Magyarország és a Nagyvilág, 1876 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1876-01-02 / 1. szám
1. SZÁM. Magyarország és a Nagyvilág. 3 EGYszERü történet, leszűrve azon végzetes bugyborékokból, melyeket az élet örökké háborgó tengere lök minduntalan fölszinre, jeléül, hogy e tengeren újra hajótörést szenvedt valaki s alámerülve hörgé ki utolsó sóhaját. Kevesen figyelmesek az ily apró bugyborékok iránt. Csak a nagyok iránt érdeklődnek, melyek zajt ütő katastrófák eredményei, holott az előbbieknek is megvan a maguk érdekes története. Ilyent szorítok bele elbeszélésem keretébe. Fölösleges hozzátudanom valamit. A képzelem úgy is szokszor csak a való nyomában sántit. . . A keresztlevélben Izidorának volt írva neve, azonban mindenki csak Dórinak hívta: a házbeliek, a szomszédok s a szatócsok. Ezeknél sokszor megfordult bevásárolni fát, kenyeret, gyertyát és a pálinkát. Leggyakrabban az utóbbiból vett, olykor háromszor naponta. Az előbbiekből ritkábban, sokszor napokig sem. Akkor fáztak, éheztek, sötétben kuczorogtak otthon. Tizenkét éves, nyomortól, s dologtól elcsigázott, sápadt leány volt. Olyan penészvirág-féle teremtmény, mint gyakran burjánzik föl nagy városok mocskos talajában és fülledt légkörében. Pedig boglyos, fekete haja, mosdatlansága és rongyai mellett is szép gyermek volt. Nagy, kifejezésteli, értelmet és szunnyadó szellemet eláruló szemeiért, s nemes, szabályos metszetű arczáért megirigyelte sok jómódú anya, kiknek harcsaszájú, vastag orrú, puffadt képű és bamba tekintetű leánya volt. Furcsa szeszély is a véletlentől, hogy olykor csodaszép gyermekarczokat foglal a szegénység és nyomor keretébe. . . Apját soha sem látta Dóri. Valami előkelő úr volt az istenadta: báró, gróf, bankár-és bizony meg nem mondhatnám hamarjában. Még fejtörés után sem. Aztán jobb minél kevesebbet szólani e dologról. Maga, aki legtöbbet beszélhetett volna róla, Dóri anyja, szintén hallgatott, mélyen és makacsan. Nagy oka volt reá. Saját szégyenét verte volna dobra. Keserves is lett volna szólnia az apáról a leánynak, mikor ez nem viselte amannak nevét. Mindennapi dolog az ilyesmi az életben. Folyvást ismétlődő dráma, melynek egyes fölvonásait igy lehetne czimezni: 1. Egy nagyúri rové. — II. Szegény leány botlása. — III. Megcsalatva és elhagyatva. — IV. Gyalázat és nyomor. Nos, Dóri anyja is ily dráma hősnője volt. Magára maradt gyermekével szükségben és ínségben. Az elcsábítót soha sem látta többé. Az elhagyta az országot, s elment lakni télen Párisba, nyáron valahová Svájczba, havasok aljába, azúrkék vizű tó regényes partjára. Könnyű dolog gazdag embernek: szabadon bekalandozhatja a világot, szürcsölve mindenütt az élvezetek és gyönyörök serlegéből. A röghöz, mint Prometheus a sziklához, csak szegény ördögök vannak lánczolva. Még szégyenüket sem vihetik magukkal, ismeretlen emberek közé, idegen országba, más égalj alá .. . A szeszes italt anyja számára hordta a leány. Az időben az egykor kellemes és vonzó külsejű nő már érdektelen rom volt. Tizenkét évi bánat, keserv és ínség az alig harmincöt éves asszony arczára mély redőket véstek. A rombolás e művében azonban kétségtelenül a pálinkának volt legnagyobb része, melyet azért kezdett inni, hogy beléje fojthassa boldogtalanságát. Lassanként aztán az öldöklő ital életszükségletévé jön. Dolgozgatott, takarítani járt, nem mintha kedve telt volna a munkában, hanem csupán azért, hogy néhány forintot szerezzen pálinkára. Dóri nélkül aligha nem rég elpusztult volna már, minthogy sehol sem tűrték meg hosszabb ideig. De e tizenkét éves gyermekleány jó szelleme, gondozója és föntartója volt anyjának. Nyolcz éves kora óta tudott már magának munkája után egy kis pénzt szerezni. Egy gyermektelen házaspárnak, mely nem otthon főzetett, ebédet hordott a vendéglőből. Egy a szomszéd házban lakó kis színésznőre takarított és tisztogatott. A sarkon levő fűszerkereskedés tulajdonosának apró gyermekeit napjában kétszer elkísérte , az óvodába, s onnan haza. Kifényesítette az aggi legény háziúr