Magyarország, 1861. augusztus (1. évfolyam, 178-202. szám)

1861-08-01 / 178. szám

föld, nevezetesen pedig Németország legel­terjedtebb lapjai azok, melyek legnagyobb buzgósággal szólalnak fel mellettünk. Miután ily lapokat nem lehet agyon hallgatni, szükségképen szóba kell állani velők és igy a bécsi Presse most azon hálátlan mun­kára adja magát, hogy a berlini Volkszeitun­­got és Nationalzeitungot legújabb nyilatkoza­taiért in conspectu populile hordja: Szántszán­dékkal választjuk e szót 1­e h­o­r­d­j­a, nem pe­dig me­gczáf­olja, mert a Presse sehogy­­sem képes a nevezett két szabadelvű lap ér­veit erőtleniteni és igy puszta lármázásra kell szorítkoznia, hogy az olvasó, ha a zajtól füle cseng, azt vélte, miszerint valami okosat, meg­győzőt hallott. Igénytelen véleményünk szerint a (nem­osztrák) német szabadelvű sajtó álláspontja csakugyan megtámadhatlan okoskodása egy­szerű, természetes, szabatos és következetes. E lapok — mint német liberálisok — kárhoz­tatják a bécsi úgynevezett liberálisok maga­viseletét irányunkban azon egyszerű okból, mert e magaviselet sem a liberális­mussal, sem a németséggel össze nem fér. Nem a liberalismussal, mert a ma­gyar nemzet eddigi magatartása eléggé tanu­­sitá, hogy oly „alkotmányos szabadságra,“ mi­nővel Bécs felől kínálnak meg bennünket, ön­kényt soha rá nem állanánk és hogy a sza­badság czégje alatt az absolutismus k­é­n­y­­s­z­e­r-rendszabályaihoz kellene nyúlni a feb­ruári alkotmány valósítására. Pedig képtelen­ség az­­ absolutismus útjain haladni a­­ sza­badság felé. Tehát a liberalismus szempontjá­ból nem helyeselhető a centralisták törekvése, valamint másfelől épen liberális szempontból tisztelni kell oly nemzet küzdelmét, mely al­kotmányát a túlerő ellenében annyi erél­­­lyel védi. De a németség szempontjából is kár­­hozatos a bécsi centralisták törekvése. Az erre vonatkozó érvek jobbadán b. Eötvös József or­szágszerte ismeretes országgyűlési beszédjéből vétetnek. Ez érvek alapján kimutatják, hogy egy centralizált Ausztria — ha létre jöhetne — vagy elszakadna a szövetségtől, ha a né­met elem a gyöngébb, vagy pedig — ha a né­met elem elég erős a szövetséggeli összekötte­tés fentartására — egy egész tömeg idegen elemet csempészne be a szövetségbe. Ezen okoskodás ellen, úgy his­szük, lehe­tetlen alapos kifogást tenni, valamint az ellen sem, hogy egyedül egy foederált Ausztria tartható fen az absolutismus vaspántjai nél­kül, hogy egyedül ebben képes a német elem, ha nem is túlsúlyt gyakorolni, de a többi nemzetiségekkel egyforma önállóságot vívni ki magának, hogy tehát nem a centralizatió, hanem a foederatio azon czél, mely felé töre­kednie kell annak, a­ki mind német, mind liberális akar lenni. Persze másként áll a dolog azokra nézve, kiket a Volkszeitung nagyon találóan bécsi liberálisoknak nevez. Ezek természetesen elő­ször bécsiek, a­z­t­án pedig liberálisok, mint bécsiek pedig érdekükben áll a központositás, mert a központ épen csak Bécs lehetne. Ben­­nek tehát a „liberális“ addig él, míg a specifi­­cus ,,bécsivel“ össze nem ütközik, aztán pedig amannak okvetlenül hátrálnia kell. Teljes szívünkből örülünk, hogy a kül­föld tekintélyes lapjai oly helyesen fogják fel a dolgot és nem ámittatják el magokat azon liberális phrasisok által, miket a bécsi centra­lista sajtó folyvást ajkain hord, mig bennün­ket, mint a pokol minden ördögeinek