Magyarország és a Nagyvilág, 1875 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1875-02-07 / 6. szám
G. SkAm. Vázlatok. Aesth és irod. tört. dolgozatok. Irta Szána Tamás. (Budapest, Zilahy Sámuel, 1871. 114 l.) siRGYAK aesthetikai, különösen a kritikai irodalom egy idő óta a hanyatlás nagyon sajátságos bélyegét viseli magán ; az egyetlen „Budapesti Szemlét" kivéve nincsen közlönyünk, melyben állandóan jó kritikákhoz szoktattak volna. Compiatiók, egyszerű ismertetések azok, miket napi, heti s másnemű lapok egy-egy bírálatra méltó mű megjelenésének szentelnek. S legkülönösebb az, hogy kritikánk második virágzása, mely nem sokkal jelentéktelenebb a Kölcseyek, Bajzák és Vörösmartyak idejénél, elmúlt ugyan, de jelesei: egy Gyulay, Greguss, Erdélyi, Salamon, vagy mások is, egyetlen egy kivételével élnek, s így tulajdonképen vannak kritikusaink, csak kritikánk nincsen. A „Budapesti Szemle“ máris jelét adta annak, hogy csakis közlöny; méltó keret kellett rá, hogy oly bírálatok, minek voltak a „Legújabb magyar lyra“, „A magyar életlapokról“, „Képzőművészeti Szemle “, „Újabb magyar regények“, ..Dóczi L. Faust fordítása“, „Vutkovich: Magyar írók albuma“, „Csengery történelmi tanulmányai“ stb. egy Gyulai Pál, Dömötör János, Keleti Gusztáv, vagy Bodnár Zsigmond s mások tollából újra lábra kapjanak. Csalodjait egyik veterán írónk álneve két, klassikai munkálatra vonatkozó, alapos bírálattal örvendeztetett meg; néhány eddig ismeretlen író pedig Böhm Gusztáv, Tordai Lajos, Alexander Bernit, Reviczky Gyula, Harrach József, oly dolgokat is egészen váratlanul, produkáltak, melyek mind alaposság, mind tehetség tekintetében egészen ,is képzettebb kritikai korszak reményét keltötték fel bennünk; többnyire külföldön képzett ifjú tanárok, kik tudományukat, mindaddig míg haza, különösen Budapestre jöttek, egyszerűen tudománynak tartották, s egy egészen más fegyverekkel küzdő csapat világosította fel őket, hogy tulajdonképen mindegyikük több mint hó. Ez időközben vett kritikai irodalmunk egy sajátágosnak nem kevésbbé mondható lendületet. Par.excellence kritikai folyóirat indult meg, mely magas kritikán alóli, írói nem műveik s tehetségök, de összeköttetésük és összetartásuknál fogva akarnak tért foglalni úgy az időszaki sajtó terén, napilapokban, mint általában mindenütt. Névi László háromszor nyerte el elméleti munkáival a „Kisfaludy-Társaság“ pályakoszorúját, s máris több kötetnyi művet adott ki. Dolgozatai jól összeállított kivonatok, de mindig szükségesek és hézagot pótolnak. Eredetibb nála Závodszky Károly, Bessenyei alkalmi életirója. Szerencsétlenségére az akor megszorult Kisfaludy- Társaság kiadta tákolmányát jobbnak hiján, mert alkalmi munkával csak meg kellett jelenni az ünnepélyes alkalomra — s igy pöndörödött „über Nacht“ magyar íróvá, ami több, azóta — bíróvá, azaz bírálóvá is. Bírál derűre borúra, magasztalva a kompániát, ütve a „consortiumot.“ Egyet sikerült bebizonyítania, azt, hogy van fűzfa-kritika is. Ott van György Aladár úr, a socialista és communista ; ebből folyik, hogy összesen 23 különböző szakban próbálta már erejét, főként pedig mint kritikus , rendesen leírja az egyes fejezetek czímét, compilálja az előszót, s az „aide toi“ elvénél fogva segít magán egy kis német kritikával. Nem másként lesz a dolog, mert nála 2—3 napra esik egy kritika, ami egy tudományos munka áttanulmányozására mégis csak kevéske idő ! Most miveltség-történetet ir, amit személyes ismerősei nem igen vettek észre. Ő és ifjabb pályatársa, Láng Lajos voltak hősei azon harcznak, melybe az olcsó taps uszította őket Greguss Ágost ellen. Mindenki emlékszik arra a rut heczre melyet akkor követtek el, midőn ez érdemes tudósunk Petőfi illemsértő, vagy idejét múlt darabjait összes kiadásából kihagyta. Ők felhasználták az alkalmat s leírták Greguss azon bírálatát, melyet oly zsenge korában irt, melynek most Láng úr örvend. Az egész polémiában egyet vettünk