Magyarország, 1861. május (1. évfolyam, 103-126. szám)

1861-05-05 / 107. szám

Miért van hát mégis, hogy Erdély minded­dig visszakapcsolva nincs ? Tán félnek e hon ellenei, — a trónt körülrajongó ama Camarilla,— hogy talán még boldog is lehetne ismét e hon ? vagy nem sze­retnék, hogy a Fejedelem úgy szeretve és tisztelve legyen, mint dicső ősei, kikért nem egyszer hangzott el a „moriamur”. Igen! mert tudják, hogy akkor reájuk nem lenne szükség, s nem hizlal­­hatnák magukat a népek véréből. Oh, hagyja el Felséged a gonosz tanácsadókat, kik a jog és törvény megszegésére késztik s nógat­ják, s hallgatva keblének istenére, os­szon igazságot s védje a jogot királyi székéről. — A törvény tiszte­lete üdvöt árasztand Felséged fejedelmi székére, de üdvöt áraszt a közös hazára is, mig a jogok eltapo­­sása, s az össze­tartozó részek széttépése, csak kár­hozatot terem. Mondja ki azért Felséged komolyan, hogy Er­délynek Magyarországgal egyesítése azonnal meg­történjék, hogy elégtétel adassék a megsértett jog­nak , s visszaállítva legyen a törvényben és jogban való hit, melyet az absolutismus elátkozott rendszere oly mélyen megingatott, hogy vele együtt a birodal­mat is csaknem eltemette. Kelt Jász-Berényben folyó évi april havának 16-án folytatva tartott közgyűlésünkből. Jász-Kún kerületek közönsége. Komárommegye határozata a törvénytelen adó behajtása ügyében. Jegyzőkönyvi kivonat, Komáromme­­gyének 1861. évi ápr. 30-dikán tartott bizottmányi közgyűléséből. 425. sz. Olvastatott a magyar kir. helytartóta­nács 19193 sz. a. intézménye, melyben értesíti e me­gyét, hogy miután a törvényhatóságok az adó befi­zetésében közreműködéseiket megtagadták, annak kivetése és behajtása 0 Felsége elhatározásánál fog­va közvetlenül a cs. k. kerületi pénzügyigazgatósá­gokra ruháztatott át, melyek azt a nektek kiadott utasítás szerint önállóan és szükség esetén katonai hatalom közbejöttével is eszközlendik; — egyúttal felszólítván a megyét, hogy e legfelsőbb helyről ki­adott kivételes intézkedést a megyebeli községek elöljáróival és adófizető lakosságával tudassa. Végzés: E megye közönsége már múlt évi decz. 28-án alaphatározatában kimondotta, sőt f. é. januárius 28-ai közgyűléséből ő Felsége elé terjesz­tett feliratban is újólag kijelentette, hogy a törvény megszegéséhez polgári és törvényhatósági legszen­tebb kötelességeink megsértése nélkül nem járulhat­ván, semmiféle közadónak, mely a törvényes ma­gyar Országgyűlés által megajánlva nincs — behaj­tásához segédkezet nem nyújthat. Ezzel csak alkot­mányos kötelességét teljesité, minek megsértésével, az 1504-ki­r. t. ez. szerint hitszegés és árulás bűné­nek részesévé lett volna. De biztatá magát azon re­ménynyel is, hogy ama kormány, mely a béke, ki­egyenlítés és kibékités eszközlését vallá feladatául, őrizkedni fog hazánk törvényeinek megsértésétől, és bevárandja az adó tárgyában is a kilátásba helyzett országgyűlés intézkedéseit, melyek kétségtelenül, egyedül annak köréhez tartoznak. Mellőzve 1848-dik évi törvényeinket, szám­talan régibb törvényeink közül elég legyen itt csak az 1471. — XI, 1504. — I., 1791. — XIX., 1802. I., 1827. — III. és IV-dik törvényczikke­­ket idézni, melyek a közadónak és katona állításnak jogát, — még rendkívüli eseteket sem véve ki — ki­zárólag az