Magyarország és a Nagyvilág, 1870 (6. évfolyam, 1-26. szám)
1870-01-02 / 1. szám
1. szám, 1870. tusa. Amint egy ideig nézte ég felé emelt kezeivel, mely az alak egyéb tartásaival és semmi összhangban sem volt, egyszerre eszébe jutott karjait lefelé hajtani, mintegy a vigaszt keresőknek eleibe zárván, —a maga testtartásával kezdte próbálni. „íme, lehet-e ennél természetesebb testtartás, mint melyben most én vagyok, kérdé tanítványaitól. — „Most meg van’“ kiáltott fel egész örömmel, — s lelkében híven előtte állott az Úrnak alakja, mintha csak mondaná:,,Béke legyen veletek!“ s hogy most eltalálta a kellő hangot, arról meg volt győződve, mert teremtő vajúdásai óta ez isteni szavak érteményét ő is e perczben érezte először, így alkotta ő e koloszszális Krisztus-szobrot. S most itt áll előttünk nemes egyszerűségében s mégis isteni magasztosságában az üdvözítő, gyengéden, mintegy az áldásos elfogadáshoz kiterjesztett karjaival, szelíden meghajtott fővel, baloldaláról fesztelen redőkben lecsüngő ruházattal, jobbján pedig a látható lándzsaszúrással, —valójában mintha mondaná: „Jöjjetek hozzám mind, kik szomorkodtak stb.“ Midőn készen volt, maga Thorvaldsen egész komolyan nyilatkozott, miszerint ez az első műve, melylyel teljesen meg van elégedve. A mi templomunkat a király mint említők, a béke fejedelmének szentelvén, választhatott volna-e az előtornácz számára ennél alkalmasabb szoborművet. És feltűnő! — itt e helyen még sem gyakorolja a belépőre azt a megragadó hatást, melyet a fentebbiek után várni lehetne. S mi ennek oka? Sokan magában a műben keresték a gáncsot, azt állítván, hogy a felfogás nagyon világias, látni, hogy a görög szellemből táplálkozott művész készítés — mások ismét magában a tárgyban, mely szerint az üdvözítőnek emberi alakjában istenségét is szobrászilag kifejezni lehetetlen. Ismét mások abban a körülményben keresik, hogy csak másolat, hozzá az anyag is, az éreznek holt, kifejezéstelen színe sokat levon a hatásból. Mindezeknek többé-kevésbbé igazuk lehet. Én azonban leginkább annak tulajdonítom, hogy itt ez egyes alak elszigetelten az egész csoporttól, mintegy erőszakkal kiszakasztott gondolat a teljes művészi eszmemenet egységéből, csonkán áll, s azért veszti el gyújtó hatását. S különösen a mester isteni jellege az egész csoportban, az őt mint központot környező s tőle fensőbb szellemi életet nyerő apostolok alakjaiból emelkedik ki önként. A másik két mű itt az előtornáczban sokkal későbben lett felálitva, különösen „Mózes”, Rauchnak legutolsó műve. Az 1854-dik évben, pedig ekkor az ősz mester 70-dik évét már jól túlhaladta, kezdte e művét mintázni, s még elég erőteljes, biztos kézzel maga faragta ki azt márványba. Ő e művében nem csekélyebb művészi pálma után törekszik, mint Thorvaldsen az előbbiben. Cornelius ugyanis ekkortájban utolsó ítéletével kísérlette meg Michael Angelo hatalmas szellemével versenyezni. Rauch Mózesével akarta ezt tenni. Rauch azon pillanatot vette fel a nagy népvezér életéből, mely a Gen. II. Könyvének 17-rész 10—13-ik verseiben oly remek rövidséggel leiratik : „úgy cselekvők Józse, a mint szólt vala Mózes, és harczola Amalek ellen; Mózes pedig és Áron és Húr fölmenének a halom tetejére. És mikor Mózes fölemelé kezeit, Izrael vala győzedelmes ; ha pedig kevéssé leeresztő, Amalek lön diadalmas. Mózes kezei pedig elnehezedének ; azért követ vevén, alája tevék, melyre leüle; Áron pedig és Húr föntarták kezeit mint két felül. S igy jön, hogy az ő kezeik naplementig el nem fáradának. És Józue megszalasztá Amalekot és népét kard élével.“ Ezen egyszerűségében magasztos ó-szövetségi jelenetben állítja elénk Rauch Mózes alakját, e jelenetben híven a nagy népvezér teljes egyéniségét leghívebben vázolhatni. Merev szikla tetején ül e hatalmas alak hó imába merülve, tekintetét az égre emeli, s ami a legmagasztosabb, ez átszellemülés arczkifejezésének férfias erőteljességét nemcsak hogy nem csökkenti, sőt emeli. Látszik, hogy imájában egy nagy eszme fekszik, isten népének diadala. Mellette jobbról-balról Húr és Áron a középső szikladarabra félig térdepelve ülnek, az egyik aggály teljesen néz fel Mózesre, míg a másik örömteljes arczkifejezéssel néz le a küzdőkre, látván a csata szerencsésbre fordult át. Ezen mű ellen is azon gáncsot emelték, hogy művészi alapeszméje elhibázott, mert