czinko­­sát, mint a reactio, a feudalismus, a barbaris­­mus és isten tudja még minő bűnök részesét tüntet elő. Ezen tapasztalás után a bécsi bálpiaczi palotában elvégre talán mégis át fogják látni, hogy a „geheime Fonds“-okkal nem egy pub­licista-kiabálónak száját be lehet ugyan tömni, hogy azonban ennek daczára is mindig marad még egy kis rés, melyen át az igazság a világ elé jut és hogy a „titkos alap“ segítségével itt-ott nyilvános alaptalanságokat terjeszthetni ugyan, csakhogy aztán nem csak azok nem hiszik, a­kik í­r­j­á­k , hanem azok sem, a­kik olvassák! A válság Magyarországon. (La Crise en Hongrie, Horntól.) II. Ha valamely nemzet, ily nehéz helyzet­ben s ennyi kisértések közt rendszeretete és törvénytiszteletének ily nyilvános jeleit adja, méltán érzi magát feljogosítva, hogy a törvé­nyesség jótéteményeit követelje. Legalább Ma­gyarországon így vélekednek. Követelve a legalitást, elutasítják azokat, kik nekik azt ta­nácsolják, hogy engedjenek jogaikból a kön­­­nyebb egyezkedés reményében Ausztriával, felelnek egyszersmind azoknak, kik arra ösz­tönzik, hogy erővel szerezzenek vissza mindent, mit tőlük az erőszak elvett. Néhány bécsi publicista elég szemtelen volt (eurenticient’impudence)azt állítani,hogy a magyar legalitás, az 1848—49-ben kiontott vér hullámába fúlt. S mégis az októberi pa­tens a pragmatica sanctióra úgy hivatkozik, mint Magyarország és Ausztria viszonyának sarkalatos alapjára. Ha tehát e pátensnek hi­szünk, a magyar alkotmány és törvények csu­pán „fel valónak függesztve“ Ferencz József trónralépte óta. Látszatra alaposabbak azon ellenvetések melyek Francziaország szabadelvű köreiben keletkeztek Magyarország igényei ellen, hogy a dolgok régi rendjét akarja visszaállítani. A francziák rosz szemmel néznek mindenre, mi a hátráláshoz hasonlít. A Magyarország által visszakivánt alkotmányban , a szabadelvű Európa egy többé-kevésbbé hűbéri aristocra­­tico-oligarchicus kormányformát látott, míg más részről az a hallatlan spectaculum, hogy egy osztrák császár, kit megszoktak az alkot­mányosság és szabadság esküdt ellenségének tekinteni, többé-kevésbbé szabadelvű intézmé­­nyeket ad örökös tartományainak, Európa némely részére az igézet bizonyos nemét gyakorolta, így Magyarország vonakodását, hogy ezredéves alkotmányát, az októberi pá­tenssel, vagy februáriusi statútummal nem akarta kicserélni , retrográd iránynak vették. Itt szerző a 48 előtti ősi alkotmány hiá­nyait sorolja elő, mely hiányok — úgymond — szerencsésen kijavíttattak épen azon osz­tály által (1848) mely a régi alkotmány min­den valóságos és képzelt jótéteményeit él­vezte. A nemesség, a kor­­ irányának s az értelmes hazafiság tanácsainak engedve, csaknem min­den kiváltságairól lemondott. A reform azon­ban, valljuk meg, nem tökéletes, így az 1848. választási törvény 1. §-a, mely szerint minden nemes különbség nélkül választó és választható, a többi osztályokra bizonyos feltételeket szab, mely az egyenlőség elvével meg nem egyeztethető. Ugyanazon törvény 2. §-a a po­litikai joggyakorlatból kizárja a „bevett“ val­lások közé nem tartozó hitfelekezeteket. A saj­tótörvény sok kivánni valót hagy fen, jelesül az időszaki sajtót illetőleg, ezen nem kell meg­ütközni, hűbéri és aristocratai állapotból nem lehet egy ugrással az egyenlőségi és népkép­viseleti kormányformába áthelyezkedni. Az 1848-ki törvény e hiányainak kijavítása