rész néven Gregusstól, hogy felelt. Mig György úr időközben végzett Horváth Mihállyal s nekibátorodván, a magvas Csengery Antallal is. (Láng urat szószámba venni komolyan nem lehet. Szerk.) A „Figyelő“ többi munkatársai közül említendők még dr. Heinrich Gusztáv, Torkos László és Aigner Lajos urak, képzett egyének — egyikök még kedves költőnk is, — hanem a kritika nem sikerül nekik úgy, mint a többi. Továbbá Endrődi Sándor, a „kis consortium“ tehetségesebb tagja, ki puha nyelvét, kissé excentrikus versein s rajzain kivül, kritikáiban is igyekszik értékesíteni, siker nélkül. Ám olvassák czikkeit Vajda Jánosról és Benedek Aladárról; az első nem kritika, a másik nem igaz, bár ékesen és túlcsorduló rokonszenvvel vannak írva. Ily körrel azután csakis olyan lapot lehet alapítani, aminő a „Figyelő.“ Majd szépirodalmi, majd pusztán aesthetikai, majd eredeti, majd fordított; felületesség, kuszátt irály, bátran vagy óvatosan átcsempészett hódítások, illetlen, sértő hang, s más ily számról-számra kimutatható fegyverek, melyek különösen az írói tulajdonjog, illem és tisztesség, továbbá az eredetiség fentartására szövetkeztek. A kör feje — a non capite — Szana Tamás úr; valóban ez nem humor, hanem maró élete a véletlennek. Szana úr újra összegyűjtött „műveiből“ egy kötetre valót. Első műve Csokonaynak száraz, az életírás egy kellékét sem sejtető életrajza volt; másodikui és harmadikul „Szünórák“ és „Nagy Szellemek“ (hódítva vannak) sorakoznak, különben aesthetikai dolgok, rendesen jól fordítva s némi journalistai cikkel kitálalva. Ilyen a nagy szellemek anthologiája is, jól összeszedett fordításokkal, melyek a a könyvnek felét teszik ki. Ha kijelöltük, szükség esetén szószerinti idézetekkel be is bizonyíthatjuk a czikkek idegen elemeit, mire vonatkozik aztán a czimlap vakmerő állítása: „Írta Szana Tamás?“ „Együgyűség, vagy rafinéria ez ?“ (E szavakkal élt a „Figyelő“ hasonló eset előfordultával.) A tribunal „Heckstapplere“ (így írják?) csak tarthat annyit az irodalmi becsületre (e kifejezést is a „Figyelő“ egy hasonesetre vonatkozó czikkéből vesszük át), mint a mennyit követel másoktól ? Az előttünk fekvő könyvben kiemelni való a bátorság egy bizonyos neme. Csengery, Ipolyi, Kemény, Greguss most, egy hosszú, nem koszorutlan munkásság betetőzéseképen gyűjtötték össze kisebb műveiket, melyek összegyűjtésre érdemesek is. Gyulai Pál még nem nyújtott ilyen várva várt gyűjteményt; az előbbiekkel épen a Szana Tamás úr lapja bánt el geniális könnyedséggel. Szana Tamás úr eddig még csak tánya czikkeket szakított (elég gyöngéd kifejezés ?) a világirodalom gazdag kertjéből, s midőn immár harmadik csokorban kedveskedik szerzeményével, valószínűleg azt akarja megmutatni, hogy im ezt nyújtja a legújabb kritikai nemzedék, mely „noth blindly right, nor dullyresiessed“ a helyett, amit Csengery, Ipolyi, Kemény, vagy Gregussban eddig bírni hittünk! Áttérünk az egyes darabokra. Ezekkel igen kevés dolgunk lesz, Frenzei, Gottschaus és más német franczia írók bírálatára nem vállalkozunk. Legelői mindjárt „A művészetek és a korszellem.“ Mi, (valamint Szana Tamás úr is,) e tárgyról annyit olvastunk, hogy fogadásból tíz czikket írnánk róla egy nap alatt. Szana úrnak meg van egy ügyessége: a helyekhez, melyeket, mint e czikkből értesülünk, Frenzel „igen helyesen,“ egy német írod. történész pedig „igen találóan“ irt meg, tud egy-két frázist kapcsolni, három-négy írót pedig arányos egészet képező causeriebe foglalni. Ez a czikk sem egyéb, amint a kor s a művészetek egymásra hatását, ezek mai szomorú viszonyát kisebb írónak ma, másként megirni nehéz dolog is volna; e színvonalon marad a „Világfájdalom költészete“ czímű dolgozat s a többi is: „A dalról,“ „A történelmi regény,“ „Heine“, (egészen idegen tulajdon!) „Madonna Laura“ (szóról szóra Frenzelből lefordítva), továbbá az „Egy amerikai költő.