alkotmányos nemzeti törvényhozásnak tartják fen. Hogy a magyar nemzet ezen elévülhet­­len jogairól soha le nem mondott, sőt azokat minden megsértési kísérlet után az uralkodó által ismételve elismertetni birta, azt a többek között II. Leopold és I. Ferencz példái is igazolják. Hazánkban törvény hozására, annak eltörlésére vagy magyarázására az 1790. XII. törv. czikk vilá­gos szavai szerint is, a törvényesen koronázott ma­gyar király egyedül a magyar országgyűléssel van feljogosítva, a végrehajtó hatalom pedig a király ál­tal, csak hazai törvényeink értelmében gyakorolható. — Nem évült el sem az 1507. V. törv. czikk, mely mind azt, mit a fejedelem tanácsosai tudtán kívül tenne, semmisnek nyilatkoztatja, — sem az 1507. VII. törvényczikk, mely ezen tanácsosokat, ha azok a királyi tanácsban az ország törvényei ellen vé­tenének,az ország és közszabadság árulóiként büntet­­tetni rendeli. Lehetetlen volt tehát e megye közönségének megbotránkozás és a végső bizalmat is kiirtó érzület nélkül tapasztalni a nagyméltóságú magyar királyi helytartótanács eljárását, mely ezen intézménynek ki­bocsátása által legszentebb alaptörvényeinken ejtett sérelmekért az ország színe előtt menthetlen felelős­séget vállalni nem átallott. Ha a tényleg fennálló kormány a béke és kien­­gesztelődés szine alatt a már megalakult nemzetgyű­lés törvényes állását ilyszerü kihívással mellőzi, — ha törvénytelen adó behajtására az ország törvény­­hatóságaitól gyámolítást hiába várván, azt idegen és alkotmányellenes közegekre ruházza, melyek nemze­tünk e legféltékenyebben őrzött és oly sok törvény, békekötés és koronázási hitlevelek és eskükkel bizto­sított jogainak erőszakos eltiportatására szegődtettek, —­ akkor nem kétkedünk kijelenteni, miszerint ez csak folytatása azon önkénynek, mely hazánkat 11 évig, minden isteni és emberi törvény megvetésével sújtotta, azon különbséggel, hogy az nyíltan, emez pedig ál-u­takon törekszik a kényuralom megalapí­tására. A fennálló kormány, a törvénytelen adó ily erő­szakos és önkényes behajtásának elrendelésével ön­maga lép le azon útról, mely az általa leginkább sür­getett kiegyenlítéshez vezethetett volna. — Önmaga rendíti meg az alapokat, melyeken nemcsak a magyar alkotmány biztossága, de a fejedelmi ház jogai is nyu­­gosznak. E megye közönsége ily hatalomcsapás lehető súlyos következményeiért a felelősséget visszahárítja azon kormányférfiakra, kik abban eszközül szolgál­tak, és kinyilatkoztatja újólag is, miszerint ezen tör­vénytelen adó behajtásához, alkotmányunk és törvé­nyeink ellenére se most, sem ezután járulni nem fog, sőt annak erőszakos beszedése ellen jegyzőkönyvi óvását nyilvánítja. Ezen óvását és nyilatkozatát hazánk minden törvényhatóságaival közöltetni rendelvén, egyszer­smind járásbeli tisztviselőit oda utasítja, hogy nem­csak a m. é. 2. sz. a. kelt megyei alaphatározathoz szigorúan ragaszkodjanak, hanem a már fentebb is hivatkozott törvény­ szentesítette jogaink biztosításá­nak, a tényleges erőszakot kivéve,minden más, a czél­­hoz vezető módon érvényt szerezni iparkodjanak. A megyében kebelezett helységek elöljáróinak pedig kötelességekk­é teszi, hogy ezen törvénytelen adó be­szedésétől magukat távol tartván, a netalán alkalma­zandó katonai hatalom önkényes eljárását még csak az