nem hordja magában az eszme kifejezését, vagyis, hogy ki az ószövetségben egészen nem jártas, e művet szemlélvén, bizonyosan nem fog rájönni, hogy itt mi történik. Meglehet ! Előttem azonban, — s úgy hiszem a legtöbbek előtt, kik keresztény templomot látogatnak — az ószövetségnek azon történetecskéje ismeretes volt, s igy az első tekintetre a szobormű rendkívüli hatással volt reám. Kém tudom, mi lepett meg jobban a gyönyörű csoportositás-e ? vagy a benső kifejezések hű és igaz volta ? vagy az öltözékek festői redőzete ? úgy hiszem, minden összevéve, vagyis mind e művészi előnyöknek szép öszhangzása. De a legnagyobb meglepetés még hátra volt. Ugyanis Thorvaldsen és Rauchtól megszoktuk csak nagyszerűet várni, mennyire meglephetett tehát, midőn ily mesterek remek művei mellett a szerény drezdai tanár Rietschel műve nemcsak hogy nem veszt, de nyer. E mellett engem nagyban meglepett e tárgynak „Pietas“, ez egészen új, merészen eredeti felfogása. Rietschel művében ugyanis ahelyett, hogy Mária az üdvözítőnek holttestét ölében tartaná, ez egy kendőn szelíden kiterjesztve nyugszik, csak ágyékai körül van könnyedén betakarva, Mária pedig a fájdalmak anyja mellette térdel, tekintetével szeretett fiának arczába merülvén. Balján a balzsamos edény áll, a könnyedén róla lecsüngő kendővel. S ime, ez egyszerű nemes csoportosításban az emberi legmélyebb fájdalomnak raeghatóbb kifejezése szól hozzánk. A szenvedések anyjának még van elég ereje, hogy felemelkedve térdeljen fia mellett s a dühöngő fájdalomnak semmi vad indulatos kifejezése sem torzítja el e szép arczát. Fájdalma néma, de ép azért annál mélyebb. Egész lelkével csügg fián, és néma alázatossággal tekint ennek élettelen — örök békével eltelt arczába, — mert ebben van az ő vigasztalása, üdve és reménysége. Tekintve a műnek önmagábeli tiszta érthetőségét, s e mellett a legmagasztosabb érzelem és bensőség szelíden nemes és meleg lélekkel teli kifejezését, én a három között a pálmát majdnem ennek adnám. Különben itt mind három mű, mind a három mesternek legüelemzőbb sajátságait tünteti elő. Thorvaldsennek a remekkorra méltó plasztikáját, Rauchnak utólérhetlen technikáját, s Rietschelnek lélekteli bensőségét. S végül még egy megjegyzést. Ugyanis olvasóim előtt tán kissé feltűnő volt, tisztán protestáns vidéken ilyszerű templomot láthatni, valamint valóban ez ott is sok idegennek feltűnt. Hogy mennyire megy a művészetek jogosultsága a protestáns templomban általában ? És különösen pedig, hogy mennyire alkalmas a régi basilika styl a protestáns cultushoz, nem akarom itt bővebben nyomozni. Ezen templom eredetét az akkor általában felkapott romantikus irányzat, de leginkább építőjének IV. Frigyes Vilmos királynak ismert személyes hajlama és előszeretete magyarázza meg. Ő maga is itt nyugszik, a középhajóban közvetlen az aksis előtt, hol a középkorban is leginkább szeretteti az ilyszerű sorokat helyezni. Ő maga akarta igy, sőt utolszomt Rómában léte alkalmával, maga rendelte meg azon angyalt a világitélethez hivő trombitával kezében, mely most ott sírját díszíti. S igy a „béke temploma“ e sok szép szellemi tehetséggel megáldott királynak nemcsak szép nyughelyéül, hanem művészetszeretetének is méltó emlékéül szolgál. Petendi Géza: Magyarország és a nagyvilág. Szent-enitrei fahortfa. (Képpel a 3. lapon.) Ismét egy sikerült genrekép Jankó mesteri ónjától, és ezúttal közvetlen köréből, hogy völgyes otthonából véve! „Művész hazája széles e világ A hírnév országutját lakja 6– énekli a költő, de kétszerte boldog az a művész, kinek az országuttól félre eső, kevésbbé ideális, de annál kényelmesebb lakás s több e prózai világban tagadhatlan igen kellemes apró mellékesség, mint saját szántóföld, kert, szőlő stb. is kijutott. Szent-Endre azon hely, melyet művészünk ama fennterintett tartózkodási helyek mellett szorosabb értelemben vett otthonának vall s az a jó magyar képű szent-endrei fahordó talán épen legközelebbi szomszédja neki. Jankó genreképein minden egyes alak olyan, mintha az eredetit nemcsak tanulmányozta, hanem vele élt volna, ellesve minden sajátságait, a külső és belső minden jellemző vonását; s amiben eddig utat nem éretett: az ő alakjai mind híven tükrözik vissza a nemzeti jelleget; arczban, testben, mozdulatban, minden alakja typikus, magyar! A csárdában és a csőszkunyhóban, a gazda ember pajtáján, tiszaparti halászviskó nádfödele és a czigány foltozott sátra alatt, a farsangi ivónál s a téli esték unalmát felderítő fonákában, fris zöld mezőn a libapásztor mellett — térés pusztán, hol a kutyém a legmagasabb pont, a csikósok körében . Jankó mindenütt otthon van, mindenkit ismer, együtt élt, lakott, mulatott mindenkivel. Érti és érzi a betyár fájdalmát és jó kedvét, mes„Meg ne mondja komámasszony Az uramnak!