az 1861-ki törvényhozók egyik legelső tiszte. Az 1848-ki törvények azon részében is, mely a végrehajtó hatalom orgánumait meg­változtatta, van némi javitani való, így például a felelős minisztériumról szóló III-dik törvény­­czikk 8. §-a, mely a „magyar sereg alkalmazá­sáról szól az ország határain kívül“ bő ma­gyarázatokra ad alkalmat, mik azon függet­lenséggel meg nem egyeztethetők, melyet az 1848-ki törvények Magyarországnak bizto­sítanak. Az 1848-ki törvények, mindezen hiá­nyaik mellett bátran kiállják az összehasonlí­tást a február 26-ki statútum odtrogált szabad­ságával. Az őszintén alkotmányos igazgatás azt kívánja mindenek előtt, hogy azok, kik a nem­zet sorsa felett határoznak, valósággal annak megbízottai legyenek, akaratjának, óhajtásá­nak és vágyainak élő kifejezése. A magyar országgyűlés megfelel ezen programainak, míg a bécsi reichsrath, nem a nép, hanem a tartományi diéták képviselőiből áll s hivatal­nokait a kormány nevezi ki. Ez inkább no­­tablok gyülekezete, mint nemzeti képviselet. A magyar törvény a fejedelemnek tartván fen az országgyűlés feloszlatási jogát, kötelessé­gévé is teszi, hogy azt három hónap alatt új­ból összehívja (IV. sz. 5. §.), az osztrák statú­tum csupán annyit mond (18. §.) hogy felosz­latás esetében új választás történik a 7-ik czikkely értelmében, azaz: a tartományi diéták által, de semmit sem szól az időről a­meddig a feloszlatás tarthat. A magyar törvény sze­rint (IV. sz. 6. §.) az országgyűlést csak a költségvetés előterjesztése s a megelőző év számadásának berekesztése után lehet felosz­latni; az osztrák statútum e pontra nézve néma mint a hal, a hatóság a birodalmi tanácsot ak­kor oszlathatja fel, mikor neki tetszik, s akkor hívhatja össze, mikor kedve tartja. Másik elemi megkívántatósága az alkotmá­nyos kormányzásnak : a végrehajtó hatalom fe­lelőssége a nemzet képviselői irányában. E fele­lősség nemcsak ki van mondva, de minden kellő biztosítékokkal is ellátva az 1848-ki magyar al­kotmányban ; az osztrák statútum e tekintet­ben is hallgat, így a nemzetőrség, igy a jury, mik a 48 által biztosítva vannak, az osztrák statútumban szóval sem emlittetik. — Ugyan miért cserélné hát fel Magyarország valóság­gal gazdag szabadságait, Schmerling statútu­mának végtelenül sovány falatjaiért? Aztán a szomorú tapasztalás arra is megtanított, hogy a bécsi engedmények őszintesége­ és állandó­­ságában kételkedjünk. Ájul. 21-ki leirat. II. Hivatkozik a leirat az 1790-iki 10-ik t. cz.re, és kinyilatkoztatja, hogy Magyarországot ősi alkotmányának megfelelőleg kívánja kor­mányozni, s hogy az ország belü­gyeinek ön­­kormányzatát fentartani óhajtja, de egyszer­smind azt nyilatkoztatja, hogy az 1860-iki oct. 20-ikán kiadott oklevél által Magyaror­szág alkotmányát királyi teljhatalomból csak feltételek alatt és korlátok közt állította vis­­­sza, a­mi magában ellenkezik minden alkotmá­nyosság fogalmával, különösen pedig az erre idézett 1790 : 10-ik tczikkel, mely Magyaror­szág és a hozzákapcsolt részek tökéletes füg­getlenségét és önállóságát biztosítja. Ezek következtében a leiratban történt idézések a felhozott esetekre alkalmazhatók nem lévén, de különben is abban a törvények mindig csak egyoldalulag magyaráztatván, a leiratnak minden jogi alapja hiányzik; s a leirat csak az abban kifejezett kir teljhatalomra van alapitva, s ennek következtében az okt. 20-iki oklevélre