elszállásolással se merjék elősegíteni. Végre mind­azokat, kik a törvénytelen adó beszedéséhez, az elár­verezendő tárgyak megvásárlása által, vagy bármi más módon segédkezet nyújtanának, az okozott ká­rokért felelősekké teszi. Bizton hiszi e megye közönsége, hogy nem fog kebelében találkozni oly egyén, ki a kormány ezen törvényt és alkotmányt megtámadó rendeléseinek végrehajtásával nevét a haza előtt megbélyegezné. Ezen végzés számos példányban kinyomatni s a járásbeli tisztviselő uraknak, valamint a helységek elöljáróinak, hozzá alkalmazás végett kiadatni ren­deltetett. Szabó Lajos beszéde Tordamegye közgyűlésén ápril 18-án. A leszenvedett gyászos 12 év a szolgaság ezen borzalmas éjjele után alkotmányos életünk első len­dületének örvendenünk kellene, ha egyfelől a kebel­­lázító véres elnyomásra visszaemlékezés nem verné le kedélyünket; másfelől a jelen nemcsak zavart, de ve­szélyes helyzet — az absolutismus élet-halál harcza az alkotmányos szabadság felüdülése ellen nem dúlna a társadalom minden rétegeiben, ha az ellenség még most is egy födél alatt nem Iakoznék velünk, így na­gyon is észbe kell vennünk a római költő intését : „parce gaudere oportet, sensimque queri.“ És meg kell emlékeznünk , hogy lengyel testvéreink vére foly, és foly a vér Montenegró- s Herczegovinában is — mialatt mi itt szabadságunk, alkotmányos jogaink rehabilitatiójáról tanácskozunk. Azonban áldjuk a népek istenét, ki nem enged­te, hogy az európai népek élete, szabadsága ellen forralt legirtózatosabb összeesküvésnek, — melyről valaha a történelem emlékezik — sokat hányatott, tatár, török, osztrák miatt kiszenvedett nemzetünk áldozatul essék. Nem engedte, hogy az ármány, a gonoszság, a bűn — a magyar nemzet ezred­éves európai életét az élő nemzetek sorából terv szerint kitörölje. — A helyett a nemesis a go­nosz kezek ellen fordult vissza , melyek hazánk­ban annyiszor vérfürdőt készítettek — mint 48­ és 49-ben az egymás ellen fölizgatott nemzetiségek között — azon gonosz kezek ellen, melyek feled­­hetlen Batthyányink,Perényink, hős vezéreink, számta­lan vértanúink nemes véröket az utóbbi évtizedben is csak úgy ontották, mint Dahomel királya szeren­csétlen fekete rabszolgáinak, melyek királysága dicső­ségéért ezerenkint egymásután leölettek. A neme­sis azon kezek ellen fordult vissza, melyek nyíltan, vagy orozva, a nemzet életét szinte negyedfél század óta gyilkolják s — hogy a nemzetgyilkoló terv ki nem vitetett — nem rajtuk múlt. Mert valahányszor a bécsi hagyományos politi­ka az utolsó csapást — mint a lefolyt évtizedben is — a nemzet élete ellen megtette: a nemzet nemzője mindig támasztott oly elhatározott, hű, nemes, szel­lemi fensőséggel bíró jellemeket fajunkból, kik azt föl­fogták ; a több százados sebekkel rakott nemzet­tes­tet szerződések, békekötések, alkotmányos szabad­ságunkat biztositó törvények által felüditették. Bocskai István, Bethlen Gábor, idősb Rákóczi György és II. Rákóczi Ferencz forradalmi háborúik a hagyományos bécsi politika ellen; az 1789-ki fran­­czia forradalom, s ennek befolyása alatt az 1790-ki nemzeti visszahatás voltak a szabadító eszközök. — Végre 48-ki törvényeink minden következményeik­kel a zsarnok hatalom ellenébe részint a nép emberi és politikai jogainak a jogegyenlőség alapján