Magyarország, 1968. január-június (5. évfolyam, 1-26. szám)

1968-03-31 / 13. szám

MAGYARORSZÁG 1968/13 M­it ér az ember, ha tanú? Konkrétan: mennyire sza­vahihető az ember, ha fel­idézi azt, amit a múltban érzékelt? Mennyire megbízható az emléke­zet, mire képesek érzékszervei és mennyiben kaphatunk hitelt ér­demlő vallomást, amikor a bíróság kérdéseire válaszol? Jogtudósok, kriminalisták, pszi­chológusok és a laikus közvéle­mény visszatérő vitatémája ez. A század elején írta a kérdés egyik német kutatója: ha a tanú az igaz­ságszolgáltatás szeme és füle, ak­kor Justitia istennőt nemcsak be­kötött szemmel kell elképzelnünk, hanem úgy vélhetjük — süket is. Pofon a várócsarnokban A szakirodalom sok elmés kísér­letet is számon tart. 1955-ben egy európai nagyváros vásárcsarnoká­ban botrány volt, szóváltás, dula­kodás, pofon. A fiatalember, aki­nek magatartása a botrányt kivál­totta, odébbállt. Sem a jelenet ta­núi, sem az őket kihallgató rend­őrtisztek nem sejtették, hogy meg­rendezett játék szereplői, rejtett mikrofonok és kamerák rögzítet­ték a rendzavarás lefolyását. Tíz tanút hallgattak ki, mindegyiket többször, tízen összesen 232 kérdés­re válaszoltak. A vizsgálat tanú­­vallomások alapján az esemény 17 mozzanatát igyekezett tisztázni. A válaszok 75 százaléka pontos volt! Helytelen válasz csak 5 százalék, a többi bizonytalan, vagy „nem tudom”. Justitia istennő szeme te­hát élesnek, hallása pedig nagyon is pontosnak bizonyult. Az egyik tanú a veszekedés olyan részletét is jól értette és idézte, amit a köz­vetlen közelben elhelyezett mikro­fon a hangzavar miatt kivehetet­­lenül rögzített. (A kísérleteket Kertész Imre részletesen közli „A kihallgatási taktika lélektani alap­jai” című könyvében.) A DKW menekül Az igazságszolgáltatás gyakorla­ta ontja a példákat — igaz, mind­két fél számára. Azok is találnak kirívó eseteket, akik nem bíznak a tanúvallomásokban, azok is, akik belátják, hogy egész társadalmi lé­tünk embertársainktól nyert infor­mációkon alapszik. Sashalmon 1961-ben gyilkosság történt. Több tanú határozottan állította, hogy az áldozatot szep­tember 7-én látta. Az orvosszakér­tő szerint a gyilkosságot szeptem­ber 6-án követték el. A tettest ké­sőbb elfogták és kiderült, hogy a bűntény valóban 6-án történt — a tanúk tévedtek. Máskor a tanú emlékező és meg­figyelőképessége „csodát művel”. A Belügyi Szemle közölte egy nyo­mozás történetét: a bűncselekmény elkövetője gépkocsin menekült a színhelyről, az egyik tanút a mo­tor hangja DKW gépkocsira emlé­keztette, a másik tanú csupán any­­nyit látott, hogy a rendszám négy­gyel kezdődött. Az autót és az el­követőt a két tanúvallomás alap­ján megtalálták. Az érvek és példák kifogyhatat­lanok, de azt senki sem vonhatja kétségbe, hogy tanúk nélkül az igazságszolgáltatás megbénulna. Az ítéletek többsége — büntető és pol­gári perekben egyaránt — hivat­kozik perdöntő tanúvallomásokra. Nagy Sándor „Tanúbizonyítás a büntetőperben” című 1966-ban megjelent összefoglaló művében több statisztikai számítást végez és arra az eredményre jut, hogy bí­róságaink csak büntetőügyben évente legalább százötvenezer ta­nút hallgatnak. (A Burai perben az ügyész: „142 tanút hallgattunk ki. Jöttek férfiak és nők, felnőttek és serdülőkorúak, olyanok, akik másfél év után is jól emlékeznek és olyanok, akiknek emlékezetében elhalványultak a dolgok, szűksza­vúak, akik nem tudják kifejezni azt, amit láttak, hallottak, bőbe­szédűek, akik arról is nyilatkoznak, amit nem láttak, félénkek és ma­gabiztosak ...) Vajon hányan ismerik a