s a febr. 26-iki úgynevezett alaptörvényre. A leirat tagadja, hogy ezen okmányok a sanctio pragmaticával ellenkeznek, de ez állí­tását semmivel sem igazolja, az országgyűlés feliratában ellenben kimeritőleg ki vannak fejtve az okok, melyek következtében ezen két pátens sem a sanctio pragmaticával, sem az ezáltal Magyarországnak biztosított függet­lenségével meg nem egyeztethető, s azért erre újabban visszatérni feleslegesnek tartjuk. Ép úgy, mint ezen okmányokat hazánk alaptörvényeivel összeegyeztetni akarja, úgy azt is bebizonyítani igyekszik a leirat, hogy Magyarország és az örökös tartományok közt a személyes uniónál szorosabb kapcsolat léte­zett, s ennek indokolására hivatkozik : 1) az 1723 : 1 és 2-ik t. ez. szószerinti értelmére, mire nézve ismételve meg kell jegyeznünk, hogy ezen sanctio pragmatica név alatt ismeretes kétoldalú szerződés az uralkodó házzal köttetett, nem pedig az örökös tarto­mányokkal, hogy ez a nemzet önállóságát és függetlenségét minden tekintetben fentartotta, a­mi kitetszik abból is, hogy az idézett t. ez. azon előbbi törvényekre hivatkozik, melyek az uralkodó család kihalta esetében a nemzet szabad királyválasztás jogát fentartják, s hogy végre mind ennek, mind a későbbi hitleveleknek szószerinti értelme épen az, mely a felterjesztett feliratban kimeritőleg magya­ráztatott, s hogy a sanctio pragmaticának ettől eltérő értelmet nem tulajdoníthatunk. 2) A szorosabb kapcsolat bebizonyítására említi a trón egységét, melyet azonban a szemé­lyes kapocs alapján a felirat szinte elismert. 3) Hivatkozik a birodalom közös hadse­regére és pénzügyeire, mely tagadhatlanul létezett és némely tekintetben a személyes unió következtében a közös fejedelemnek alá volt is rendelve, de Magyarország mind a hadsereg, mind a közpénztár szükségeihez csak alkot­mánya értelmében az országgyűlés beleegyezé­sével járult, s ha tettek a fejedelmek adó­kivetés vagy ujonczállítási kísérleteket az országgyű­lés beleegyezése nélkül, ez mindenkor oly erélyes ellenszegülésre talált az országban, hogy az erre vonatkozó rendelet kivitele lehe­tetlenné vált, mint az. II. József császár ural­kodását nem is említve, I. Ferencz király ural­kodása alatt, 1825-ben történt. De Magyarország hadügyének önállósá­gát rendelik és védik az 1608. 2. 1613. 5.1618. 2. 1655. 19. 1662. 2. sat. a pénzügy különál­lása az 1608. 5. a bécsi békekötés 5. pontjá­ban, az 1659. 9. az 1715. 8. 1659. 8. 1741.34. az 1550. 48. 1608. 10. 1618. 19 törvényekben gyökerezvén. 4) A reálunió bebizonyitására emlittetik az, hogy Magyarország a birodalom közös terheihez minden időben járult, s ennek és a szerinte mindég létezett központi kormány be­bizonyitására azon t. czikkek­ idéztetnek, me­lyeket föntebb elésoroltunk­ és melyek önma­t czáfolják meg. 5) Törvényczikkel a reál-unió mellett nem idéz mást, mint a fenemlitett 1741 : 11-ik­­. czikknek 4. §-át, mely magyaroknak az ál­­amminiszteriumba való neveztetését tartal­mazza, s egyedül ezen tör. czikkből a reál­uniót következtetni bajos volna. Ezek folytán a leirat sem a sanctio prag­maticának általunk adott értelmezését meg­­nem czáfolja, sem azt bebizonyitani nem képes, hogy köztünk és az örökös tartományok közt személyes uniónál szorosabb kapocs valaha étezett volna. Daczára ennek azt állítja a leirat, hogy a személyes unió életbe léptetése csak az 184% országgyűlés által kísértetett