Magyarország és a Nagyvilág, 1866 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1866-06-03 / 22. szám
338 lett. Rendezett visszavonulással csatlakozott ezredével a főhadsereghez és máj. 31-én a Wohlgemuth zászlóaljával Mantuába vonult. Ápril 5-én átvette egy osztálycsapat fővezérségét, s egy nappal később már a piemonti hadsereggel szembe is szállott. Midőn az ellenség támadása egy pár fegyverének elsütése által ténynyé vált, bevette rohammal Marcariát, többeket foglyul ejtett és a piemontiakat az Oglioig űzte. Május 29-én Benedek osztálya parancsot kapott Curtatone elfoglalására, s Benedek ritka tapintattal az ostromot kitűnően végre is hajtotta. Hadmiveletei által a harcz kimenetelére döntő befolyást gyakorolt. Novara bevételénél akkora hősiességgel harczolt, hogy Radeczky, jelentésében őt különösen kiemelte és kitűnő szolgálatairól nagy elismeréssel megemlékezett. A Mária-Theresia-rend keresztjével földiszittetvén, tábornokká lön kinevezve s a dunai hadseregnél uj hivatalát el is foglalta. Magyarország helyi viszonyait jól ismerve, különböző szolgálatokat tett az akkori kormánynak. Mit csinált Győr-, Ó-Szőny-, Uj - Szeged-, Szőreg-nél és Ó-Iványnál még mindnyájunknak élénk emlékezetében él. annyit azonban mégis fölemlítünk, hogy e csatározása alkalmával kétszer kapott sebet. Felgyógyulván a főszállásmesteri hivatal elnöki helyét töltötte be, Olaszországban. A már említett érdemkereszteken kívül mellén láthatók még, a pápai szt. György lovagrend keresztje, az orosz hadsereg I. oszt. rendjele és a parmai Constantin és szt. György-rend senatori keresztje. Benedek tábornok kétségkívül egyike a legkitűnőbb osztrák hadvezéreknek. Radeczky iskolájából kerülvén, rendkívüli bátorsággal nagy tudományosságot egyesit. Lovagias modorokkal bir; tüzes szeme megnyerően mosolyog ; tartása délczeg, magaviselete férfias ; szolgálatában pontos; katonái szeretik. S mint ő maga irta egykor a Radeczky-albumba: „Többre becsüli a dicsőséget életénél!“ — Sír a dicsőségnél többre becsüljük a honfiúi erényeket. —z—y. sekre, — bővelkedvén ugyanaz hasonlithatlanul nagyobb mennyiségben verslábakkal, mint rímekkel; mely utóbbiakat, hogy jók legyenek azok, sokszor a legnagyobb mesterséggel lehet csak összekeresni, s igy sem annyit, hogy hosszabb versműben végre a sok ismételés miatt unalmasakká ne váljanak. *) Tekintve a második vádat, mely szerint állítólag közönséges ember a méretes, és igy a hatméretü verseket is folyóbeszédként veszi s olvassa; — erre nézve legyen szabad következőket fölemlítenem. 1) Kérdem: jók-e ama hatméretüek vagy roszak ? Mert ha például oly s hexameterféle verseket, minemüek a fönebb (..) idézettek s társai, vesznek s olvasnak próza gyanánt, — nem csodálom, mintán azoknak ütenyezve, mérték szerint, olvasása a legügyesb s gyakorlottabb versütenyezőnek is fejtörésbe s fáradságba kerül; ellenben ha Vörösmarti, Czuczor, Horváth Endre, Szabó Dávid hatméretüit s más ezekhez hasonló jelességü hexametereket vesz olyba s olvas úgy valaki, mint kötetlen beszédet, akkor bizonyára a legremekebb rímeseket, milyenek p. a Szemere-féle hangzatkák, sem fogja az máskép tekinteni s olvasni; s csupán azon rímesekre nézve tesz kivételt, melyekben — mint ama hajdankori „valá“-s és valóban nyavalyás versekben — a végszótagok összecsendülései vagy zördülései lehető legközelebb esnek egymáshoz; de a melyek közöl, hogy például csak egyet említsek, az úgynevezett „alexandrin“ versek, mikép már nevök mutatja, hasonlag nem magyar származásúak, azokat nálunk franczia minták után leginkább Bessenyei honosítván meg, 1772 —1787 között.