Magyarország, 1861. december (1. évfolyam, 280-303. szám)
1861-12-03 / 281. szám
(Fk) Az Északamerika és Anglia közt fenforgó viszály tényállása olvasóink előtt, ismeretes ! Egy északamerikai hadihajó egy angol postahajón erőszakos elfogatást, vitt véghez, ez a dolog veleje. Hogy az elfogottak a déli államok biztosai voltak, az mellékes körülmény; az angol lobogó megsértése a fődolog és bármily rokonszenvvel legyen valaki az északamerikai szabad államok irányában, nem lehet, hogy egyet ne értene a brit koronaügyészek azon ítéletével, miszerint a szóban álló esemény Anglia becsületét megsértette és hogy ezért elégtételt kell kivánni. Voltak ugyan hasonló , bár kevésbé fontos sérelmek Nagybritannia és hajdani gyarmatai közt, melyeik mindannyiszor diplomatiai uton lőnek kiegyenlítve, hanem ez ízben a dolgok komolyabb fordulatát sejtetik az angol lapok azon állításai, miszerint a „San Jacinto“ kapitánya a washingtoni kormány parancsára cselekedett és igy aligha fog desavouáltatni azok által, kik amaz erőszakoskodásra felhatalmazták; akkor pedig csak egy út maradna még — a háború! Angol-amerikai háború! E szó a múlt század egyik legnevezetesebb korszakának emlékét kelti fel bennünk, azon korszakét, mely a világ mai helyzetére nézve tán nagyobb befolyással birt, mint maga a franczia forradalom, melyben nem egy történetiró és államférfi az amerikai függetlenségi harcz egyik következményét akarja látni, — azon korszakét, mely egész óriási alakjában állná a világ szeme elé azon kérdést : vajjon joga van-e valamely népnek megszabadulni oly kormánytól, mellyel nincsen megelégedve ?! Az angol-amerikai háborúval kezdődött Európának „demokratizáltatása,“ mert a küzdelem kimenetele ama kérdést a nép javára dönté el: — ama háború nyomán alakult az újabb kor első nagy respublikája; — ama háború után Anglia hatalmát megsemmisültnek vélték a politikusok, két férfi kivételével, kiknek egyike Smith Ádám volt, kinek műveit akkor kevesen olvasták és még kevesebben értették, és Tucker esperes, kit álmodozónak, ábrándozónak tartottak; — ama háború után pedig épen ellenkezőleg Anglia hatalmasabb, gazdagabb lett mint valaha, gyakorlati bizonyságot nyújtván arra, miszerint nagy gyarmatoknak független államokká fejlődése az anyaország hatalmának és jólétének új forrásává válik, miként az atyának csak nyereségül szolgálhat az, ha felserdült fia önálló és jól megalapított üzlet élére áll. De mi volna egy angol-amerikai háború — most? Egyikét sem nyújthatná az imént említett előnyöknek; vért és pénzt emésztene, de a küzdő felek egyikének sem növelné hatalmát, Európa pedig anyagi érdekeit új mélyreható válság által látná fenyegetve, melyhez képest a múlt évek calamitásai csak gyermekjáték volnának. Északamerika visszafoglalására, úgy hisszük, Angliában senki nem gondolhat, sőt ha e visszafoglalás pillanatra sikerülhetne is, ha lehetséges volna az északamerikaiak függetlenségi érzelmét erőszakosan elnyomni, Anglia kénytelen volna a maga erejének nagy részét ama tartományok lenyűgzésére fordítani és Európában ezen pillanattól fogva minden befolyása megszűnnék, mert az ennek fentartására szükséges anyagi erőről a brit kormány többé nem rendelkezhetnék. De ha mindezen érvek nem volnának elegendők arra, hogy a békés kiegyenlítés szükséges voltáról győzzék meg mind a két részt, pillantsanak azon titokteljes alakra, mely háttérben áll és feszültséggel nézi a czivódók gyürkőzését, pillantsanak a tuileriák felé és kérdjék maguktól : mitévő leend ama rejtélyes férfi, ki tiz év óta onnan