Magyarország, 1861. augusztus (1. évfolyam, 178-202. szám)
1861-08-01 / 178. szám
föld, nevezetesen pedig Németország legelterjedtebb lapjai azok, melyek legnagyobb buzgósággal szólalnak fel mellettünk. Miután ily lapokat nem lehet agyon hallgatni, szükségképen szóba kell állani velők és igy a bécsi Presse most azon hálátlan munkára adja magát, hogy a berlini Volkszeitungot és Nationalzeitungot legújabb nyilatkozataiért in conspectu populile hordja: Szántszándékkal választjuk e szót 1e hordja, nem pedig megczáfolja, mert a Presse sehogysem képes a nevezett két szabadelvű lap érveit erőtleniteni és igy puszta lármázásra kell szorítkoznia, hogy az olvasó, ha a zajtól füle cseng, azt vélte, miszerint valami okosat, meggyőzőt hallott. Igénytelen véleményünk szerint a (nemosztrák) német szabadelvű sajtó álláspontja csakugyan megtámadhatlan okoskodása egyszerű, természetes, szabatos és következetes. E lapok — mint német liberálisok — kárhoztatják a bécsi úgynevezett liberálisok magaviseletét irányunkban azon egyszerű okból, mert e magaviselet sem a liberálismussal, sem a németséggel össze nem fér. Nem a liberalismussal, mert a magyar nemzet eddigi magatartása eléggé tanusitá, hogy oly „alkotmányos szabadságra,“ minővel Bécs felől kínálnak meg bennünket, önkényt soha rá nem állanánk és hogy a szabadság czégje alatt az absolutismus kényszer-rendszabályaihoz kellene nyúlni a februári alkotmány valósítására. Pedig képtelenség az absolutismus útjain haladni a szabadság felé. Tehát a liberalismus szempontjából nem helyeselhető a centralisták törekvése, valamint másfelől épen liberális szempontból tisztelni kell oly nemzet küzdelmét, mely alkotmányát a túlerő ellenében annyi eréllyel védi. De a németség szempontjából is kárhozatos a bécsi centralisták törekvése. Az erre vonatkozó érvek jobbadán b. Eötvös József országszerte ismeretes országgyűlési beszédjéből vétetnek. Ez érvek alapján kimutatják, hogy egy centralizált Ausztria — ha létre jöhetne — vagy elszakadna a szövetségtől, ha a német elem a gyöngébb, vagy pedig — ha a német elem elég erős a szövetséggeli összeköttetés fentartására — egy egész tömeg idegen elemet csempészne be a szövetségbe. Ezen okoskodás ellen, úgy hisszük, lehetetlen alapos kifogást tenni, valamint az ellen sem, hogy egyedül egy foederált Ausztria tartható fen az absolutismus vaspántjai nélkül, hogy egyedül ebben képes a német elem, ha nem is túlsúlyt gyakorolni, de a többi nemzetiségekkel egyforma önállóságot vívni ki magának, hogy tehát nem a centralizatió, hanem a foederatio azon czél, mely felé törekednie kell annak, aki mind német, mind liberális akar lenni. Persze másként áll a dolog azokra nézve, kiket a Volkszeitung nagyon találóan bécsi liberálisoknak nevez. Ezek természetesen először bécsiek, aztán pedig liberálisok, mint bécsiek pedig érdekükben áll a központositás, mert a központ épen csak Bécs lehetne. Bennek tehát a „liberális“ addig él, míg a specificus ,,bécsivel“ össze nem ütközik, aztán pedig amannak okvetlenül hátrálnia kell. Teljes szívünkből örülünk, hogy a külföld tekintélyes lapjai oly helyesen fogják fel a dolgot és nem ámittatják el magokat azon liberális phrasisok által, miket a bécsi centralista sajtó folyvást ajkain hord, mig bennünket, mint a pokol minden ördögeinek czinkosát, mint a reactio, a feudalismus, a