** * I. * IV.) De hát az egész magyar irodalom (már t. i. a versirodalom) csupa ilyen alakú versekből álljon-e ? 2) Kérdem: lehet-e akármely magyar embernek, ki folyvást s hangsúlyozással képes olvasni (mely tudományra elemi iskolákban mindenki szert tehet), — lehet-e, mondom, a különbséget észre nem vennie s egyenlő gyönyört éreznie, akár igy olvassa a következőket (Zalán futása) I. 26—30: mely hősköltemény s bármely hosszabb költői mű előadására oly mérvben alkalmas volna, mint a hexameter. Ugyanis, ez azon műalak, mely a gyakran nyűgül szolgáló formákat (strophákat) mellőzvén s nélkülözvén, — csupa egyes, a gondolattal együtt bárhol megszakítható, sem hosszú, sem rövid, azaz: hat költői lábból (legkevesebb 13, legtöbb 17 szótagból) álló versekből levén alkotva, — lábait, ugyanazon üteny (időtartam) megtanítása mellett, hol lassítván, hol pedig gyorsítván, — és végre azokat majd emelietvén, majd ismét lebocsátván (azaz: a szótagokat súlyozván vagy gyengítvén) ; a gondolatok, érzelmek és vágyak kifejezésére s festői előadására minden kötött kalakok közt legszabadabb, legtöbb tért enged; az olvasó vagy hallgató készelmének legváltozatosb és igy legkellemesb táplálékot nyújt; unalmat egyhangúság által épen nem szerez. S ezen tulajdonok azok, melyeknél fogva a szép hatméretű verseket valamely szép táncz-zenéhez hasonlíthatni: mig p. négysoros, hatlábu rímes fordáinkat (úgynevezett Zrínyi-verseinket), melyeknek rettentő mennyiségű, mert rettentő minemüségü példái maradtak fen a régibb századokból, méltán hat-hat emberből álló négy-négy sor katona üizenyszerü menetével, vagy több s kevesebb kalapácsnak kimért idejüleg ugyanazon vasat verésével vethetni össze. Mind a négy: táncz és zene, katona-menet és kalapácsütés, — tetszik a szemlélőnek s hallónak—az üteny miatt, melyet azokban érzékel, ámde a táncz és zene mégis legtöbb élvezetet nyújtanak. Miért ? Bizonyára nem más okból, mint hogy legtöbb elem van bennök, mi a képzelmet foglalkoztatja; s minden istenadta ütenyben ugyanazon tüneménynek (a lábak egyenlő lépésének, kalapácsütéseknek) látása s illetőleg hallása az ember érzékeit, lelkét nem fárasztja. És ez igy van, jóllehet a katonamenet s kalapács-ütés rímmel végződik, rímmel kezdődik, sőt az egész csupa rímekből áll; mig a táncz s zenében hirök sincs nekik. Szóval, mint Bitnicz (Magyar nyelvtudomány. II. 24. §.) magát röviden kifejezi: „Egyedül a hexameter a valóeposi vers!“ MÁRKI JÓZSEF: Műfordítás és műforditmány. (Vége). IX. Hátra van itt még, néhány szóval igazolni azon magyar írók eljárását, kik a hatméretüek (hexameterek)-ben szerzett eredeti művek, különösen a hőskölteményeknek fordítását hasonlag hatméretüekben eszközük. Oly elfogult elme ugyan nem létezhetik, mely nyelvünket nevezett versalakban írásra alkalmatlannak menné, ha csak suttonban is, Ítélni, de vannak másfajta ellenei a dolognak. Egyik valami idegenszerűt, nem magyarost, nemzetietlent vesz észre valamint általán minden mértékes, úgy különösen a hatméretű versekben; a másik meg az ugyanazokban írottakat folyó beszéddel teszi párhuzamba s gúnykaczajjal állítja, miszerint közönséges ember