intézi el majdnem az egész világ sorsát! Ha visszaemlékezünk arra, miszerint Seward, az unió államtitkára nem régen szólítá fel az egyes államok kormányzóit: erődítsék meg a tengernek és a Canadával szemközt fekvő tavak partjait, — ha visszaemlékezünk azon rejtélyes északamerikai utazásra, melyet Nepoleon hg nem régen tett és melynek eredményével — párisi lapok szerint — a császár oly igen nagyon meg volt elégedve: önkénytelenül is azon gyanúra vezettetünk, miszerint Északamerika már huzamos idő óta barátkozott meg egy Anglia elleni háború eszméjével és hogy ez irányban Francziaország biztatásai talán nem voltak minden hatás nélkül. Nem tudjuk, mily terjedelmű és horderejű azon egyetértés, mely Északamerika és Francziaország közt létezik, de eszünkbe jutnak Jefferson e nevezetes szavai: „Anglia túlhatalmát a tengeren és Francziaországét a szárazföldön egyaránt ártalmasnak hisszük a világ boldogságára és jóllétére nézve__ nem hisszük, hogy Bonaparte a tengerek szabadsága vagy Anglia a népek szabadsága mellett küzd; mind a kettő más országok hatalmát, jóllétét, segédforrásait akarná magához ragadni.“ Ha valamikor, úgy most kell tartani attól, miszerint Északamerikát eszközzé akarnák tenni oly czélok elérésére, mik ama köztársaságtól tökéletesen idegenek. Megfoghatónak tartjuk, hogy III. Napóleon Európában szabad kezet kívánna magának és hogy e végre hajóhadának felét örömest küldené ki az amerikai vizekbe Északamerika gyámolítására, de bármilyen lenne is e küzdelem kimenetele, már a küzdelem maga is oly dolog, melyet nem lehet kivánnia annak, aki Európa szabadságát szivén hordja. Évek óta valljuk azon elvet, miszerint a két nyugati hatalom közti háborút roppant szerencsétlenségnek tartanók Európára nézve; e véleményünk nem rendült meg azóta. Egyes súrlódások mindig voltak és lesznek is e két hatalom közt, de e súrlódások mindeddig csak hasznára váltak a szabadság ügyének. Anglia politikája csak oly önző, mint Francziaországé, de e kétféle önzés már nem egyszer paralizálta egymást és előbbre vitte azon ügyeket, mik közül a szabadság minden barátja érdekelve volt. Kell-e erre külön bizonyítékot felhozni ? Kell-e példa Olaszországra utalnunk, mely épen ezen kvalitás által menekült meg azon bajtól, hogy vak eszközzé váljék akár az egyik, akár a másik nyugati hatalom kezében? A két nyugati hatalom közti háború élethalálra való küzdelemmé fejlődnék és a küzdők egyikét huzamos időre megbénitaná; — kivánatos-e, hogy a másik, bármelyik legyen is a győztes, egymaga diktáljon törvényt Európának? Kivánatos-e, hogy e két óriás összekoczczanása közben halomra dőljön azon nagyszerű templom, melyet a nemes Washington egy század előtt a szabadságnak emelt ? Ezek azon okok, miknél fogva az angol amerikai viszály békés kiegyenlittetését kivánjuk, oly kiegyenlítést, mely sem Észak amerikai jóllétét és függetlenségét meg nem semmisíti, sem a két nyugoti hatalom közt a háború szövetnekét meg nem gyújtja? Ez természetesen csak jámbor kivánat, melynek nyilvánítása által csak ez ügybeni álláspontunkat akartuk jelezni és azoknak tévedését földeríteni, kik szivök mélyében talán kívánják a két nyugati hatalom közti összeütközést, mert ettől egyik másik európai ügy gyorsabb fejlődését remélik. De hiszen semmi pozitív jele nincs annak, hogy Francziaország a vitába elegyedni szándékozik ?! E megjegyzésre holnap néhány kevéssé ismeretes okmány idézésével felelendünk, mely Francziaországnak a múlt századbeli angolamerikai viszály irányábani magatartására vonatkozik és melyből