Magyarország, 1964. július-december (1. évfolyam, 23-48. szám)
1964-12-27 / 48. szám
MAGYARORSZÁG 1964/48 lakozás — 8 órai alvás”. És ki is tűzik az Otthonra. Eördögh főszolgabíró úr azonban kora délelőtt levéteti a csendőreivel. A nép felzúdul. A főszolgabíró úr pedig délutánig — szorongatott helyzetben — húzza az időt, tárgyal a felháborodott nép képviselőivel. Aztán „lehetett úgy 4—5 óra tájon, „megláttuk, hogy fehér lovas csendőr gyón elő...” (Madarász György.) Meg katonaság. És rárontottak a védtelen népre. Halottak maradtak nyomukban, s a letartóztatottak-elítéltek között tizenkét nő is volt. A nagy per végére aztán 1945. március 30-án délelőtt fél 11-kor tették Orosházán a pontot: Pór István, a földosztó bizottság elnöke leverte az első karót gróf Zselénszky Róbert birtokán. Fújt a szél, néha csepergett. Nagy volt a boldogság, de — akár az égbolt — nem felhőtlen: hatezer holdat íratott a földre éhes nép, de csak 3400 osztanivaló volt. 466 család jutott földhöz, s a vállalkozó szellemű fiatalok telepesnek mentek a kiürült dunántúli sváb falvakba. (A város lakossága húsz év óta 2000 fővel szaporodott csupán: ma 33 ezer és az 1960. január elsejei adatok szerint 9222 családjából 3633 gyermektelen, 3112-ben egy gyerek, 1611-ben pedig kettő van. Csak 866 családnak van három, illetve ennél több gyermeke.) De a Rákóczi-telep, a legsötétebb elnyomás és nyomor jelképe, vagy négy kilométerrel a város alatt, talpra állt, egyenesítgette a gerincét. (A nyomortelepet az 1920-as „földreform” teremtette meg, amikor „arra törekedett a mezőváros, hogy emberfeleslegét akkor lássa, mikor a háta közepét” — fogalmazta meg Féja Géza és kilökték őket a város peremére, két nagybirtok ütközőpontjára. Adtak nekik egy-egy házhelyet, de semmi mást. A szomszédos uraságok pedig csak gyereket fogadtak fel munkára, még a gép mellé is... Ez volt az a hely, ahol nyolc emberre legfeljebb két ágy jutott, s ha éjjel valaki leesett az ágyról, nem azt kérdezték, hogy ki, hanem, hogy hányan vannak a földön? Ma 3500—4000 ember lakja. Takaros házakban. Mozijuk van, kultúrházuk televízióval, presszójuk, óvodájuk, általános iskolájuk — és egy közepes tsz-ük, a négyezer holdas Vörös Csillag, amely 30 forintot tervez az idén fizetni a munkaegységért. Elnökük — a hírek szerint — nem nagyon népszerű. „Már a harmadik agronómust fogyasztja és a nép, hát az sem nagyon bírja...” Annál népszerűbb ember Varga Mihály, az Új Élet Tsz (munkaegység: 35 forint) elnöke. Mármint az emberei között. A többi elnök — a városnak van egy állami gazdasága, hét tsz-e és egy gépállomása, amely egyúttal nagy gépjavító üzem is, és a mezőgazdaság össztermelési értéke évi 300 millió — ferde szemmel nézi, mert mindig töri a fejét valamin. Kutakat furat, pulykát (harmincezer), libát (tízezer) tenyészt és — kereskedik. Méghozzá ügyesen. Ezt veszik tőle zokon. („Ja, az a kupec ...”) Pedig a szocialista mezőgazdasági nagyüzem élére egyre inkább igazgató típusú emberek kellenek. Régimódi emberek új módon aligha tudnak vezetni. Az az „urbanizálódási folyamat”, amelynek láza Orosházát is égeti, nem áll meg a város szélén, átcsap a mezőgazdaság üzemeire is. Például úgy is, hogy azok a fiatalok, akik nemrég otthagyták a földet, hogy valahol idegenben kifújják magukat, lassan visszafordulnának otthonukhoz (és az üzemükhöz), ha az az otthon (ha az az üzem) már nem a régi lenne, ahogy ők sem a régiek már és nem is lesznek azok soha többé. Fordítani kell hát az otthoni (az üzemi) világon és visszafordul feléje az a „hűtlen fiatalság”, amely egy percre sem volt hűtlen, csak újra vágyott. És a tsz-mozgalom nagy tüzének hamuja mélyén még parázslik a probléma: azegységes paraszti osztály kialakulása. Természetesen távolról sem olyan