább, kedvezőtle­nebb teend, mint minő volt eme szelíden kezdődő „szoktató“ öt év. Az állampénztár mozgalmai. A hivatalos lap mai száma két hivatalos kimuta­tást hoz a magyar kir. pénzügyminiszteri központi számvevőségtől, mely egész terjedelemben megfelel azon kérdésekre, melyek ügyében tegnapelőtt szót emel­tünk. Az e-ső kimutatás ugyanis közli a magyar koro­nához tartozó állampénztáraknál 1873. évi ápril­istól jan. hó végéig pénztárilag előfordult tiszta állam­­bevételeket, összehasonlítva az 1872. évi hason időszakban és az 1878. év első negyedében előfordult állambevételekkel és az 1873-iki előirányzat ,/4 ré­szével. A főbb eredmények ezen­l-ső kimutatás szerint a 1. év 2-ik év negyedében következők: Egyenes adók (12.392,408 frt 73 */a kr.) fogyasztási adók (3.566,541 frt 56 V. kr.) vámkezelési átalány, bélyeg s jogilleték és díjak (4 908,442 frt 21 kr.) fémjelzés, dohányjöve­dék (3.821,117 frt 16’/2 kr.) lottó jövedék (438,111 frt 94 kr.) sójövedék a bányászatnak megtérítendő 1 millió 152,421 frton kivül (2.122,297 frt 20 kr.) államjószágok és erdők, bányászat és pénzverés, a sóért járó összegen kivül 791,825 frt 26­­, kr. hiány stb. szóval adózás út­ján bejött 28.122,854 frt 84 krt s ehez kiegyenlítésül a 30 milliós és 54 mill. kölcsönökből és bank üzletből 19.445,611 frt és 2.960,818 frt 77 kr, összesen 50 mil­lió 529,284 frt 61 kr. Az adójövedelmekből befolyt 28.122,854 frt, az előirányzathoz képest csakugyan kedvezőtlenebb és pe­dig 8.888,192 frttal, mert az előirányzat 37.011,047 frt 25 krra megy , de kedvezőbb az első évnegyedhez képest 4,750,343 frt 40 krral, mert az első negyedévi tényleges bevétel csak 23,372,511 frt 43'/, kr volt. A Il-ik kimutatás a magy. koronához tartozó ál­lampénztáraknál az 1873. évi április hótól június hó végéig teljesített tiszta államkiadásokat adja elő, összehasonlítva a múlt évi hason évszakban s a f. évi első évnegyedben tett kiadásokkal és az előirányzat illető negyedrészével. A főbb eredmények ezen kimutatás szerint a f. év 2-dik évnegyedben következők. Kiadások összesen 50.529.284 frt 61 kr; az 1873. évi 2-ik évnegyedre eső előirányzat 49.398,960 frt 75 kr ; ezen előirányzatnál tehát kedvezőtlenebb (vagyis a kiadás haladja a bevé­telt) 1.130,323 frt 86 krral. Kivonat a hivatalos lapból. A m. kir. pénzügyminiszter Scheinz Adolf, m. kir. erdőmestert a temesvár-karánsebesi m. k. jószág­igazgatósághoz aligazgatóvá, R­u­tt­n­e­r Antal erdé­szeti titkárt az ungvári m. kir. jószágigazgatósághoz erdőm­eterré, S­c­h­o­lt­z Arnold m. kir. erdészt a már­­maros-szigeti m. kir. bányaigazgatósághoz erdészeti titkárrá és Forberger János erdőrendezőt ugyan­oda m. k. erdőrendezővé nevezte ki. A földmivelés ipar- és kereskedelmi m. kir. minis­­terium a kir. távirdai szakszámvevőséghez F­ülö­p Ja­kab és Mészner Máté távirdai szakszámvevőségi II. oszt. számtiszteket I. oszt. számtisztekké, továbbá Va­­n­ic­se­k Camilló IV.­­ osztályú adóhivatali tisztet és Steindl József pénzügyminiszteri II. oszt. számtisz­tet II. oszt. számtisztekké és végre Drobny Lajos meg Mihályi Győző távirászati szakszámvevőségi gyakornokokat ideiglenes III. oszt. számtisztekké ne­vezte ki. A m. kir. belügyminiszter számvevőségéhez ifj. B­a­­­t­a­y Gusztáv, Tóth Dániel és Raksányi Györgyöt díjas gyakornokokká nevezte ki. A telekkönyvi hatósággal felruházott németbog­­sáni kir. járásbiróság, mint telekkönyvi hatóság, mű­ködését, a f. évi július hó 27-én 24,252. sz. alatt kelt igazságügyminiszteri rendelet szerint, f. évi október hó 1-vel kezdi meg. Mágócs, Szászvár-Mura, Bonyhád, Mórágy és Báttaszék nevű vasúti távirdaállomások a báttaszék­­dombóvár-zákányi vasútvonalon magánsürgönyök fel­vételére is felhatalmaztattak. A temesvári m. kir. pénzügyi igazgatóság M . 1-­­ e­s Gyulát, Renner Tivadart és Pridajka Ferenczet ideiglenes 7-ik osztályú adóhivatali tisztekké nevezte ki. ÚJDONSÁGOK. Buda-Pest, augusztus 1. — A „Pesti Nap­ló“-nak egy akadémiai tudós fedezi föl nagy találmányát, mely abból áll, hogy hiba, nagy hiba, ha keltezéseknél rövidség okáért a hónapot is számmal jelöljük és felülirjuk a nap számát, alul pe­dig a hóét. Ennek megfordítva kell lennie, úgy hogy például aug. elsejét a föntebbi rövidítés szerint igy kell írni VIII/1. Ehez bizony nincs szükség akadémiai tagságra s úgy hiszszük, hogy magy­a­r ember s kivált a ki életét nem német czikkek és könyvek lefordításá­val tölti, máskép nem is ír, vagy legfölebb elvétve. Ha az illető tudós fölfedezőnek tetszik, akárhány levelet mutatunk neki, melyekben a keltezés rövidítése így van használva. Annyit is hozzáteszünk még — akár rontjuk a „P. Napló“ örömét, akár nem , hogy a le­velek írói közül alig van tudóstársasági tag.

Next