mellesleg ki fog derülni, hogy a franczia diplomatia kétnyelvűsége korántsem III. Napóleon találmánya, sőt, hogy ehhez legitimista elődjei nálánál — ha lehetséges — még jobban értettek. A naszódvidéki felirat. Közelebbről Naszódvidéke bizottmányi gyűléséből fölirat intéztetett a Felséghez mintegy óvásul „azon külön vélemény“ ellen, melyet a kormányszéki három román tanácsos, az erdélyi országgyűlés fölött tartott tanácskozások alkalmával adott be. E föliratban oly szenvedélyes kifakadások foglalvák, oly a Fejedelemhez irt fölterjesztésbe nem illő kifejezések találhatók, melyeket nem igen lehet egy vidéki hatóság kellő tapintatával és méltóságérzetével öszhangzásba hozni. Ha azonban elgondolom, hogy ez alkalommal nem valamely ősi autonóm megye- vagy vidékről, hanem egy 1860 October 20-ka után kikerekített terület hatóságáról van szó; ha fontolóra veszem azt, hogy e szerint az alkotmányos téren járatlan ujonczokkal van dolgunk, — úgy a nem parlamentáris, és nem is higgadt stylt csak el lehetne nézni. Ám de ez iratban tiszteletreméltó román hazafiakat akarnak megbélyegezni, s igy az igazság érdekében vélek tenni, midőn egy pár alapnélküli ráfogására az említett föliratnak, néhány szerény megjegyzést engedek magamnak, jól tudva azt , hogy a tüzetes czáfolat azon hazafiakat illeti, kik e rabulisticus representatió által egyéni becsületökben oly gyöngédtelenül vannak érdekelve. A fölirat olvasásakor önkénytelenül azon gondolatra jövünk, vajjon mivel érdemelték meg a kormányszéki román tanácsosok ama menydörgős anathemát, melyet a naszódvidéki bizottmányi gyűlésből jónak láttak e tisztes férfiakra sújtani ?! Elmondom röviden. Midőn az erdélyi országgyűlés tárgyában kelt k. leirat felett folyt a kormányszéki tanácskozás, a három román tanácsos — a többség nézetétől némileg eltérőleg — oda nyilatkozott , hogy a törvényes országrendek által hozott s a koronás király által szentesített 48-ki törvényeket érvényeseknek tekintik s csak is a néhol mutatkozó ingerültség lecsilapítására vélnék czélszerünek a kihirdetést megtétetni. Körülbelül ez rövid resuméja az érdekelt „külön véleménynek.“ És most, kérdem, hol fedezhető fel e „külön véleményben valami olyas, min egyes honpolgár — annál kevésbbé egy alkotmányos ország hatósága megütközhetnék? Mi adhatott tehát okot a román értelmiség elsőrendű egyéneinek rágalmazására? Avagy talán hibául róják fel azt, miért fejezték ki e hazafiak a törvény szentsége iránti pietásukat oly nyiltan és nyomatékosan? De hát tehettek-e másként a fejedelem tanácsának tagjai, kik az alkotmányra esküt tettek s e szerint a törvények sérthetlensége felett őrködni szoros kötelességük ? Nem tudják-e a naszódvidéki urak, hogy ősi alkotmányunk azokra mondja ki a „fő és jószágvesztést“ (1507. 7. ez.) kik a fejedelmet a törvény megrontására tanácsolni mernék, eme szavakban : „tamquam Reipublicae libertatisque regni proditores et turbatores“ ?! Október 20-ra is biztositá az alkotmány teljes visszaállitását s mindaddig mig ezen fejedelmi adott szó vissza nem vonatik, bajosan keresztelhetné bárki is „a törvényhez való ragaszkodást“ bűnnek; hiszen a napokban Rechberg gr. külügyér is azt tudata Európa hatalmasságaival, hogy a Királyhágón túli Magyarországban behozott kivételes állapot csakis „ideiglenes tartamú leend.“ Az ily érvek azonban úgy látszik, semmit sem nyomtak a latban, a naszódvidéki bizottmányi gyűlésben készített föliratra nézve, különben nem mondhatnák azt, hogy „a testvéri vérárulás, melyet a kolozsvári kormányszék ama három tagja elkövetett, égre kiált.