csizmáit, s leveleit elvitte a postára. Míg az előbbi szolgálatokért egy kis pénzt kapott, az utóbbi folytán azt érte el, hogy az emberséges háziúr nem tette ki szűrüket azon sötét, nyirkos pinczeszobából, melynek lakbérével már egy félév óta hátralékban volt anyja. Édes-kevés volt leiz ez az összekuporgatott jövedelem, hanem mégis elég arra, hogy ne haljanak éhen s meg ne fagyjanak télen. Mert az anyja miatt bizony mindkettejüket elpusztíthatta volna a nyomor s az isten hidege. Ami kevés keresménye volt az asszonynak, megitt a pálinkában. Addig nem átkozta csak sorsát, míg mámora tartott. Nem tudni mi emésztette inkább a boldogtalant: a gyakori sírás-e, vagy a szeszivás........................................................................... Egy téli napon, úgy a hatvanas évek elején, csodás dolog fordult elő a pinczeszobában. Dóri másodmagával, egy jól öltözött fiatal úr társaságában jött haza a szatócstól. Sorsuk ép akkor roszabbul folyt mint valaha. Pénzük végleg elfogyott, s nem telt sem eleségre, sem fára. Az utolsó pár krajczárért Dórinak pálinkát kellett hozni a boltból. A szesz volt mindenekelőtt való.. . A belépő idegenre határtalan meglepetéssel bámult a hideg kemencze mellett gubbaszkodó asszony. Ilyen urias látogató aligha fordult még meg ! e bűzös levegőjű, földalatti szobában a ház fönállása óta. Ami egyébiránt a fiatalember idejövetelére okul szolgált, az egy kis baleset volt, mely általa Dórit érte. Kevéssel azelőtt ugyanis a fiatal úr otthünn elcsúszott a sikamlós járdán, meglökve a mellette elhaladó leányt, ki telt üvegét leejté a kövezetre, hol az darabokra tört. A baleset akaratlan okozója meglepetéssel nézett a keserű könyekre fakadt leányra. Arczának szépsége kirívó ellentétben állott öltözete vékonyszövetű rongyaival. Sietett megnyugtatni szegényt, megtérítve neki bőkezűn az okozott kárt. Aztán beszélgetésbe ereszkedett vele, kérdezősködve viszonyai felől. Nagyon elszomorító dolgokat hallott. Lekísérte a leányt anyjához. Nem kellett sokáig körültekintenie a siralmas szobában, hogy meggyőződjék Dóri szavainak igazságáról. Biz’es földalatti üreg minden kuczkójából a legmegrendítőbb és legvégsőbb nyomor elijesztő képe vigyorgott elő. A rozzant ágyban már csak a szal- i mazsák maradt meg. Az is megfogyva tartalomban s vékonyra lapulva. Bizonyára tüzelőnek használták föl egy részét a szalmának. Ha nem a kemenczében jó,ideje éghetett már el az utolsó darabra. Pogány, fogvaczogtató hideg volt az ínség e tanyáján. A fiatal ember megrázkódott ennyi nyomor láttára. Belenyúlt tárczájába s magánál levő öszszes pénzét odaadta — nem az üveges szemeivel rábámuló asszonynak — hanem a tizenkét éves gyermeknek. Az jobban föl fogja használni. Valami negyven forint lehetett az összeg. Nem sok pénz, az igaz. Annyit korhely fiatal urak elköltenek egy átdorbézolt éjben, s még másnap azt mondják, hogy »hallatlan olcsó mulatság« volt. Hanem Dórinak és anyjának tenger pénz volt az. Negyven forintból hónapokig tűrhetővé tehették sorsukat. És jelentékeny összeg volt ez arra nézve is, aki adta, író-féle ember volt, vagy ha jobban tetszik: költő. Tudvalevőleg pedig ez a hivatás igen részlejős tehén Magyarországon. De a költők rendszerint érzékenyek az emberi nyomor iránt. Ők tudják miért .... A fiatalember nem várta be a boldogtalan asszony hálálkodását, aki térdein akart eléje csúszni, hogy köszönetet mondjon ennyi nagylelkűségért. Csak a leány fekete hajfürtéin simított végig szeretettel. »Aztán jóra fordítsd a pénzt leányom« — mondá komoly, intő hanggal, s elsietett, mielőtt Dóri és anyja magukhoz térhettek volna álmélkodásukból.