Magyarország és a Nagyvilág, 1878 (14. évfolyam, 27-52. szám)
1878-07-07 / 27. szám
418 s jó modora által magát hamar megkedveltette, s az ottani iparosok, honoratiorok és aristocratia szállítója lön. Az 1848—49-ks év előbb az ő kereskedésének s lendületet adott, később azonban a pénzválság gátat vetett haladása útjában. Ő az Erdélyben működő magyar hadsereg szállítója volt s e minőségében a becsületes hazafi kötelessége szerint járt .4. A függetlenségi nyilatkozat után a császári seregektől elfoglalt Pestre is behatolt s onnan élete koczkáztatásával nagy mennyiségű árut szállított a nemzeti kormány részére ... A szabadságharcz végeztével vagyonának nagyobb részét ő is elvesztette. De Korbulyban már kereskedői hivatása kifejtette azon életrevalóságot, mely balsorsban nem engedi a férfit elesni. Ő szinte mindent vesztett az elbukott nemzeti szabadsággal, de megmaradt szívós tettereje, biztosan számitó tiszta esze és hazája s honfitársai sorsa iránt érdeklődő szive. Ennek volt következménye, hogy a nagy katastropha után az erdélyi nemesség pénz- és birtokügyeiben bizalmával most is feléje fordult, mit ő saját és megbízói érdekeinek méltányos egyeztetésével, többnyire az érdekeltek megelégedésére intézett el. A földbirtok és pénz akkori nagy és sűrű forgalmában lassanként ismét szép vagyonra tett szert, nagy birtokokat szerzett, Kolozsvár képviselői közé választotta, ezek és kereskedelmi s pénzügyi szakképzettsége nagy tekintélyre emelték; mint az ottani »Kereskedelmi Társulat«-nak hosszas ideig elnöke, a kereskedő ifjúság kiképzését tűzte egyik czéljául, s ő végre a társulat pénzalapját megötszörözte. Korbuly ott munkálkodott úttörőleg, azon a téren hasznosította be és gyakorlati irányú ismereteit, közügyszeretete oly szakmában nyilvánult bámulatos erővel s mindenkit meglepő eredménynyel, a hol a magyar leggyengébb s a hol arra honának legnagyobb szüksége volt. Kolozsvárott az ötveneshatvanas évek alatt, főleg a két Korbuly-testvér kezdeményezésére, az őket oly kedvezően jellemző szélesebb financziális látkörnél s magasb világnézetnél fogva, egy egészen uj szellem terjedt el s honosult meg: nagyobb okszerűség a kereskedelemben, a pénzzel való gyümölcsöző bánás s a pénzforgalom gyarapodása által a kereskedés, iparés hitelügy érezhető javulása. E nélkül az erdélyi részek ama boldogtalan években vagyonilag teljesen tönkre jutottak volna. E szellem terjedésével alakultak Kolozsvár pénzintézetei, létre jött nem egy hasznos társulat és közintézet s Korbuly maga lett egy maga által alapított solid társulatnak igazgatója, ő ma is annak főtámasza és fentartója. Ily téren munkálkodó férfinál átalánosan feltűnő volt azon jelenet, midőn a kolozsvári magyar nemzeti színház léte vagy nem léte fölötti kétségeskedések között, tehát egy kizárólag művészeti kérdésben, egy egészen reális élethivatású férfi, egy úgynevezett üzleti és pénzember emelte föl az önbizalom mentő szavát, a mi azonnal minden jobb kebelben pártoló viszhangra találván, a kedélyek fölvillanyozódtak s Korbuly mint a legnemesebb ügy barátja üdvözöltetett. A közönség a dolognak nem pénzügyi oldalára fektetett súlyt; egy pénzintézet gazdag igazgatójától, a ki nagy földbirtokos, Lampért és a Bánffy-Hunyadon levő uradalom tulajdonos ura, s lánya által a fejedelmi Barcsay-nemzetséggel áll