“ Súlyos vád ez, uraim, aligha megérdemelték azt azok, kik a román értelmiség legkitűnőbb tagjaiul tekinthetők, s a kik nem tettek egyebet, mint hogy ujjal mutaták ama utat , melyen a román nemzet a jobblétet elérheti, a törvényesség alapja lévén azon egyedüli biztos tér, melyen alkotmányos utón diadalt remélhetni. Naszód vidékén, úgy látszik, nem sokra becsülik az „önmérsékletet“, pedig ez jobb tanácsadó a szenvedélynél, hisz épen az önök állítólagos fajrokonai, az olaszok mondják : „É piú glorioso di vincer le sue passioni, cheim esército di némici.“ A törvényesség védpajzsa a népek jogainak, lobogója mindazoknak, kik a békés átalakulás elveit vallják. Az államtesteket formált nemzetek azért hozák törvényeiket, azért bőviték és javiták azokat koronkint, hogy azok oltalma alatt, személy- és vagyonbátorságot, anyagi jólétet stb. élvezhessen, a gyenge úgy mint a hatalmas — a szegény úgy mint a gazdag ; azért hozták eme irányadó szabályokat, azért szentelték meg ezeket a népek századokon át saját hulló vérökkel,hogy e magasztos áldozatok árán emelt oltár előtt meghajoljon nagy és kicsi egyaránt, hogy ennek szentélyében védve legyenek azok is, kiknek egyedüli osztályrészük a szenvedés. Eddig azt gondolom, hogy ily elveket lehessen egy szabadelvű embernek megtagadni és ime a naszódvidéki fölirat az ellenkezőt látszik tanúsítani, midőn bünül róvja fel azt : midőn valaki a nép érdekeit áldozatok árán is kész szolgálni. Bűn tehát az is, ha valaki nem akar az alkotmánycsere sikamlós terén fárdalni! Még egy rendkívül kíméletes állítással találkozunk e különös modorban szerkesztett föliratban: „a románok árulói azért adták e külön véleményt, hogy behízelegjék magukat a túlzó (??) magyar urakhoz.“ Ugyan, kérdem, hogy lehet ily ferde állítással a fejedelem trónja elébe lépni! Már azon körülmény, hogy ezen román tanácsosok a többség véleményétől eltérő „külön votumot“ adtak, a „behizelgés“ vádját, légből kapott állításnak bizonyitja, azon körülmény, hogy mind a többség, mind a TARCZA. Az ördög menyasszonya. ELBESZÉLÉS Irta JÓKAI MÓR. Az 1600-as években élt Eperjesen egy fiatal aranyhimző. Jámbor, szelíd keresztyén ember volt, a hogy illik olyan művésznek lenni, ki oltárteritők s méltóságos urak palástjai czifrázása után él. A mesterség akkoriban jól fizetett, még házat is lehetett szerezni utána . Konrád mester egészen meg lehetett elégedve a sorsával. Felesége Sófi asszony, csinos kis szőke menyecske volt, nem valami urakat futtató szépség, de elég jó egy csendes polgári házhoz, ahol nem annyira az a kötelesség, hogy az asszony az ablakban tartsa a fejét, mint hogy a házat tartsa rendben. Sófi asszony, a mellett hogy serény, takarékos volt, ízletesen sütött-főzött, embert nem szólt, otthon nem pörlekedett, szomszédba nem járt, idegen férfiakra nem kacsingatott, szóval, az asszonyi erények mintaképe volt, még az aranyhímzéshez is értett, akár csak maga a mester. Annak csak az eszmét kellett adni az oltárterítőhöz, a szent képeket rárajzolni, Sófi asszony azokat remekül kivarrta a selyemre, bársonyra, ha pedig menyasszonyi köntöst kellett kihimezni, azt csak egészen bízta rá, mert már ebben a nőnek férfi fölötti ízlése volt; micsoda alapszínre minő skofium illik legjobban ? hová kellenek pálmák, hová színes pillangók, arany repkény, ezüst reczézés ? azt ő tudta legjobban s nem is mulasztá el Konrád mester, mikor egy ily remekművét magasztalták, nemeslelküen felfedezni, hogy pedig ez a felesége készítménye. Ennyi megbecsülhetlen