meg­adása, részint a 48-beli pozsonyi III. t. czikkben föl­állított független felelős magyar minisztérium által a magyar királyság jogai védelmére oly védfalat álli­­tának, melyet a bécsi ellenszenves kormány maga erején nem tudván —­ az orosz nagyhatalom seregei által romboltatott le. De mely épen most egy varázs­ütésre ismét hatalommá emelkedik föl. Mert az eszme fönségét a szuronyok hegye el nem érheti. Mióta nemzetünk keleti honából Európába át­költözött — a hódítás korát is ki nem véve — soha nem bírt azon előnyökkel, azon jogos igényekkel Európa népcsaládában az őt megillető hely elfogla­lására — mint most. Ne tessék különösnek akkor a fegyver hatalma, most hadi babérjaink mellett a szel­lem, a szabadság állandó s föltétlen szeretete azon kapocs, mely Európa nagy népeinek bizalmát, rokon­­szenvét, testvéri szeretetét nemzetünk számára biz­tosította. Akkor Európában nagyobbrészint ellen­ségekre találtunk. Most csak egy ellenségünk van. Kimondom: a bécsi kormány hagyományos politikája, mely a solferinói csata után elveit, czéljait­ ne higy­­jük, csak protheusi alakját változtatta. Ez veszélyes ellenség, nem ereje fennsőbbsé­­gében, de az ármány, a cselszövény tulnyomóságá­ban. De ha hazánk sorsa ezen oldalról szomoritó — ott áll kárpótlásul Európa nagy népeinek rokonszen­ve, testvéri szeretete. Melyet az emberiség érdekében tett történelmi szolgálatain kívül nemzetünknek, leg­újabban 48-beli törvényeink demokratikus elveinek, ezen törvényeinkért mérhetlen áldozatokkal kivívott hősies szabadság­harczunk dicsőségének, a rémuralom alatti nemes szenvedésünk s kitartó passivitásunknak legfőképen pedig dicső emigratiónk közvetítésének kö­szönhetjük — azon halhatatlan törekvéseknek, me­lyek történelmünk könyvébe gyémánt betűkkel lesz­nek beirva. Mondom , hogy a bécsi hagyományos politika elveit, czéljait nem — csak protheusi alakját változ­tatta. Most az alkotmányosság áb­ráját tette fel. De folytatja az absolutismus harczát a társadalom min­den rétegeiben. Elkövet mindent, hogy hazánk in­tegritása helyre ne állíttassék ; a nemzetiségek közötti harcz kitörését a birodalmi tanácsba csalogatás — s mit én tudom, még minő eszközök által mozdítja elé. Az országbíró beszédében, melylyel országgyűlésünk felsőházát megnyitotta — az ország integritása, tehát a királyhágón inneni rész, a 48-ban törvényesen egyesült Erdély meghívása ellen is, a fölébredt nem­zetiségi igényekre hivatkozik. Ám­de minő kormány az , mely a törvény tekintélyét fönntartani nem ké­pes ? Az, vagy erőtelen, vagy önmaga nem bír az alkotmányosság iránt semmi tisztelettel. Mindenben a kedélyek izgatottságát, zavart, veszélyt és törvényeink tekintélyének megrendítését szemléljük. Említsem-e az erdélyi udvari kancelláriá­nak a 48-ki pozsonyi III. és kolozsvári I. t. czikkek világos rendelete, és magának az egyesülési törvény elvének ellenére tett fölállítását? Említsem-e oly elemekkel betöltését, melyek a rémuralom alatt szin­tén tényezők — hivatalnokok valának? Említsem-e a főkormányszék visszaállitását, s részben hasonló elemekkel kiegészítését ? ? Holott a törvény az ily kiegészítést nem csak nem rendeli, de annak szelle­me nyilván ellene van. Nem uj gubernium fölállításá­ról 12 év múlva — hanem csak azon „közigazgatás­ról“ van a törvényben