a hatméretes versek és folyóbeszéd közt semmi különbséget nem látván, amazokat is úgy olvassa, mint a kötetlen alakban szerkesztetteket; a harmadik ismét hőskölteményekhez a rímes verseket a hatméretüeknél czélszerűebb s alkalmasbnak véli. Midőn e helyen imént fölhozott vádak ellenében szót emelek, előre megjegyeztetni kérem, hogy ez által a rímes versalak becséből koránsem akarok legkevesbet is levonni, annak ép oly tisztelője s kedvelője lévén, mint a méretesnek; s hogy vannak méretes versek, melyek használatával a magyar nyelvben bizony magam sem tudok megbarátkozni; minek a Virág Benedek által olykor használt 7 lábas rímetlen lejtiek. Ez utóbbi tünemény oka azonban nem lehet egyéb, mint hogy a nyolczadfél-lábas verseknél már előbb megszoktuk a rímek összepengését hallani; míg a többi : hat-, ötméretes, alkéi, zaffói, anakreoni stb. versnemekre nézve ellenkezőleg áll a dolog, ezek közöl némelyeket rímekkel kapcsolatban használni épen nem is lévén szokásban. Mi idegenszerű, nem magyaros, nemzetietlen legyen különösen a hatméretü versalakban, — megfogni képes nem vagyok. Hogyan lehet versnemet, mely minden változataiban oly szelídeden s tapadólag simul nyelvünkhöz, mint erős csernek dereka s annak valamennyi ága-bogához a hajlongó repkény, — idegenszerünek, nemzetietlennek, magyartalannak mondani ? A világon nincs nyelv, nem is volt, mely a latinoktól átvett (de még csupán ezért idegennek nem mondható) hatméretesre alkalmas volna, vagy volt volna a magyarnál. Ez kétséget nem szenved, valamint azt sem vitathatja el senki, hogy nyelvünk a hatméretű versekre inkább van teremtve, mint ríme........... Derengő „Lelkem előtt lobogós kópják és kardok aczéli „ Szegdelik a levegőt, villog, dörög a hadi környék. „Látom elől kaczagányos apák s heves ifjú leventék „Száguldó lovakon mint törnek halni vagy élni“; akár pedig igy: „A levegőt derengő lelkem előtt kardok aczéli és lobogós kópiák szegdelik; a hadi környék villog, dörög. Elől látom kaczagányos apák s ifjú heves leventák száguldó lovakon mint törnek élni vagy halni. “ ? — Bizonyára, mig rímes verseknél a rímek öszszezengése — addig méretes, különösen hatméreteseknél a minden magyar által megkülönböztethető hosszú és rövid szótagoknak egymás után bizonyos szabályok szerint, hasonlag minden közönséges magyar ember által észlelhető vagy legalább észrevehető haladása — szüli az élvezetet, melyben folyó beszéd olvasója, bármint akarják is ezt bizonyos műértők s tudósok magukkal s másokkal elhitetni, — nem részesülnek, mert nem részesülhetnek. X. Áttérve a harmadik nehézségre, mely abban állana, hogy a hatméretü versidom nem épen a legalkalmasabb, még kevesbbé legkellemesb hőskölteményi versalak; s hogy annál a rímesek között, a már említett alexandrinek még czélszerűebbek, s minden esetre sokkal bájosabbak volnának. Ha ez állana, akkor el nem tudom képzelni, halhatlan költőink: Vörösmarti, Horváth Endre, Czuczor stb., legnagyobbszerü műveiket, melyeknél ’ jelesbeket, de még olyanokat is, az utóvilág magyar irodalmunk terén nem fog fölmutatni soha, s miért szerzették legyen épen hatméretü versalakban, s miért nem inkább Zrínyi-, Bessenyei- (alexandrin), Csokonai(Békaegérharcz) stb. fordák (strophák)-ban ? Mert t. i. eme koszorúsaink is bölcsen belátták azt, miről már Krisztus urunk születése előtt, tehát az ó-testamentomban, senki sem