összeköttetésben, a kétségtelenül nem haszonhajtó vállalatba fogás megfontolásra volt ugyan érdemes, de ez csak múló hatást tett s részint komoly, részint élczelődő észrevételekre adott alkalmat; azon tény azonban, hogy a nemzeti műveltség e régi bölcsője, a jeles magyar színészek és színésznők ezen gazdag veteményes kertje, a kolozsvári nemzeti szinház ügyét a derék férfi vette gondjai alá, az ebben nyilvánuló önzetlen hazaszeretet minden elfogulatlant kellemesen lepett meg s Korbuly Bogdán iránt Kolozsvár mivelt közönsége közvéleményét már eleve kedvezőre hangolta, később pedig bármily anyagi szükséggel szemben tanúsított panasz nélküli áldozatkészsége , a pénztárnak hasznot nem hozó shakespeare-i és úgynevezett classicus daraboknak kitartóan színpadra hozatása, a legjelesebb hazai és külföldi színpadi erőknek időről-időre megnyerése s a féltett nemzeti ügy iránt soha nem lankadó érdeklődése minden elfogulatlan becsülését és tiszteletét vívta ki számára. Midőn felügyelő tisztét utódának nem rég átadta, a szini személyzet, a színházi állandó választmány, a közönség, Kolozsvár város törvényhatósága és az erdélyrészi közvélemény elismerését a legmelegebben fejezte ki, király ő felsége pedig minderre a koronát tette fel akkor, midőn Korbuly Bogdánt azon magyar nemesség közé emelte, melynek jelesei alapították azon színházat, melynek hosszú időre ő biztosította fenállását. Ő valóban önérzettel mondhatja el: »hogy önmaga mivelte ki, becsületes munkája gyümölcsei és szerencséje által tekintélyes állásra maga küzdötte fel, emberré maga tette magát«,— az ő nemessége saját érdemeiben s ez érdemeknek a király kegyelmi tényében nyilvánult nemzeti elismerésben áll. SzÉLY. MAGYARORSZÁG ÉS A NAGYVILÁG. Kortársam halálán.*) -1877. -idolt immár sok ép, erős, -*-■ Ki velem indult és haladt; Kevés itt fenn aj ismerős: Oh, mennyivel több föld alatt! Reményem — eljárt völgyfenék, Nincs onnan út, kivetetö ; Emlékeset — iditne még : De aj meg egy nagy temető. Ottfekszenek, távol, közel ; Egy-egy külön sir jelelt Futó harcjban hol estek el — Mint a Horácsok elleni. S én a pályáit vagyok ma még, Leggyöngébb a futók között ; Fenntart egy szálnyi tartalék, Bár testem és lelkem törött. Még elkerült ásó, kapa, — S tán engem a sors arra tart, Hogy visszanézve, mind csupa Sírhalmot lássak, ravatalt. Most a tiédet hantolák: lm tőlem is rá e göröngy ! Oh! hitte volna egy világ Hogy te elébb búcsút kössönj? . Egy nap derült volt rád s reám : Nem várhatól még keveset? .... De sírunk sem lesj messze tán, Ha bölcsőnk oly kötel esett. Arany János. *) Az ünnepelt költőnek lapunk szerkesztőjéhez írott leveléből közöljük a következőket: »Kedves öcsém, — Subjectiv panaszaimból, beteges nyomorúságomból, úgy véltem, elég volt a mi már megjelent, — a mi még ilyes egy-kettő van, az a »vallomások« jellemével bír s nem akartam életemben közrebocsátani. Azonban jó akaratom tanúsítása végett, mégis ezekből vagyok kénytelen küldeni egyet, mert az az egy pár humoros, majdnem burleszk genre-kép, ami még megmarad, nem való egy hölgylapba. A hölgyek csinos képecskéken vagy sentimentális komolyságon szeretnek gyönyörködni, s magasnak indult szárnyaláson lelkesedni, de a tréfát nem igen értik s bántja őket a kissé nyersebben kifejezett realitás.