barbarismus és isten tudja még minő bűnök részesét tüntet elő. Ezen tapasztalás után a bécsi bálpiaczi palotában elvégre talán mégis át fogják látni, hogy a „geheime Fonds“-okkal nem egy publicista-kiabálónak száját be lehet ugyan tömni, hogy azonban ennek daczára is mindig marad még egy kis rés, melyen át az igazság a világ elé jut és hogy a „titkos alap“ segítségével itt-ott nyilvános alaptalanságokat terjeszthetni ugyan, csakhogy aztán nem csak azok nem hiszik, akik írják , hanem azok sem, akik olvassák! A válság Magyarországon. (La Crise en Hongrie, Horntól.) II. Ha valamely nemzet, ily nehéz helyzetben s ennyi kisértések közt rendszeretete és törvénytiszteletének ily nyilvános jeleit adja, méltán érzi magát feljogosítva, hogy a törvényesség jótéteményeit követelje. Legalább Magyarországon így vélekednek. Követelve a legalitást, elutasítják azokat, kik nekik azt tanácsolják, hogy engedjenek jogaikból a könnyebb egyezkedés reményében Ausztriával, felelnek egyszersmind azoknak, kik arra ösztönzik, hogy erővel szerezzenek vissza mindent, mit tőlük az erőszak elvett. Néhány bécsi publicista elég szemtelen volt (eurenticient’impudence)azt állítani,hogy a magyar legalitás, az 1848—49-ben kiontott vér hullámába fúlt. S mégis az októberi patens a pragmatica sanctióra úgy hivatkozik, mint Magyarország és Ausztria viszonyának sarkalatos alapjára. Ha tehát e pátensnek hiszünk, a magyar alkotmány és törvények csupán „fel valónak függesztve“ Ferencz József trónralépte óta. Látszatra alaposabbak azon ellenvetések melyek Francziaország szabadelvű köreiben keletkeztek Magyarország igényei ellen, hogy a dolgok régi rendjét akarja visszaállítani. A francziák rosz szemmel néznek mindenre, mi a hátráláshoz hasonlít. A Magyarország által visszakivánt alkotmányban , a szabadelvű Európa egy többé-kevésbbé hűbéri aristocratico-oligarchicus kormányformát látott, míg más részről az a hallatlan spectaculum, hogy egy osztrák császár, kit megszoktak az alkotmányosság és szabadság esküdt ellenségének tekinteni, többé-kevésbbé szabadelvű intézményeket ad örökös tartományainak, Európa némely részére az igézet bizonyos nemét gyakorolta, így Magyarország vonakodását, hogy ezredéves alkotmányát, az októberi pátenssel, vagy februáriusi statútummal nem akarta kicserélni , retrográd iránynak vették. Itt szerző a 48 előtti ősi alkotmány hiányait sorolja elő, mely hiányok — úgymond — szerencsésen kijavíttattak épen azon osztály által (1848) mely a régi alkotmány minden valóságos és képzelt jótéteményeit élvezte. A nemesség, a kor irányának s az értelmes hazafiság tanácsainak engedve, csaknem minden kiváltságairól lemondott. A reform azonban, valljuk meg, nem tökéletes, így az 1848. választási törvény 1. §-a, mely szerint minden nemes különbség nélkül választó és választható, a többi osztályokra bizonyos feltételeket szab, mely az egyenlőség elvével meg nem egyeztethető. Ugyanazon törvény 2. §-a a politikai joggyakorlatból kizárja a „bevett“ vallások közé nem tartozó hitfelekezeteket. A sajtótörvény sok kivánni valót hagy fen, jelesül az időszaki sajtót illetőleg, ezen nem kell megütközni, hűbéri és aristocratai állapotból nem lehet egy ugrással az egyenlőségi és népképviseleti kormányformába áthelyezkedni. Az 1848-ki törvény e hiányainak kijavítása az 1861-ki törvényhozók egyik