erővel, mint akár csak néhány évvel ezelőtt is, de azért még ma is sokszor gáncsot vet a munkának a kérdés errefelé, hogy (az egykori nincstelen) „hát még mindig ezeknek dolgozom?”, vagy (az egykori gazda) „ha nem hozom a földet, ezek rég éhen döglenek...” Gépesítés, műtrágya, magasabb kultúra és új szellemű vezetés minél előbb. Erre van szükség. „A magyar nép — írta Féja Géza a „Viharsarok” első kiadásának előszavában 1937-ben — tele volt eredendő kollektív hajlamokkal, s az uralkodó rétegek ... éppen ezek ellen a kollektív hajlamok ellen folytatták és folytatják a legádázabb harcot, hogy a maguk kollektív szervezettsége ne találja magát szemben a nép kollektív szervezettségével. S mikor »művük« készen volt, kimondották az ítéletet, hogy a magyar nép individuális.” Ez a hazugság azóta végleg lelepleződött, de a „kollektív hajlamok” csak most kezdenek rátalálni érvényesülésük igazi útjára. „Olyat kell produkálni, amitől eltér a lélegzetük...” — mármint a pesti illetékeseknek, mondja Nagy Gyula, a Szántó Kovács János Múzeum igazgatója. Mert ha ilyet produkálunk, akkor majd észrevesznek bennünket.” (53 esztendős, két lány és egy fiú apja, a felesége szintén a múzeumban dolgozik.) Hogy mikor apa, az rejtelem, hisz reggel 8-tól este 8-ig megszállottként dolgozik csöppnyi szobájában azon, amitől majd „eláll a lélegzetük”. S ez a valami egy „Orosháza története és néprajza” című kétkötetes monográfia. A 37 tagú munkaközösség — közte két Kossuth-díjas, egy akadémikus, 12 kandidátus, egy aspiráns — öt éve dolgozik és a tanácstag Nagy Gyula azóta agitál (nem sikertelenül: a város 400 ezer forintot adott a műhöz, amely jórészt majd visszatérül), a szerkesztő Nagy Gyula azóta vitázik szerzőivel és hordja hozzájuk hátizsákban az írógépet, s a néprajzos-muzeológus Nagy Gyula maga is megírta dolgozatát a környék földműveléséről. (Egy nyugatnémet lap le is közölte már. A német szöveg legépeléséért Nagy 20 mázsa fát hasogatott fel. Nem mintha „gombócborotváló” lenne, ahogy a zsugorit nevezik errefelé, az illető kívánta így.) Szép obulus lesz ez a monográfia a nemzet ünnepi asztalán: az első kötet április 4-ére kész. És a szakértőknek biztos „eláll majd tőle a lélegzete” ... A közösségi életnek azok a szervezeti formái, amelyek a háború előtt megvoltak — a Munkásotthon, a Polgári Kör, a Földmunkás Szövetség, az Ipartestület, az olvasó körök — természetesen eltűntek, időszerűtlenekké váltak. Vitathatatlan, hogy kulturális forradalmunk igen sokat adott is a városnak. Gimnáziumuk — vidéki viszonylatban — az ország egyik legnagyobb ilyen intézménye. (1937-ben 60 tanulója volt, ma, a tízmillió forint költséggel átépített középiskolába 1050 diák jár.) Öröm ránézni a földművesszövetkezeti könyvesboltra: modern, ízléses, gondozott — a Fő utca dísze. És a forgalma sem megvetendő. A város 9222 családjából 8593 rádióelőfizető és 1700 tv-tulajdonos. (Az elmúlt négy esztendőben 2500 új munkahely teremtődött Orosházán és 35 millió forinttal emelkedett a kifizetett munkabér.) A kulturális élet mégis tesped. Sok környező községnek különb a művelődési otthona, mint Orosházáé. Színházi életről alig-alig beszélhetni... (Pedig éppen ennek igen komoly hagyományai vannak a városban. És bár az orosháziak szűkmarkúsága közmondásos — „Aki a jó lovat és a szép asszonyt szereti, az más nadrágjából hal meg” — mondják errefelé, színházra mégsem sajnálták soha a pénzt.) És 1892-ben Szentetornyán — ma Orosházához tartozik — Justh Zsigmond földesúr, a feudális urak közül egyike az elsőknek, aki jóelőre látta osztályának bukását, „görög színházat” építtetett, ahol Shakespearet, meg Moliéret játszatott parasztokkal parasztoknak. . és eljönnek megannyian megtekinteni, hogy Petruccio és bősz hazája mire