szó, mely 48-ban létezett, s melyet már a 48-ki képviselő­háznak a felelős minis­­terium kormányzási jog igényeihez kell vala idomitnia, így állván a bécsi kormány által tervszerüleg összebonyolított közügyeink, midőn a szabadság isten­nője annyit legalább megengedett érnünk, hogy a királyhágón innen is a megyék helyreállításához kezd­hetünk — indítványom az: fejezzük ki mindenek előtt jegyzőkönyvileg, hogy mi megyénket sem az okt. 20 és dec. 21-ki pátensek, az idei márc. 25-iki utasitás , nem is a törvényeinkről lemondást föltéte­lező oktrojálás, hanem ezredéves alkotmányos sza­badságunk által föltételezett megyehatóságunk alap­ján az 1848-ki XVI-ik pozsonyi t. czikk értelmében kívánjuk helyreállítani. Hogy mi a mai főispán ur egyénisége és jel­leme iránt nagy bizalommal viseltetünk ugyan, de kineveztetése nem lévén magyar felelős miniszter által a 48-b­e­l­i III. törv. czikk 3. pontja rendelete szerint ellen­jegyezve — azt törvényesnek nem tekinthetjük. Azonban a más főispán ur személye iránti bizalom egyfelől; a rémkormány alóli szabadulhatás termé­szetes ösztöne másfelől, miszerint megnyílván a bör­tön ajtai — elfoglaljuk azon tért, melyre alkotmá­nyunk följogosít — indítanak bennünket, hogy ezen törvényeink mellett tett óvás daczára megyénk vis­­­szaállitása processusát félbe ne szakas­szuk. (Fk) Lapunk mai számának külföldi ro­vatában egy frankfurti hir található, mely első pillanatra talán kevéssé érdekesnek lát­szik, melyet azonban a legnyomatékosabban ajánlunk­ nyájas olvasóink figyelmébe. Nem kivántatván azonban, hogy valaki vakon hi­­gyen igénytelen szavunkban, ezen ajánlásunkat néhány sorral igazolandjuk. A szóban álló frankfurti sürgöny szerint Poroszország azt indítványozta a szövetségi gyűlésnél, hogy — ha oly háború találna ki­törni, melyben valamelyik „német“ nagyhata­lom (Ausztria vagy Poroszország) teljes had­­sergével vagy legalább a szerződésszerű ille­téken túlmenő sereggel veszen részt, hogy — mondjuk — ily esetben a szövetségi had­szervezet azon határozmányai, melyek a szö­vetségi hadvezérre vonatkoznak, ideiglenesen hatályon kívül lépjenek és a két nagyhatalom e tárgy körül egyenes alkudozásra kelhessen egymással. Ezzel egyszerre fel van világositva azon viszály, mely Ausztria és Poroszország közt uralkodik, mely a minap a január óta folyó alkudozások felfüggesztetését tette szükségessé és mely oly keserű, hogy az ausztriai császár minapi trónbeszédjében egyetlen árva szóval sem emlékezett meg Poroszországhoz vagy német szövetséghez való viszonyáról. Hogy e viszály természetét megértsük, ismernünk kell a szövetségi hadszervezet azon határozmányait, melyek a szövetségi hadve­zérre vonatkoznak. Ezen határozmányok kö­zül a leglényegesebbek is ezek: A szövetségi had fővezérét a szövetség választja, e szövetségnek hűséget és engedelmességet es­küszik ő; ettől veszi utasításait (!) ennek irányában felelős. A hadműtéti tervet a fő­vezér dolgozza ki, de kivitelkor a szövetségi gyűlés elé terjeszti, még pedig terjedelmes írásbeli közlemény útján, hogy — ha ő (a fő­vezér) meghalna — más is tudhassa, hogy mire czéloznak a kezdeti operatiók. (Mily­­e­­nialis óvatosság és elővigyázat!) A szövetség még egy altábornokot is nevez ki a fővezér helyetteséül. A fővezérnek joga van minden oly ideiglenes (mintha Bach úr csinálta volna ezt a kriegsverfassungot) intézkedésre, mely el nem halasztható, példa a küzdelem ideiglenes felfüggesztésére, de nem formaszerű fegyver­­szünet kötésére; ez utóbbira csak a szövet­ség által kinevezett választmány illetékes. (Szakasztott mása a hajdani bécsi Hofkriegs­­rathnak!)