tulajdon mellett csupán csak azt az egyet bánta Konrád mester Sófi asszonynál, hogy nincsenek gyermekei. Ezt ő sokszor elő is hozta rokonai s komái előtt, (már tudniillik, a kiknél ő volt a keresztapa) s azok vigasztalták is eleget, hogy hiszen sok ember van úgy, hogy nincs se fia, se leánya, aztán meg, hogy örüljön annak, hogy nincs; ki tudja, mire nevelné, hátha zsivány lenne belőle? hátha elvinnék katonának, hátha korhely lenne, s apját is koldussá tenné ; hátha istenkáromló lenne s elkárhoznék, s hát ha épen leány lenne, nagy urak elszöktetnék, festett képpel kerülne haza! Konrád mester egy ízben bor mellett ezen a kérdésen egypár czimborájával össze is verekedett, bíró elé került a dolog, s midőn a komoly polgármester a dagadt és karmolt képű férfiakat tanács elé állitván Konrád mesterhez azon kérdést intézé, hogy miért kezdte a verekedést? ez egész méltatlankodással felele. — Mivelhogy fiaimat és leányaimat rágalmazták. — S hány fia és leánya van kegyelmednek ? — Épen az, hogy egy sincs; de hogy ha volna ! Mely karakán feleletre az érdemes tanácsbeliek a polgármesterrel együtt, a la capella, olyan hahotában törtek ki, hogy a megrázkódott parókákból csak úgy repült a hajpor mindenfelé. Ilyen érzékenykedés volt Konrád mesterre nézve az örökösödési aggodalom. „Mert kire keres így az ember? Miért töri-marja magát egész életén keresztül ? Kinek zsugorgat ? Érdemes-e ezért reggeltől estig a himlőkeret mellett görbedezni, rontani az embernek a szemét a fényes fonállal ? Hiszen ha csak egy volna is, ha csak akkora volna is, mint az öklöm. Tudom, hogy selyemben járatnám mindig s marczifánkkal etetném, mint egy gróf fiút. Igazán fáj az embernek a szive, mikor sokszor úgy egy-egy darab bársony elelmarad a kikészített szövetből, milyen szép sipka lenne abból Jánoskának, Gráspárkának, vagy Lőrinczkének, de mikor nincs! A tisztelendő urak persze azzal vigasztalnak, hogy még lehet, hiszen Sárának nyolczvan esztendős korában született Izsákja. Ezt csak azért mondják nekem, hogy késő vénségemig mindig várjak Izsákra, addig rakjam élére jó reménység fejében a sok kemény tallért; mikor aztán egyszer kirántják alulam a gyékényt, akkor hagyjak mindent a barátokra.“ így töprengett sokszor Konrád mester, néha magában néha úgy hogy a felesége is hallotta; a szegény jó asszony maga is igen szomorú volt e miatt, sok mindenféle babonát megpróbált, mig végre akadt egy vajákos asszonyra, a ki olyan szert készített a számára, a mi csalhatatlanul vágyaihoz fogja segíteni.— Sófi asszony szorgalmasan bevevé a javas szert, s az ötét csakugyan el is segíté igen hirtelen oda, ahova minden keresztyén léleknek valóban vágyódnia kell, a boldog más világra. Konrád mester özvegy lett, Konrád mester kétségbe volt esve. Most már se fiúk, se leányok, de még csak feleség sincs. Most már igazán nincs miért élni, miért tusakodni a napokkal, s rakni félre a tallérokat a papok számára. A két koma, kikkel a minap összeverekedett, alig győzte megnyugtatni, hogy már ez az isten akaratja volt, majd jó tanácsot ad az idő, van még sok leány Eperjesen, akiből asszonyt lehet választani : „de sem olyan jó, sem olyan szép, sem olyan okos nincs több, mint Sófi volt,“ ez lett a válasz Konrád részéről, a minek azután a két koma nem is mondott ellent, friss emlékezetükben lévén a minapi birkózás meg nem született gyermekek miatt. Legalább arra ügyeltek hát, hogy szegény megszomorodott férj valami kétségbeesett dolgot ne kövessen el magával ; egy ember mindig mellette álljon : vigyázzon a kezére, mikor