legelső tiszte. Az 1848-ki törvények azon részében is, mely a végrehajtó hatalom orgánumait megváltoztatta, van némi javitani való, így például a felelős minisztériumról szóló III-dik törvényczikk 8. §-a, mely a „magyar sereg alkalmazásáról szól az ország határain kívül“ bő magyarázatokra ad alkalmat, mik azon függetlenséggel meg nem egyeztethetők, melyet az 1848-ki törvények Magyarországnak biztosítanak. Az 1848-ki törvények, mindezen hiányaik mellett bátran kiállják az összehasonlítást a február 26-ki statútum odtrogált szabadságával. Az őszintén alkotmányos igazgatás azt kívánja mindenek előtt, hogy azok, kik a nemzet sorsa felett határoznak, valósággal annak megbízottai legyenek, akaratjának, óhajtásának és vágyainak élő kifejezése. A magyar országgyűlés megfelel ezen programainak, míg a bécsi reichsrath, nem a nép, hanem a tartományi diéták képviselőiből áll s hivatalnokait a kormány nevezi ki. Ez inkább notablok gyülekezete, mint nemzeti képviselet. A magyar törvény a fejedelemnek tartván fen az országgyűlés feloszlatási jogát, kötelességévé is teszi, hogy azt három hónap alatt újból összehívja (IV. sz. 5. §.), az osztrák statútum csupán annyit mond (18. §.) hogy feloszlatás esetében új választás történik a 7-ik czikkely értelmében, azaz: a tartományi diéták által, de semmit sem szól az időről ameddig a feloszlatás tarthat. A magyar törvény szerint (IV. sz. 6. §.) az országgyűlést csak a költségvetés előterjesztése s a megelőző év számadásának berekesztése után lehet feloszlatni; az osztrák statútum e pontra nézve néma mint a hal, a hatóság a birodalmi tanácsot akkor oszlathatja fel, mikor neki tetszik, s akkor hívhatja össze, mikor kedve tartja. Másik elemi megkívántatósága az alkotmányos kormányzásnak : a végrehajtó hatalom felelőssége a nemzet képviselői irányában. E felelősség nemcsak ki van mondva, de minden kellő biztosítékokkal is ellátva az 1848-ki magyar alkotmányban ; az osztrák statútum e tekintetben is hallgat, így a nemzetőrség, igy a jury, mik a 48 által biztosítva vannak, az osztrák statútumban szóval sem emlittetik. — Ugyan miért cserélné hát fel Magyarország valósággal gazdag szabadságait, Schmerling statútumának végtelenül sovány falatjaiért? Aztán a szomorú tapasztalás arra is megtanított, hogy a bécsi engedmények őszintesége és állandóságában kételkedjünk. Ájul. 21-ki leirat. II. Hivatkozik a leirat az 1790-iki 10-ik t. cz.re, és kinyilatkoztatja, hogy Magyarországot ősi alkotmányának megfelelőleg kívánja kormányozni, s hogy az ország belügyeinek önkormányzatát fentartani óhajtja, de egyszersmind azt nyilatkoztatja, hogy az 1860-iki oct. 20-ikán kiadott oklevél által Magyarország alkotmányát királyi teljhatalomból csak feltételek alatt és korlátok közt állította vissza, ami magában ellenkezik minden alkotmányosság fogalmával, különösen pedig az erre idézett 1790 : 10-ik tczikkel, mely Magyarország és a hozzákapcsolt részek tökéletes függetlenségét és önállóságát biztosítja. Ezek következtében a leiratban történt idézések a felhozott esetekre alkalmazhatók nem lévén, de különben is abban a törvények mindig csak egyoldalulag magyaráztatván, a leiratnak minden jogi alapja hiányzik; s a leirat csak az abban kifejezett kir teljhatalomra van alapitva, s ennek következtében az okt. 20-iki oklevélre s a febr. 26-iki úgynevezett