----Úgy his­szük, ez elég lesz a jó­ból és kiki át fogja látni, hogy ily körülmények közt talán háborút lehetett vinni anno domini 1561, de nem 1861-ben, midőn a táviró és a gőzgép néhány percz alatt végzi azt, a­mire azelőtt napok kellettek. De elnézve attól, hogy ezen egész hadi­szervezet már magában véve egy batkát sem ér, Poroszországnak még különös okai is van­nak arra, hogy e szervezetet visszautasítsa. Ugyanis e szervezet szerint­e a fővezér kineveztetésétől a fegyverszünet kötéséig — minden a szövetségi gyűléstől függ, azon szö­vetségi gyűléstől, melyben, köztudomás szerint, Ausztria befolyása túlnyomó. Már­pedig Po­roszország a félmillióból álló szövetségi had­hoz szerződésszerűen 133,000 embert állít, azonkívül bizonyossággal előremondható, hogy — német­ szövetségi háború kitörése al­kalmával — Poroszország kénytelen lenne a maga egész had­ser­gével a szövetségi hadhoz csatlakozni, mert Ausztriának valószí­nűleg annyi dolga lesz másfelé, hogy a német szövetségnek egyetlen embert sem fog küld­­hetni. Már most kivánható-e Poroszországtól, hogy a maga nagyszámú és jeles hadsergét az osztrák befolyás alatt álló szövetség korlát­lan rendelkezése alá adja ? Kivánható-e, hogy a porosz király a maga katonáit csak úgy adja oda, mintha azok pléh vagy fabábok vol­nának, mik helyett — ha összetöretnek — néhány garason újakat vehetni ? Kivánható-e, hogy e porosz seregnek akkor és ott meg kell­jen ütköznie, a­mikor és a­hol a szövetség akarja, a porosz királynak pedig e tekintet­ben csak a maga egyes szavazatja legyen, úgy, mint valamelyik kis királyságnak vagy her­czegségnek, melynek Frankfurtban helye és voksa van? Nem, ez nem kívánható és ha kivántat­­nék is, Poroszország meg nem adná. Ezt a szóban álló frankfurti indítvány kétségtelenné teszi. Ha ezen indítványt a diplomatiai nyelv­ből egyszerű magyar nyelvre fordítjuk, tartal­ma körülbelül ez : A legközelebbi háború minden valószínűség szerint olyan teend, a­melyben Ausztriát segítenünk kellene. Ausztria tehát nem állíthatandja ki még a maga illetékét sem, míg Poroszországnak egész hadsergével kellene síkra szállni; ezen esetre tehát kiköti magának a teljes füg­getlenséget. Ha az eldöntő pillanat megérke­­zendett, mi — poroszok — meg fogjuk határozni, váljon átalában szükséges és czélszerű-e, hogy Ausztria mellett kardot ránt­sunk és ha saját belátásunk erre igen­t mond, feltételeket fogunk szabni, miket ausztriá­­nak el kellene fogadnia; azután a háborut ugy és a­d­d­i­g folytatandjuk, a mint és a meddig mi czélszerünek találandjuk.