a késsel eszik ; az udvaron ne eressze közel a kúthoz, s mikor lefekszik, dugja el a nyakravalóját, nehogy még valami szerencsétlenség történjék e miatt. Azt azonban nem gátolták, hogy ha kedve és szomorúsága tartja, oly fényesen hímzett szemfedőt csináltasson Zsófi asszony számára, amilyent a legutolsó Brebiri grófné temetése óta nem láttak még Eperjesen. Már ebbe igazán senkinek sincsen beleszólása. Konrád mester fejedelmi módon kivánta eltemettetni Sófi asszonyt. Ő kereste szegény a pénzt, vigye is magával a sírba. Éltében minden piperét megvont magától, most egyszerre vegye ki mind, a mit elmulasztott. A mi csak harang van a városban, az mind szóljon fölötte, a mi csak pap mozdulni képes a környékben, az mind kisérje a koporsóját, a mi csak diák, az mind énekeljen a temetésén. A gyászszertartás nagy pompával ment végbe. Volt mit nézni s ember is volt elég, a ki nézzen. Konrád mester háza alig volt száz lépésnyire a város végétől s mindjárt ott találni a temetőt; hanem az embernek nem azért van bársony-szemfödeles halottja, hogy azt csak nagy hamar kiestafétázza a legrövidebb utón ; hanem a mint illik, azt elébb vissza kell vinni a városba, körülhordani a főutczákon, meg a piaczon; trombitákat küldeni előre, hogy mindenki az ablakhoz szaladjon, s úgy kerülni megint vissza a négylovas szekérrel ugyanabba az utczába, ugyanarra a kapura, ahol félórával hamarább is ki lehetett volna menni. Amint tehát a gyászmenet az ugrókutas piaczra befordulna, legelöl a czéhek gyásztrombitásai, akik már húsz év óta mindig azt az egy gyászindulót fújják s még most is hangjegyes papirosról nézik; — épen akkor ott a piacz közepén egy egészen más nemű látvánnyal volt elfoglalva a tisztelt nép : egy czigányleány tánczolt és énekelt valami tamburaféle hangszer mellett. A czigányleány haja fekete volt és göndör, szemei ragyogók, termete karcsú, ruhája pirossal, sárgával tarka, nyakán három sor arany és ezüst pénz: aligha igazi; a nóták, amiket dalolt, igen furcsák lehettek ; a hallgatók sokat nevettek rajtuk, hanem azt mindegyik elismeré, hogy a czigányleánynak gyönyörű fehér fogai vannak. A főutczáról pedig jött a gyászmenet. A czigányleány közönsége észre sem vette azt előbb, mint mikor már az elöljáró fertálymester palotája kezdett pufogni a hátakon. — Hát te istentelen boszorkány ! förmedt a leányra a derék fertálymester: nem látod, hogy halottat hoznak ? A czigányleány zavartalan mosolygással hajolt oda csintalanul a kis kövér úrhoz s könyökkel meglökve, nagy enyelgéssel monda neki : — Eredj már, nem ébred az már fel, ha én akárhogy éneklek. Néhány piaczi ember nem tarthatta magát, hogy ne nevessen. Ez botrány volt. Nevetés a gyászének közepett! Aki legjobban megbotránkozott,az maga Konrád mester volt. Dühösen, mint egy oroszlány, tört ki a koporsó mellől, s elkapva egy hosszú viaszgyertyát valamelyik ministráns kezéből, odarohant, hogy majd elveri azzal azt, a ki ilyen szép temetést is ki mer kaczagni. A czigányleány bevárta őt, s a mint Konrád mester eléje torpant, egy villanásával sötét szemeinek megállitá őt s a mint a meglepett férfi elbámulva megállt, csábitó szemragyogással dűlt oda vállához s állát megsiratta. — Hagyd el már te balga! Mit siratsz azon, a ki meghalt. Van még szép leány elég a városban, „por szemibe, más helyibe !“ Azzal egy merész accordot perditett tamburája húrjain ; még egyszer kacsintott Konrád mester szemébe, még egy hamisat hókolt, egyet bólintott félre a fejével, s egy kaczér fordulással elvegyült a tömeg közé. (Folytatjuk.)