* * * Öt év múlt el e tél óta. A költő már régebben elhagyta a magyar fővárost s Bécsben lakott, hol egy maecenási hajlamairól ismert főur oldala mellett nyert megtisztelő alkalmazást. Félig-meddig olyas sinecura volt az, mely megengedte, hogy a költő többet élhessen a múzsáknak, mint száraz tartalmú ügyiratoknak. Tél volt ismét. A nagy város szórakozást kereső közönsége a kora est óráiban a »Graben« s a »Kohlmarkt« ragyogón kivilágított kirakatai előtt keringett, üdvözleteket váltva egymással, kémlelve egymás öltözékeit, megszólva egymást, szóval áldozva a »dolce far niente«-nek. . A költő bevegyült e tarka alkatelemü, mozgalmas tömegbe, tova ragadtatván magát az utczai élet kavargó hullámai által, s elmerülve a kaleidoscopszerü látvány szemléletébe, mit annyi uj meg uj arcz föltünése varázsolt eléje.Eperczben egy vele szemben jövő fiatal nőn akadt meg tekintete. Sugár, karcsú alak volt, keresetlen s mégis nemes magatartással, kifejezésteljesen villogó nagy szemekkel s olyan igéző, szabályosan szép arczczal, mely az antik művészet legtökéletesebb vénusi szobraira emlékeztetett. A hölgy egyszerűen de ízléssel volt öltözve. Sötét, testhez simuló zekéjéből elragadón domborult ki termete szoborszerűsége. Föltűnő, hóditó jelenség volt, a birodalmi főváros lekeresettebb sétahelyének száz meg száz csinos, kaczér, igéző hölgye között is. A vén és fiatal dandyk és arszlánok ajkairól a bámulat önkénytelen fölkiáltása lebbent el, midőn megpillantották. A költő hosszas pillantást vetett a fiatal nőre, kinek arczára egész fényárt vetett a kirakatok tükörlapjai mögött égő csillárok világa. Ezt az arczát látta már valaha életében. Hol, mikor ? ki tudná megmondani. Bizonyára az utczán , vagy valamelyik színházban, vagy ... de ki emlékezhetnék erre, mikor nagy városban lépten-nyomon annyi szép nőt láthat futólagosan az ember! Egy pillanatra föltűnnek előtted, mint az égboltozaton végig futó meteor. Aztán elvesznek a járókelők tengernyi sokasága között. Olykor csak évek múlva hozza eléd a véletlen ugyanezen arczot . . . A hölgy szemei találkoztak a költőével. Arczán egy percz alatt a meglepetés, kétely s öröm kinyomatai váltották föl egymást. Megállt a férfi előtt, de csak egy pillanatig. Aztán kinyújtva feléje kezeit, a bizonyosság hangján mondá: — Ah, ön az! A mi jóltevőnk. Aki nekünk negyven forintot adott, mikor a legnagyobb nyomorban voltunk. Ne nézze meg az ember, még rá sem akar ismerni egykori pártfogoltjára. — Lehetséges volna-e? Kegyed Dóri . . . bocsánat Izidora kisasszony, aki négy-öt évvel ezelőtt Pesten lakott a molnár-utczában ? ! — Az hát. Ugyanaz a Dóri, kinek ön véletlenségből ép ily zimankós téli időben kiütötte a palaczkot a kezéből. . . Ah, ha tudná, hogy kerestem én önt Pesten mindenfelé! De nem sikerült nyomára akadnom. Hisz még a nevét sem tudatta velünk, mikor lejött pinczeszobánkba . . . A költőt lebilincselve tartá a hölgy szépsége. Nehéz volt elhinnie, hogy ezt a bájoló fiatal nőt pár évvel ezelőtt, mint az Ínségtől elcsigázott s hitvány foszlányokba burkolt leányt látta először. Minő csodás varázsereje is van az ifjúságnak! A halvány, beesett arczu, szögletes idomú serdületlen leányból hóditó külsejű, üdén virágzó hölgyet alkottak a közbeneső évek. Kiváncsi volt minél többet hallani Izidora eddigi sorsa felől. . . A hölgy fölkéretlenül teljesité ezen óhajt. Azon kezdé, hogy rá és anyjára nézve a költő által oly nagylelkűn adott pénz életmentő jótétemény volt. A magában véve szerény összeg lehetővé tette nekik keresztül vergődni a tél zord hónapjain. Tavasz elején váratlan fordulat állott be sorsukban. Dóri anyjának volt egy bátyja, aki még legény korában kivándorolt az országból. Azóta itthon nem volt se hite, se hamva. Elveszett, eltűnt nyomtalanul. Nővére meg volt győződve, hogy még vándorló legény korában valahol messze földön utolérte a halál. Igaz, hogy erről nem kapott hírt. De hát törődnek is sokat az emberek egy olyan szegény ördög halálával, mint egy vándorló legény. Szerencse, ha nem az útszélen, hanem valami kórházban adja ki utolsó lehelletét a jámbor. Aztán az ilyennek halálhírét nem igen szokták tudatni szülőfölde hatóságaival. Minek is? Nem marad utána semmi, azonkívül, ami rajta volt. Egy pár avult, toldozott-foldozott ruhadarabért pedig nem fáj a rokonság foga. Kár volna levelezni, jelentést írni, hatóságokat zaklatni ha Megváltó nélkül. — Elbeszélés. — Irta: Borostyán Nándor.