­­ Ha Ausztria és a szövetség egyéb tagjai e feltételeket elfogad­ják — jó! ha nem fogadják el, akkor részünk­ről semmi segély nem várható! Valószinü azonban, hogy ily végső pilla­natban Poroszország bármily feltételei — ha szintén most béke idején visszautasittatnak — el fognak fogadtatni és hogy e feltételek olya­nok lesznek,melyek Poroszhon túlsúlyát biztosítják a német szövetségben. E szerepet régen szánták Poroszország­nak a német nemzet valódi barátjai. A berlini kormány azonban kissé nehezen szánta magát e szerep elvállalására. Hanem legújabb indít­ványa azt mutatja, hogy végre mégis — bár nagyon óvatosan — azon ösvényen törekszik előre, mely egyedül alkalmas a német kérdés kielégitő megoldása és Poroszország nagysága felé vezetni. Béke idején Poroszország sohasem ju­­tand vezérségre Némethonban.A béke ide­jén Németország e vezérséget nem csak nem óhajtandja soha, de megtűrni sem fogná, de a veszély pillanatában, melyre tán nem kel­lene sokáig várni, az egész német nemzet Poroszország zászlója körül fog összeseregelni és oda követendik őt a kormányok is, ha csak teljes elszigeteltségben nem akarnak maradni. Ennek előkészítéséül tekintjük mi Po­roszországnak Frankfurtban tett legújabb in­dítványát; véleményünk szerint ez az első — bár kissé félénk — lépés a német kérdés meg­oldása felé, de egyszersmind utolsó kongása a többé fel nem támadható szent szövetség sír­­harangjának. A helyzet eleje és veleje, Austria, bár eredetileg német állam, idők folytával legfőbb német birtokait elvesztette. Schweiz, Elsasz, Lotharingia, Burgundia, Lau­sitz, Silézia részint függetlenekké, részint más birodalmak részeivé lettek. Mégis II. József Magyarország rendel­nek kinyilatkoztatja : „A német nyelv biro­dalmamnak universalis nyelve; miért kezel­tessem egyetlen egy tartományban a törvé­nyeket s a közügyeket annak nemzeti nyel­vén ? Én a német birodalom császárja vagyok, ehhez képest a többi államok, melyekkel bí­rok, mind provinciák, melyek az egész állam­mal kapcsolatban egy testet képeznek s en­nek én vagyok a feje. Ha Magyarország bir­tokaim közt legelső és legfontosabb volna, annak nyelvét tenném országaim főnyelvévé, de igy máskép áll a dolog.“ Ferencz uralkodása alatt már nem állott máskép a dolog. A német alföld vég­ elszakad­­tával a birodalomnak alig egy hatodrésze ma­radt német s egy pillanat a föld abroszra, hol a Duna két partjain elterülő birodalom legna­gyobb részét a magyar koronaországok képe­­zék, világosan mutatta, mely irányt kellett vala Austriának követnie, hogy jövendőjét biztosítsa. Midőn a század elején a német birodalom felbomlott, föl is merült Bécsben a nézet, hogy Nagy Mátyás birodalmát helyre állítván, Bu­dával mint királyi székhel­lyel Austria jöven­dő politikáját kelet felé irányozzák. Fektetve a politikai súlyt a 6000 mildnyi területű Ma­gyarországra, megadva a birodalom többi tartományinak hazánk alkotmányához idomí­tott szabad szervezetet, hatalmas tényezőjévé válandhatott volna a civilisatio terjesztésének kelet felé, hol a török birodalom már akkor feloszlásnak indult állapotánál fogva tág mező nyílt leendő területi nagyobbodásnak és hata­­lomfejlésnek. De Ferencz császár nem tudván meg­válni hagyományos absolutismusa és német sympathiáitól, az „osztrák császár“ czimével jövendőben követendő politikájának — más inkább nyugotra néző irányt tűzött, mely mellett a birodalom ereje oly czélok elérésére pazaroltatott, melyek egyfelől a kor mind­inkább kifejlő szabadabb szellemével, másfe­lől Németország jól értett érdekeivel ellenke­zésben soha állandóságra nem számolhattak. E félszeg politika minket illető törekvése oda volt irányozva, hogy hazánkat alkotmá­

Next