« 27. Szám. AZ ELZÁRT GYÁMLEÁNY. — Mg elbeszélés. — Irta: DEGRÉ ALAJOS. I.. sok ízlést árult el az építész, ki ezen kastély emelésénél remekelt. Régen lehetett, mert ódonszerűsége nem utánzás, s a régészeknek tanulmányul szolgálhatna, s nem kis feladat annak eldöntése, ha váljon részenkint, különféle időszakban, több tekintély vezetése alatt jött-e létre, vagy pedig egyszerre egyetlen lángész alkotta ilyenné ? annyi bizonyos, hogy ahány szeglet, annyiféle idom, ahány ablak, annyiféle minta; van az épületnek oly része, mely inkább hasonlít vár falához, mint lakházhoz, négyszögös, kis ablakai a padlás szomszédságában meg mintha az ágyuk torkolatának lennének szánva. Az idők és viharok viszontagságai annyira megviselték e falakat, hogy csak itt-ott maradt rajta egy-egy tenyérnyi vakolat. Mogorva, sötét folyosó s mindenféle zug sírboltra emlékeztet. A házat oly magas kőfal keríti, hogy csak moha és sziklarózsa lepte tetőzete látszik ki. Kelet felé nehéz erős tölgykapu, rozsdásodott vasrudakkal össze-vissza hálózva, tisztességes ostromnak ellentállhatna; északnak kis vas ajtó nyilik, mely a közel erdőre néz. A kőfalat repkény, folyondár s mindenféle kúszó növény lepi el. A falutól fél, s a várostól két órányi távolságra fekszik. Rég lakatlan s elhagyatott; a baglyok s denevérek háborusan fészkeltek benne, s a vidéki pór kalapemelve kerültve még táját is, mert a kisértetes órákban itt szellemek szoktak gyülésezni, s annak, ki rájok lesni mer vagy véletlen tanúja üzelmeiknek, perczei megszámlálvák, s szerencséről beszélhet, ha csak ebbé vagy macskává változik át. Ezen ok miatt nem szólhat élő ember, hogy látta őket, mert amint e rejtelem fátyola szemei előtt lehull, végzetes órája is ütött. Száz meg száz titokszerű s borzadályos mese kering a nép között, egyik kisértetiesb a másiknál. Télen a fonókákban e rémséges mesék mindannyiszor színre kerülnek; néha aztán akad egy-egy bátor legény, ki kedvese előtt érdekessé, pajtásai közt pedig rettegetté akar válni, s kinyilatkoztatja, hogy ő bizony most éjnek idején elmer oda menni; erre aztán megtörténik a sok fogadás s a vállalkozót elvisz valami jelt, melyet a kapura fölszegezni igér. A vakmerőt csodálat kiséri, s egy-egy el nem fojtható nehéz sóhaj; ha a szél megrezegteti az ablakot, rémülve összenéznek, s szorongó kebellel lesik, hogy miféle állat fog berontani a társaság közé, s az aztán nem lehet más, mint az átvarázsolt legény, kit merészségéért a szellemek így büntettek , aztán megered a sok kísérteties rege a keresztútról, Luczaszékről, éjféli mise beharangozásról, a határkeresztről; egyik jobban sápad mint a másik, némelyiknak még foga is vaczog a félelemtől, míg végre az ajtón hatalmas csattanás esik, mire valamennyien megrémülve felkiáltanak: »minden jólélek dicséri az urat!« a gyermekek ijedve bújnak a padok alá, a vén asszonyok keresztet vetnek, a legények védelmi állást foglalnak, s a lányok rokkát és guzsajt elejtve, a legénység védelme alá helyezkednek. Mindenki visszaszorítja lélegzését. Az ajtó felnyílik, s arczából kikelve, megjelen az est hőse. Általános felkiáltás: — György!? — Hát . . . hát csakugyan én vagyok még ? rám ismertek ? nem változtam át ? — Csakugyan ott voltál ? — Bizony ott, s valóságos csoda, hogy most kendiek közt nem nyávogva vagy ugatva jelentem meg. Körülvették s elkezdtek rajta tapogatózni, ha valóban ő-e, vagy csak a lelke ?