“ A kút mellett kedvesére váró leány, a juhász legény czifra csubájában, a fonóleány, kinek arczán az ábránd s titkolt szerelem egész varázsa elömlik, a dádé ki nagy keservesen nyaggatja hegedűjét, mig a rajkók az útszélen a rókatánczot járják : ezek Jankó kedvencz alakjai. S ezekhez nem kevésbbé méltóan sorakozik a szentendrei fahordó, melynek bővebb magyarázatát olvasóink, miután a pompás kép magamagának leghívebb magyarázója, mint fölöslegest elengedik. A medve-vadászat Svédországban!. (Képpel a 10. lapon.) A medve-vadászat már október hóban kezdetét veszi Svéd és Norvégia azon részében, mely Stockholmtól 50—60 mértföldnyire fekszik éjszakra, habár itt is, mint Európában majdnem mindenütt már felette megfogyasztá a medvéket a gyakori irtóvadászat. Leginkább Norland, Jemtland, Lappmarken, és a Dovrefield hegyek keleti üregei és szakadékai környékén találhatók még szép példányok, mert itt a sűrű fenyvesek, földalatti, nehezen megközelíthető sziklabarlangok, mélyedések megmentik őket a folytonos üldözés elől. Házaknak hite hamva sincs erre, legfeljebb messze elszórva egymástól, szegényes gunyhók, vityillók, melyeket kemény tél idején nem egyszer fölkeresnek e hívatlan vendégek. Nem csoda hát, ha a lakosság minden erejéből rajta van, hogy kiirtsa és megszabadítsa magát tőlük. Október hó elején minden évben több izmos, rettenthetlen férfi társaságba lép, s a közeli falvakban házról házra menve társakat toborzanak, egy „tervszerűleg kidolgozott nagy vadászat keresztülvitelére. Rendesen egy hosszú kést és egy vasszegekkel kivert középnagyságú botot visznek magukkal. Ez utóbbinak kétfélekép is hasznát veszik, ugyanis, ha hosszú korcsolájukon merész futásokban bocsátkoznak valamely mélyedésbe alá, támpontul szolgál, másodszor pedig a megsebzett állatott ütik le vele. Rendszerint két három szán is követi a vadászcsapatot, mely élelmet visz utánuk, miután a vadászat néha öt napig is eltart. Ha a meghatározott revierbe érnek, a vadászás ugyanazon modorban történik, mint Lengyel-és Oroszországban. Kutyákat csak azért visznek magukkal, hogy a medve nyomára vezesse őket. E térileg érzékiti a jómódú kék dolmányos magyar paraszt mosolygó önelégültségét s komaasszonyai oly élet igazak, hogy szinte megszólalni véljük . Második Fülöp király és Don Carlos. (Prescott W. H. műve nyomán, * Merimée Prosper.) Prescott, W. H. érdemlett hírnévre tett szert történelmi művei által hazájában, az északamerikai szövetséges államokban és — ami sokkal több — Angolországban is, hol munkái több kiadást értek. Ő Spanyolország történelmét nagy buzgalommal tanulmányozá, s Mexico és Peru meghódításának történetén kívül megírta Ferdinánd és Izabella katholikus királyok történetét, mely még Madridban is remekműnek tartatik. II. Fülöp története, mely 1855 végén jelent meg, legutolsó műve volt s csupán a 3-ik kötetig terjed. „V. Károly császár lemondása és végnapjai a sz. kolostorban“ czimű munkája magyarul is megjelent Ráth Mórnál, P. Szathmáry Károly fordításában. Prescott 1859 elején halt meg Bostonban, oly korban, midőn még számos hasznos munkát lehetett tőle várni. Kevés író járt el oly dicséretreméltó lelkiismeretességgel munkái szerkesztése körül, mint ez amerikai történész. Prescott, távol attól, hogy egyelőre megállapított rendszerbe szorítsa az elbeszélendő eseményeket, ellenkezőleg azt hitte, hogy a történetíró legelső kötelessége összehasonlítani, osztályozni és szigorú megbírálás által elkülöníteni a létező adatokat, s hogy minden iparkodásának az igazság felderítésére kell célorva lenni. Mint’Shierry Ágoston, ő is legyőzte akaratereje által a csaknem leküzdhetlen akadályokat, amelyek szintén megakasztani látszottak a történész fürkészéseit. Még a tanintézetben, midőn egy sajnos esemény megfosztá őt az egyik szemének használhatásától s a másikat is annyira elgyöngiti, hogy a hosszasabb olva