alaptörvényre. A leirat tagadja, hogy ezen okmányok a sanctio pragmaticával ellenkeznek, de ez állítását semmivel sem igazolja, az országgyűlés feliratában ellenben kimeritőleg ki vannak fejtve az okok, melyek következtében ezen két pátens sem a sanctio pragmaticával, sem az ezáltal Magyarországnak biztosított függetlenségével meg nem egyeztethető, s azért erre újabban visszatérni feleslegesnek tartjuk. Ép úgy, mint ezen okmányokat hazánk alaptörvényeivel összeegyeztetni akarja, úgy azt is bebizonyítani igyekszik a leirat, hogy Magyarország és az örökös tartományok közt a személyes uniónál szorosabb kapcsolat létezett, s ennek indokolására hivatkozik : 1) az 1723 : 1 és 2-ik t. ez. szószerinti értelmére, mire nézve ismételve meg kell jegyeznünk, hogy ezen sanctio pragmatica név alatt ismeretes kétoldalú szerződés az uralkodó házzal köttetett, nem pedig az örökös tartományokkal, hogy ez a nemzet önállóságát és függetlenségét minden tekintetben fentartotta, ami kitetszik abból is, hogy az idézett t. ez. azon előbbi törvényekre hivatkozik, melyek az uralkodó család kihalta esetében a nemzet szabad királyválasztás jogát fentartják, s hogy végre mind ennek, mind a későbbi hitleveleknek szószerinti értelme épen az, mely a felterjesztett feliratban kimeritőleg magyaráztatott, s hogy a sanctio pragmaticának ettől eltérő értelmet nem tulajdoníthatunk. 2) A szorosabb kapcsolat bebizonyítására említi a trón egységét, melyet azonban a személyes kapocs alapján a felirat szinte elismert. 3) Hivatkozik a birodalom közös hadseregére és pénzügyeire, mely tagadhatlanul létezett és némely tekintetben a személyes unió következtében a közös fejedelemnek alá volt is rendelve, de Magyarország mind a hadsereg, mind a közpénztár szükségeihez csak alkotmánya értelmében az országgyűlés beleegyezésével járult, s ha tettek a fejedelmek adókivetés vagy ujonczállítási kísérleteket az országgyűlés beleegyezése nélkül, ez mindenkor oly erélyes ellenszegülésre talált az országban, hogy az erre vonatkozó rendelet kivitele lehetetlenné vált, mint az. II. József császár uralkodását nem is említve, I. Ferencz király uralkodása alatt, 1825-ben történt. De Magyarország hadügyének önállóságát rendelik és védik az 1608. 2. 1613. 5.1618. 2. 1655. 19. 1662. 2. sat. a pénzügy különállása az 1608. 5. a bécsi békekötés 5. pontjában, az 1659. 9. az 1715. 8. 1659. 8. 1741.34. az 1550. 48. 1608. 10. 1618. 19 törvényekben gyökerezvén. 4) A reálunió bebizonyitására emlittetik az, hogy Magyarország a birodalom közös terheihez minden időben járult, s ennek és a szerinte mindég létezett központi kormány bebizonyitására azon t. czikkek idéztetnek, melyeket föntebb elésoroltunk és melyek önmat czáfolják meg. 5) Törvényczikkel a reál-unió mellett nem idéz mást, mint a fenemlitett 1741 : 11-ik. czikknek 4. §-át, mely magyaroknak az álamminiszteriumba való neveztetését tartalmazza, s egyedül ezen tör. czikkből a reáluniót következtetni bajos volna. Ezek folytán a leirat sem a sanctio pragmaticának általunk adott értelmezését megnem czáfolja, sem azt bebizonyitani nem képes, hogy köztünk és az örökös tartományok közt személyes uniónál szorosabb kapocs valaha étezett volna. Daczára ennek azt állítja a leirat, hogy a személyes unió életbe léptetése csak az 184% országgyűlés által kísértetett meg, s ezen