jutottak.. (Justh) Nos, ebben a városban az 1963— 64-es évadban 21 színházi előadást láthatott a 8100 néző. Ez azt jelenti, hogy minden előadásuk telt ház mellett zajlott le, a jelenlegi helyiségük ugyanis 400 nézőt fogad be. Tehát ahogy mondani szokták , az igény megvan. Csak a lehetőségek... Az iparosodás óhatatlanul megteremti az ilyen igények sokaságát. De vajon, hogyan lehetne szinkronban tartani a gyárépítést — vagy az olajkútfúrást — a színházépítéssel olyan helyen, ahol még az úgynevezett kommunális ellátottság — víz, gáz — sincs meg, ahol, ha lezúdul egy felhőszakadás, megáll a víz, mert nincsenek csatornák? (Mellesleg: hat éven át küszködött a város az olajtermeléssel kapcsolatos problémaszövevénnyel, amíg eljutottak máig. De, bár több mint napi 10 000 köbméter gáz megy a levegőbe , Orosházára nem jut belőle semmi.) Könnyű volt akkoriban (1896) Strümpfler János urat, a párizsi Opera Comique hangversenymesterét meghívni koncertezni Orosházára. Az urak beültek vagy nyolcvatran a Kaszinóba — a mai „Alföld” szálló egy részében volt — fizették a mestert, a cehet és kész. Ma egy szombat estén — párizsi vendégművész nélkül — bezsúfolódnak vagy ötszázan. (A forgalom kb. 9000 forint ilyenkor. Ebből 1500 az üdítőital, 2500 az alkohol és 5000 az ételek ára.) A fejkendős parasztnénigardedámok mellett cigarettázó, konyakozó, feketéző-twistelő lányaik és csőnadrágos gavallérjaik. (Dumitrás Mihály, a járási tanács elnöke: „A csőnadrág és környéke nem döntő — döntő az, hogy mennyit és hogyan termelnek ezek a fiatalok. És e tekintetben nálunk rendkívül pozitív ma már az „Alföld”-nél tartunk. Az olajszagra nemcsak belföldiek, külföldiek is jönnek. S a város egyetlen szállodája, ha még nagynehezen bírja is, alig szuszog a nagy teher alatt. (Különben: két étterem, két bisztró — nagyon elhanyagolt bisztró —, három cukrászda-presszó és 11 italbolt van Orosházán.) Huszonnyolc szobája átlag 3—4 ágyas és Franz Staber, az osztrák—nyugatnémet „Norma-Askania’ cég mérnöke családjával, feleségével, valaszint a hétesztendős Franzl-lal és a négyéves Liesel-lel együtt elégedett. A mérnök úr az üveggyárban szereli a gépeket. Ő persze nem „tipikus”, felettébb udvarias. Évek óta járja ugyanis az országot, gyárakat szerel mindenütt és általában elég jól ismeri viszonyainkat. Az egész család jól beszél magyarul. (Franzl: „Vasárnap az a csabai pók nem adott rántottcsirkét...”) Ha Stalter úr megértő, a krónikás méginkább az. És biztos benne, hogy az „aranyhomokot” Orosházára is befújja nemsokára a friss alföldi szél. Egy ilyen rohamos fejlődés úgynevezett járulékos dolgait biztosítani roppant nehéz. A kardoskúti új energiabázis feltárása azt eredményezte, hogy hosszú évszázadok után voltaképpen az elmúlt négy esztendő fordított igazán nagyot Orosháza életén: ma a város ipara már négyszeresét adja annak, amit a nagy hagyományú mezőgazdaság. (1,2 milliárd a 300 millióval szemben és 6000 dolgozó az 5500-zal szemben.) Gyökeresen át kell alakulnia hát a városnak is. És ilyenkor igen nagy a teher a vezetőkön. Váratlan, új feladatokat kell megoldaniok, méghozzá gyorsan, hiszen az olaj heteken belül építteti magának azokat az utakat, amelyekre évtizedeket vártak. Új módszerekkel kell dolgozniok és új emberekkel. A konszolidált vezetés döntő kérdés. És ez most teremtődik meg. Mindazok a zavarok, amelyek a közösségi és kulturális élet területén megvoltak és részben még ma is megvannak, szinte természetesek. Kiküszöbölésük a vezetés és vezetettek közös nagy erőpróbája lesz az elkövetkezendő évek során. Valóban mozog a város minden sarka. „A legnagyobb magyar falu’’ tájképén a kútágast a fúrótorony váltotta fel. GELLÉRT GÁBOR OROSHÁZA - VÁROSKÖZPONT Az urak beültek vagy nyolcvanan a kaszinóba