“ Több figyelmet érdemelnek, mert talán eredetiek, a hazai irodalommal s művészettel foglalkozó czikkek, melyekhez külföldi író, Frenzel, vagy Sch u té, nem szolgáltathatott anyagot. A „Legújabb költőink és a magyar lyra“ tartalmaz némi igazságot s tekintve elég csinos irályát is, a könyv egyetlen kifogástalan darabja. „A svéd Csokonay“ merész párhuzam, az egészből minden látszólagos erőködés mellett sem tudtunk a czímben foglalt állításnak igazságot szolgáltatni. „Csokonai és Palóczi Horváth Ádám“ , „Kazinczy Ferencz jellemrajzához“ — humbug ; az első egy költeményt, a második több levelet ad néhány jelentéktelen, öszszesen egy lapot ki nem tevő megjegyzés kíséretében. „Jókaink, mint Lady Macbeth“ felülemelkedik ugyan a „Figyelő“ mostani szini szemléjén s egy-két külföldi ítész (Frenzl, Rellstab, Janin, Paul de St. Victor) olvasására mutat. (Schröder Zsófia, Rachel, Ristoriról amiket elmondtak, itt, ahová illik, sőt ahová nem illik is, föltámadást ünnepelnek.) „Materialisztikus irány stb. “czímű czikkében Benedek Aladár kapja meg az utolsó kenetet, az a Benedek Aladár, kit Szana ur lapja nem régen Tompa mellé helyezett. Var ia t in delectat, itt ez újabb Tompánk „sáros lábbal tapodja“ s „arczal veri a közerkölcsiséget“, s több ily szép jelzővel láttatik el. Ugyan a czikk a bűnbánó, de mindig tisztességes Ada Christen műveit „bukott nő dalainak“ vallja. „Tragédiánk és a történetírás“, „G у u 1 а у Pál költeményei“ s ,,Az első magyar verses regény“ jelentéktelen ismertetések, de nem bírálatok. Az egészre nézve: Szana Tamás ш пак kár kilépni abból a körből, melyben ő némi haszonnal működhetnék; jó fordító lehet belőle, de mint kritikus és aesthetikus babért aratni nem fog. Már-már feledett dolgait pedig még nagyobb kár fölmelegítgetni ; ezeket egy asztali társaság fogja, ugyan „összegyűjtésre“ „fenmaradásra“ méltóknak kürtölni, de a higgadt ítélet gúnnyal nézi az ilyen „irodalmat“, mely olyan mint a gyors sajtó és a photographia, melyek gőzerővel és collediummal örökítenek meg boldogot, boldogtalant. Mi lesz ebből ? Az elismert tekintélyeket, jeles férfiakat lehuzogatják e „zsengészek“ s mert nem találnak közlönyt, melybe vak petéiket belerakhatják, csinálnak maguk maguknak olympust és, mint a két sógor „nagyságolják“ egymást. Gáspár Imre: .Magyarország és a Nagyvilág. Budapest, febuár 6. lEügyletek és intézetek. (A „műcsarnok“) bizottsága vasárnap ülést tartott s az abban előterjesztett jelentésből értesültünk, hogy a művészház a Lang Adolf terve szerint fog épülni, 280,00% írtba kerülne s homlokzata már a jövő év májusára kész lehet. Van e czélra eddig 62,000 frt; az érkezett adományok öszszege 51,000 frt s ami hiányzik, azt főleg nagy sorsjáték útján, hatvanezer sorsjegygyel igyekeznek beszerezni, s Pulszky Ferencz indítványára elhatárzák fölkérni a hölgyeket, a másfélforintos sorsjegyek elárusítására. (A magyar tud.akadémia e heti ülését összes ülés előzte meg a pályaművek bemutatása végett. A Vitéz-féle vegytani kérdésre négy munka érkezett be, nevezetesen : I. Borászati pályamű. Jeligéje. „Olyan a bubánat, mint az ürgefi. Borral lehet, borral kell kiönteni.“ II. A must és bor elemzése. III. Utasítás a must és bor alkatrészeinek meghatározására. IV. Utasítás a must és bor alkatrészeinek egyszerű meghatározására. A Dóra-féle pályakérdésre két munka versenyez, ugyanazon czimmel, mely a kérdésben foglaltatott. A Gorove-féle műveltségi s a Dóra-féle pénzügyi kérdésre egy munka sem pályázik. Az összes ülés tárgyai ezzel véget értek s az osztályülés programmjára került a sor. Fabricius Károly tartott székfoglaló értekezést Pemfflinger Márk, a szász gróf életéről, különös tekintettel a reformátióra. Mielőtt a dolgozat felolvasásába kezdett volna, köszönetet mondott megválasztásáért, ki a szászok között első jutott a halhatatlanok sorába. A székfoglaló szász voltának kiemelése szükségtelen volt; mi azt hisszük, az akadémia nem azért választotta meg, mert szász, hanem azért mert ismereteinél fogva kiérdemelte azt. Értekezése szorgalommal készített önálló tanulmány, melyet a roz előadás sem tehetett teljesen tönkre. Fabricius Károly után P. Szathmáry Károly értekezett a történelem taniásáról. Az elemi történelemtanítás módszerét illetőleg azon megállapodásra jut, hogy ennek csakis olyannak szabad lennie, melyből a helyes erkölcsi tanulság tisztán, a tord.