kísérletnek tulajdonítja az ezen országgyűlést követő eseményeket. Ezen állítás megczáfolására elegendőnek tartjuk azon kérdést intézni, hogy ki szegte meg előbb azon törvényeket, melyeket ősi alkotmányunk alapján az 184%-iki országgyűlés hozott, a kormány-e? vagy a nemzet? — s ha e kérdést részrehajlatlanul megvizsgáljuk, önként kiderül, hogy az 184%-iki események nem az 184%-iki törvényeknek tulajdoníthatók, hanem azoknak, kik ezen törvényeket megszegték. Azzal vádolja a leirat az országgyűlést, hogy a kiindulási pontul egyedül az 184%-iki törvényeket veszi s hogy ezek alapján a birodalom életfeltételeivel az összeütközés elkerülhetlen, erre azt válaszoljuk, hogy az országgyűlés nem állhatott más alapra, mint arra, melyet ősi alkotmánya és szentesített törvényei biztosítanak s hogy az 1847/8-ki törvényekre sem több sem kevesebb súlyt nem fektethetünk, mint egyéb szentesített törvényeinkre. — Az 1847/8-ki törvényczikkek alkotmányszerüleg hozattak és koronás fejedelem által szentesítettek, s mind két félt ép úgy köteleznek mint hazánk egyéb törvényei, s ennek folytán nem értjük a leirat azon pontját, melyben ő felsége, ki magát V. Ferdinánd király törvényes örökösének nevezi, kinyilatkoztatja, hogy ezen nagybátyja által szentesített törvények őt semmikép sem kötelezik. Úgy szinte át nem látjuk azon állítás valóságát, hogy az 1847—48-iki törv. a birodalom közös érdekeivel meg nem férnek, mert ezen törvényekben azon lényeges változáson kívül, melyet a kimondott jogegyenlőség és közös teherviselés alkotmányunkban tett, nem látunk hazánkra nézve új jogokat, vagy a többi tartományokhoz eddig fennállott jogviszony bármely részbeni megváltoztatását; ezen törvények semmi részben sem terjeszkednek túl azon jogokon, melyekkel a nemzet alkotmányánál fogva birt, és melyeket ha a kormány megcsonkítani igyekezett is, ezekről a nemzet jogszerüleg soha le nem mondott. Az 1847— 48-iki törvények csak régi jogainkat léptették életbe ősi alkotmányunk és az uralkodó házzal kötött kétoldalú szerződés alapján; s mindaddig, mig a törvényhozás máskép nem intézkedik, ezekhez ragaszkodni ép úgy tartozunk, mint hazánk bármely törvényeihez. Különben már a feliratban kimondta a nemzet azon nézetét, hogy törvényt csak az hozhat vagy változtathat, kinek annak alkotásához joga volt s ép úgy mint egyrészt nem ösmerjük el még koronás királynak sem azon hatalmát, hogy alkotmányszerüleg hozott és szentesített törvényeket, részben elismerjen, részben felfüggesszen részben pedig azoknak módosítását elrendelje , úgy másrészt az országgyűlés is csak akkor bocsátkozhatik törvényalkotásba, vagy azoknak módosításába, ha azoknak szentesítését a koronás király eszközölheti, s ennélfogva, alkotmányunkróli felfogásunknál fogva, az 1847—48-iki törvények előleges átvizsgálásába és módosításába még akkor sem bocsátkozhatnék jelenleg az országgyűlés, ha ennek szükségét átlátná is. Sz. Gy. A zágrábi országgyűlés julius 13-diki határzatáról« — Az „Ost u. West“ a zágrábi országgyűlést leczkézteti. Előre bocsátván, hogy ez országgyűlés nem akart Magyarországnak ártani, midőn a magyar egyesülésről tanácskozott, és hogy Horvátország ugyanazon jogalapon áll, mint Magyarország, áttér a Zágrábból vett tudósításaira, melyek szerint a horvát országgyűlés úgy vélekedik, hogy a mely politikát 1848-ban követték