kételkedett, hogy nincs vers-alak. *) Ha annyira idegenszerü, magyartalan és nemzetietlen a hatméretű versidom nyelvünkben , honnan van mégis, hogy az Eneisz két egykorú, csaknem ugyanazon évben nyomatott, fordítmányai közöl épen a hatméretüekben írott, t. i. Baróti Szabó Dávidé, tartja főn magát folyvást valamint általában a magyar közönség, úgy különösen az egyetemi könyvtár olvasóinak emlékezetében s csupán az után kérdezősködik; ellenben Kováts Józseféről, mely pedig jó rímes versekben van írva s amannál hasonlithatlanul hivebben fordítva, — sem a nagy, sem a könyvtári közönség mit sem látszik tudni; legalább a könyvtár látogatói, mióta én ott vagyok (1858 óta), még soha sem kérdezősködtek utána. **) Mely okból azonban még senkinek sem jutott eszébe ezen verseket idegenszerűek, nemzetietlenek, magyartalanoknak tartani. Honnan következik, hogy a latinoktól átvett méretes versalakok sem tekintendők olyanoknak csupán azért, mivel idegen eredetűek. MAGYARORSZÁG ÉS A NAGY VILÁG. 22. sz. Székely-támad és Székely-bánja. (Vége.) „Ily módon — ha t. i. a terv szerencsésen keresztül vitetnék az események fejlődése szerint János Zsigmond elnyomtatnék, és a harminczöt éves viszály bevégeztetnék, Erdély végleg a császár birtokába jutna. „Ami pedig a tervnek kivitelét illeti — azt igen nagy titokban és gyorsan kell végrehajtani, — a körülményeket igen ügyesen fölhasználva János Zsy. ellen czélt lehet érni. ““) E tervet elfogadták — valószínűtlenség nem is volt benne, csak János Zsigmond és kormányának egy kis lealacsonitása, — hogy oly könnyen fogják hagyni — velök elbánni. Kiviteléhez kezdtek. Hogy mindazáltal Majláth annyira ragadtatott volna, miszerint a fejedelem megöletését vette czélba, — történetírónk azon állításából, hogy június 6-kán 1561 János Zs. egy olasz zenészének hangszerében egy pisztoly találtatott, s Majláth által lett volna felbérelve, hinni nem merjük. Azon esemény, hogy Basilicus Heraklides Jakab, egy görög, trejai hajós kalandor fia Laszky Albert és Zay Ferencz kassai főkapitánytól — oly emberektől, kik csak a zavarosban akartak halászni — támogatva — Székely Antal, mintegy 1700 sornyi seregével beütött Moldvába, honnan november hóban kiűzé Sándor Vajdát és ármányai, cselszövései által elismertetését — — bár rövid időre a portánál kivívta 12) — az Erdélyieket nem csekély rémülésbe ejtette. És hogy az ezutáni Ferdinand párti — feljebb jellemzett —■ törekvések a Zápolya párt előtt titokban nem maradtak, mutatja az miszerint Majláth jószágait veszté, és a harczkészenállás elhatároztatott. A ferdinandiak most a hatalmas Balassát igyekeztek pártjukra nyerni, mi sikerült is azáltal hogy Szathmár, Nagyvárad, Tasnád és Munkács holtáiglan, a Fuggerektől 32,000-en megváltott Detrekő várát pedig öröködésileg neki adták, s a különben jó katona, miután még mint fővezér János Zs-tól 10,000 frtot csikart ki, eladta jellemét. — Hogy „1562 esztendőben Balassa Menyhárt elárulda János király fiát és a Ferdinandus pártjára állt“ — János Zs. udvarában nem csekély aggodalmakat szült. A királyfinak első tette volt hogy ezt a portának 11) Ez okmányt a pénzügyi minisztérium levéltárából szinre hozta Erdély fáradhatlan, nagyemlékű történetbuvára gr.Kemény József Diplomatia kutatások. I. Toldy 7 uj magy. múzeumában. II. 194-198. 12) Engel, geschichte d. Nebenländer d. ungr. Reichs. IV. 137 és 2.198 11. -