-w-a,r bxireli. (Király 6 fölsége) dalmácziai útjára vonatkozólag a következőket írják: A királyi út a lehető legfényesebb leend. (3 fölsége kíséretében lesznek: Rudolf koronaherczeg, Koller báró, Auersperg herczeg, s hihetőleg még egy minister. A hajóraj vezetésének tisztét Pekh altengernagy viselendi. (Mária Valéria főherczegnő.) Az udvarnak Budapesten közelebbi tartózkodása alatt Mária Valéria főherczegnő naponkint szokott volt sétakocsizást tenni egyik komornájával. Az út rendesen a pesti Mária Valéria-utczán vezetett át. Mintegy két hét előtt, midőn a kocsi ismét a nevezett utczán haladt, egy ügyefogyottan öltözködött asszony meglehetős nagy csomagot dobott a főherczegnő kocsijába és a csomagban levő és ő felségéhez a királyhoz intézett kérelemlevélben fölemlítvén, hogy katonatisztnek özvegye, hogy milyenségben van, segélyért esdekelt. Másnap egy udvari tiszt jelent meg a szegény asszony királyutczai lakásán és előbb a házi ur által fölvilágosittatva a nő szomorú helyzetéről, az udvari várkastélyba, a Mária Valéria főherczegnő lakosztályába rendelte föl az özvegyet A szegény asszonyt a kis föherczegnő legszivélyesebben fogadó, és levélboritékban átnyújtó ajándékul a felséges atyja által kapott pénzösszeget. Mikor a szegény asszony bocsánatot kért, hogy nyomorából kivergődendő ezt az utat választó, a kis föherczegnö kényes szemmel mondá, hogy „Jól tette !“ Mielőtt Budáról eltávozott volna az udvar, egy a környezethez tartozó hölgy látogatáson volt K. J. ügyvédnél s haza menve azt mondá a királykisasszonynak : „Mily boldog a föherczegnő, hogy egésséges !“ ..Hát nem minden gyermek az ?" — kérdé. — „Nem bizony, épen most jövök egy családtól, hol a kis leány már két éve fekszik betegen.“ Hamar a legszebb babáimat és játékszereimet ide,“ — mondá a kis főherczegné felindultan s maga csomagolta be azokat és aztán elküldte a kis beteg leánynak (A királynénak) egy nemeskeblü tette közbeszéd tárgya pár nap óta a budai lakosság közt. E napokban a királyné a várkertben sétálván, a falkerítésen kivül egy szegény nőt látott, ki gyermekeivel ott didergett. Az uralkodóim azonnal parancsot adott, hogy a szgény nőt a vár egyik szobájában helyezzék el gyermekeivel együtt. A szobában aztán meleg étellel és jó ruhával látták el a szegényeket. (LULU herczeg, vagyis IV. Napóleon azon a ponton van, hogy befejezi a napokban pályafutását, ami a woolvichi katonai akadémiát illeti. Februárban már elhagyja Woolvichot. Mint a róla szóló jelentés hangzik: az akadémiában létele alatt lefolyt időben komoly szorgalommal feküdt tanulmányainak , különösen a tüzérségről s az erődítvényi munkálatokról szóló tantárgyakat cultiválta ritka előmenetellel. Tanárai előhaladását igen kielégítőnek mondják. (Ajándék a királyné ő felsége részére.) A pardubitziak azon kellemes emlék megörökítésére, hogy a felségek tavaly őszön környékükön vadásztak, küldöttség útján egy értékes képet ajánltak fel királyné ő felségének. A kép kerete körtefából van faragva s metszett tölgylevelekkel díszítve. A felső rész középpontján Pardubitz város czímere látható ; balra a postamester háza van feltüntetve, amint előtte a vadászatból megtért királyi vendégeket a nép lelkesülten üdvözli; jobbra a városház foglal helyet, közepén a kunitiezi hegy. A kép alsó részének baloldalán a városi ívás iskola, a jobbon a pardubitzi vár láthatók. A leírt részletek egyes csoportozatok, míg a kép közepét Pardubitz környékének kitűnően felvett térképe foglalja el, mindazn helyek pontos megjelölésével, hol a vendégek múlt évi nov. 9—10-én megfordultak.