s a mely a Magyarországtól független Horvátország elismerésére vezetett, annak most is, 1861-ben üdvösnek kell lenni. E nézetet az „Ost u. West“ határozottan kárhoztatja. „A viszonyok, úgymond, megváltoztak ; Horvátországnak most épen úgy jogáért kell harczolni, mint Magyarországnak; érdeke tehát azt kívánja, hogy Magyarországot harczában ne akadályozza, sőt inkább segítse ... Az sem áll, amit Horvátországban némelyek mondanak, hogy nincs közös érdekük Magyarországgal, mert a horvát meg a magyar alkotmány lényegileg egy, s ha az egyiket erőszakosan elnyomják, a másik is elveszti alapját, s Bécsben nem tesznek különbséget az „eljátszott“ és kegyelemből helyreállított magyar, meg az el nem játszott, ennélfogva kegyelmi helyreállításra sem szoruló horvát alkotmány között, de mind a kettőt minden teketória nélkül módosítják. Horvátországban „szabad“ politikát követtek s ezt „délszláv“ politikának nevezték el; . . . e politikának azonban értelme és czélja csak akkor lehetne, ha Horvátország annak részére valamennyi délszláv fajt megnyerne; de a szerbek és szlavonok, valamint a bolgárok nélkül, kik Horvátországban, mint látszik,merőben ignoráltak, a „délszláv“ politika lehetetlenség, Horvátország egymagában gyönge lévén annak valósítására.Megnehezítheti ugyan a magyarok állását Ausztria irányában, de szláv érdekeinket bajosan fogja előmozdíthatni.“ A „Vaterland“ sem nyilatkozik kedvezőleg a horvát országgyűlés határozatáról a Magyarországhoz való viszonyt illetőleg. „Valami kölcsönös kapcsolatot keresnek“ — így szól a nevezett lap — „a horvát országgyűlésnek ez ellenséges lépése, meg a Bécsben uralkodó nézetek közt, melyeknek befolyását a magyar országgyűléshez intézett leiratban is föllelik. De ép ebben találnak egy okkal többet arra, hogy ezen határozatot ne tartsák véglegesnek. — Nem egyedül azon környülállásból merítik e meggyőződést, hogy e merev magatartás Magyarországgal szemben, a Horvát- és Tótországban uralkodó közvélemény nem valóságos kifejezése, hanem egy nagy lépéssel előbbre mennek, midőn azon kérdést teszik, vajjon kinek lesz hasznára a horvát-magyar kérdés olyatén megoldása, mely a két ország közötti végleges töréssel azonos?“ A cikk folytában azután kiemeli a törés szomorú következményeit mind Magyarországra, mind Horvátországra nézve, mely Magyarországban egyedüli természetes támaszát vesztvén, jövőjét is koczkáztatja. Prága, jul. 24. Prágának két centralista német ( „Morgenpost“ és „Tagesbote“ ) s két federalista cseh („Cas“ ”és „Národni Listy“ ) napilapja van, a legutóbbi Rieger közlönye. Eddig egyikük sem tanusított Magyarország iránt valami rokonszenvet : a németek nem, mert centralisták; a csehek nem, mert Magyarország déli részén déli szláv országot, éjszaki részén pedig szerb vajdaságféle tót vajdaságot szeretnének látni. Legújabban azonban a cseh lapok Magyarországra nézve igen kedvezőleg fordultak, különösen a „Národni Listy,“ melynek jul. 20-dikai számában a „Magyar ügy“ czimmel megjelent vezérczikk többek között így nyilatkozik : „A magyar országgyűlés feloszlatása, egyenes „reichsrathi“ választások elrendelése, Magyarország elmarasztalása, végre pedig, ha még mindez sem vinné be a magyarokat a Schmerling februári tőrébe, tán a fegyver döntsön ? Koránsem. Ausztria oly szertelenül ki van merítve, elgyöngítve, hogy a legna-