meg, s ezen kí­sérletnek tulajdonítja az ezen országgyűlést követő eseményeket. Ezen állítás megczáfolására elegendőnek tartjuk azon kérdést intézni, hogy ki szegte meg előbb azon törvényeket, melyeket ősi al­kotmányunk alapján az 184%-iki országgyűl­és hozott, a kormány-e? vagy a nemzet? — s ha e kérdést részreh­ajlatlanul megvizsgál­­juk, önként kiderül, hogy az 184%-iki esemé­nyek nem az 184%-iki törvényeknek tulajdo­­níthatók, hanem azoknak, kik ezen törvénye­ket megszegték. Azzal vádolja a leirat az országgyűlést, hogy a kiindulási pontul egyedül az 184%-iki törvényeket veszi s hogy ezek alapján a biro­dalom életfeltételeivel az összeütközés elkerül­­hetlen, erre azt válaszoljuk, hogy az ország­­gyűlés nem állhatott más alapra, mint arra, melyet ősi alkotmánya és szentesített törvé­nyei biztosítanak s hogy az 1847/8-ki törvé­nyekre sem több sem kevesebb súlyt nem fek­tethetünk, mint egyéb szentesített törvényeink­re. — Az 1847/8-ki törvényczikkek alkot­mányszerüleg hozattak és koronás fejedelem által szentesítettek, s mind két félt ép úgy köte­leznek mint hazánk egyéb törvényei, s ennek folytán nem értjük a leirat azon pontját, mely­ben ő felsége, ki magát V. Ferdinánd király törvényes örökösének nevezi, kinyilatkoztatja, hogy ezen nagybátyja által szentesített törvé­nyek őt semmikép sem kötelezik. Úgy szinte át nem látjuk azon állítás valóságát, hogy az 1847—48-iki törv. a biro­dalom közös érdekeivel meg nem férnek, mert ezen törvényekben azon lényeges változáson kívül, melyet a kimondott jogegyenlőség és közös teherviselés alkotmányunkban tett, nem látunk hazánkra nézve új jogokat, vagy a többi tartományokhoz eddig fennállott jogviszony bármely részbeni megváltoztatását; ezen tör­vények semmi részben sem terjeszkednek túl azon jogokon, melyekkel a nemzet alkotmá­nyánál fogva birt, és melyeket ha a kormány megcsonkítani igyekezett is, ezekről a nemzet jogszerüleg soha le nem mondott. Az 1847— 48-iki törvények csak régi jogainkat léptették életbe ősi alkotmányunk és az uralkodó ház­zal kötött kétoldalú szerződés alapján; s mind­addig, mig a törvényhozás máskép nem intéz­kedik, ezekhez ragaszkodni ép úgy tartozunk, mint hazánk bármely törvényeihez. Különben már a feliratban kimondta a nemzet azon nézetét, hogy törvényt csak az hozhat vagy változtathat, kinek annak alkotá­sához joga volt s ép úgy mint egyrészt nem ösmerjük el még koronás királynak sem azon hatalmát, hogy alkotmányszerüleg hozott és szentesített törvényeket, részben elismerjen, részben felfügges­szen részben pedig azoknak módosítását elrendelje , úgy másrészt az or­­szággyű­lés is csak akkor bocsátkozhatik tör­vényalkotásba, vagy azoknak módosításába, ha azoknak szentesítését a koronás király esz­közölheti, s ennélfogva, alkotmányunkróli fel­fogásunknál fogva, az 1847—48-iki törvények előleges átvizsgálásába és módosításába még akkor sem bocsátkozhatnék jelenleg az ország­gyűlés, ha ennek szükségét átlátná is. Sz. Gy. A zágrábi országgyűlés julius 13-diki határzatáról« — Az „Ost u. West“ a zágrábi országgyűlést leczkézteti. Előre bocsátván, hogy ez országgyűlés nem akart Magyarországnak ártani, midőn a magyar egyesülésről tanácskozott, és hogy Horvátország ugyanazon jogalapon áll, mint Magyarország, áttér a Zágrábból vett tudósításaira, melyek szerint a horvát országgyűlés úgy vélekedik, hogy a mely politikát 1848-ban követték s a mely a Magyarországtól füg­getlen Horvátország elismerésére vezetett, annak most is, 1861-ben üdvösnek kell lenni. E nézetet az „Ost u. West“ határozottan kárhoztatja. „A viszonyok,­ úgymond, megváltoztak ; Horvátországnak most épen úgy jogáért kell harczolni, mint Magyarországnak; érdeke tehát azt kívánja, hogy Magyarországot har­­czában ne akadályozza, sőt inkább segítse ... Az sem áll, a­mit Horvátországban némelyek mondanak, hogy nincs közös érdekük Magyarországgal, mert a horvát meg a magyar alkotmány lényegileg egy, s ha az egyiket erőszakosan elnyomják, a másik is el­veszti alapját, s Bécsben nem tesznek különbséget az „eljátszott“ és kegyelemből helyreállított magyar, meg az el nem játszott, ennélfogva kegyelmi helyreállításra sem szoruló horvát alkotmány között, de mind a kettőt minden teketória nélkül módosítják. Horvátországban „szabad“ politikát követtek s ezt „délszláv“ politiká­nak nevezték el; . . . e politikának azonban értelme és czélja csak akkor lehetne, ha Horvátország annak részére valamennyi délszláv fajt megnyerne; de a szer­­bek és szlavonok, valamint a bolgárok nélkül, kik Hor­vátországban, mint látszik,merőben ignoráltak, a „dél­szláv“ politika lehetetlenség, Horvátország egyma­gában gyönge lévén annak valósítására.Megnehezítheti ugyan a magyarok állását Ausztria irányában, de szláv érdekeinket bajosan fogja előmozdíthatni.“ A „Vaterland“ sem nyilatkozik kedvezőleg a horvát országgyűlés határozatáról a Magyarország­hoz való viszonyt illetőleg. „Valami kölcsönös kapcsolatot keresnek“ — így szól a nevezett lap — „a horvát ország­gyűlésnek ez ellenséges lépése, meg a Bécsben uralkodó nézetek közt, melyeknek befolyását a ma­gyar országgyűléshez intézett leiratban is föllelik. De ép ebben találnak egy okkal többet arra, hogy ezen határozatot ne tartsák véglegesnek. — Nem egyedül azon környülállásból merítik e meggyőződést, hogy e merev magatartás Magyarországgal szemben, a Horvát- és Tótországban uralkodó közvélemény nem valóságos kifejezése, hanem egy nagy lépéssel előbbre mennek, midőn azon kérdést teszik, vajjon kinek lesz hasznára a horvát-magyar kérdés olyatén megoldása, mely a két ország közötti végleges törés­sel azonos?“ A c­ikk folytában azután kiemeli a tö­rés szomorú következményeit mind Magyarországra, mind Horvátországra nézve, mely Magyarországban egyedüli természetes támaszát vesztvén, jövőjét is koczkáztatja. Prága, jul. 24. Prágának két centralista német ( „Morgenpost“ és „Tagesbote“ ) s két f­ederalista cseh („Cas“ ”és „Národni Listy“ ) napi­lapja van, a legutóbbi Rie­ger közlönye. Eddig egyikük sem tanusított Magyar­­ország iránt valami rokonszenvet : a németek nem, mert centralisták; a csehek nem, mert Magyarország déli részén déli szláv országot, éj­szaki részén pedig szerb vajdaságféle tót vajdaságot szeretnének látni. Legújabban azonban a cseh lapok Magyarországra nézve igen kedvezőleg fordultak, különösen a „Ná­rodni Listy,“ melynek jul. 20-dikai számában a „Ma­gyar ügy“ czimmel megjelent vezérczikk többek kö­zött így nyilatkozik : „A magyar országgyűlés feloszlatása, egyenes „reichsrathi“ választások elrendelése, Magyarország elmarasztalása, végre pedig, ha még mindez sem vinné be a magyarokat a Schmerling februári tőrébe, tán a fegyver döntsön ? Koránsem. Ausztria oly szer­telenül ki van merítve, elgyöngítve, hogy a legna-

Next