tanú­ként idézett állampolgárok közül a tanú jogait és kötelezettségeit, a tanúvallomásokra vonatkozó jog­szabályokat? Erre nincs adat, fel­mérése a jogszociológia feladata lenne. Az bizonyos, hogy a jogis­meret a biztonságérzettel együtt fokozza a tanúk szavahihetőségét is. Vegyünk szemügyre néhány jog­szabályt, az egyszerűség kedvéért a büntető eljárás keretei között maradva. A Büntető eljárás elnevezésű törvény 61. paragrafusa példasze­rűen felsorolja a leggyakoribb bi­zonyítékokat és első helyen említi a tanúvallomásokat. A következő paragrafus megállapítja, hogy ta­núként azt kell kihallgatni, akinek az ügy eldöntéséhez szükséges tény­ről tudomása van. Előírja, hogy a megidézett személy köteles kihall­gatása végett megjelenni, s — ha a törvény kivételt nem tesz — val­lomást tenni. Három mondat, de — ahogyan mondani szokták — min­den benne van. A laikusnak vi­szont éppen az tűnik fel, ami hiányzik belőle: hogyan, a tanú köteles megjelenni és vallomást tenni, de nem köteles igazat mon­dani? Mert a törvényt hiába bön­gészi, nem talál ilyen szabályt. A laikus csodálkozása nem alaptalan, számos ország eljárási jogszabálya tartalmaz igazmondásra kötelező normát. Ez azonban a mi törvény­szerkesztőink szerint felesleges szó­szaporítás, ugyanis a büntető tör­vénykönyv a hamis tanúzást és a bűnpártolást bűncselekménnyé nyilvánítja, ezzel kötelezi a tanút az igazmondásra. Következtetések elfogadása törvénytelen A tanú a bíróság előtt általában arról vall, amit közvetlenül észlelt. (Ezért mondjuk: szemtanú, fülta­nú stb.) Az angolszász országok­ban ma sem hallgatható ki tanú­ként az, aki nem maga észlelte a tisztázandó körülményt, hanem csak valakitől hallott róla. Nálunk nincs akadálya, hogy a bíróság fi­gyelembe vegye, mit mondott a szemtanú az eset után pl. a szom­szédjának, mert ezzel a másodlagos tanúvallomással ellenőrizhető a szemtanú szavahihetősége, de min­dig tisztázni kell, hogy a tanú hon­nan tudja azt, amit elmond. Az olvasót talán meglepi a kö­vetkező példa a közvetlen észlelés jelentőségéről: valaki azt vallja, hogy ő látta a gázolást, elmondja, hogyan történt, bebizonyosodik, va­lóban úgy történt, de az is kide­rül, hogy ő nem látta, nem volt ott, csak a másik tanútól hallotta, — a példánkban szereplő tanú ha­mis tanúzást követett el, pedig „igazat” mondott. A tanú következtetéseit nem sza­bad összekeverni azzal, amit lá­tott vagy hallott, mert a következ­tetések elfogadása tanúvallomás­ként — törvénytelen. (Legfelső Bíróság Bt. II 317/1958. számú ha­tározata.) Egy tanú is tanú Ha valaki idézést kap, könnyen felmerül emlékezetében néhány angol vagy amerikai film, amely­ben az ügyész és a védő hallgatta ki a tanút gyors, pattogó, gyakran csavaros kérdésekkel, s a bíró csak érdeklődéssel figyelte a két fél küzdelmét. Ez ugyanis az angol­szász jogban érvényes és sokat vi­tatott keresztkérdés rendszer. Ná­lunk — és sok más országban — a tárgyalás nem ilyen drámai. A tanú kihallgatása a tanácselnök feladata, a tanú először összefüg­gően beszél, saját fogalmazásában adja elő azt, amit az ügyre nézve tud, azután válaszol a bíróság kér­déseire és végül — az elnök által engedélyezett keretben — az ügyész és a védő teheti fel a maga kérdé­seit. A kriminalisztika atyjának tekintett Hans Gross szerint a jó bíró emlékezteti a tanút, aki nem tudja, hogy mit tud. A tanúvallomás értékelése a bí­róság legnehezebb feladata. Igaz? Nem igaz? Sokan ma is azt hiszik, hogy a bíró számol, hányan látták így, hányan úgy? A szabad bizo­nyítási rendszer — a mienk pedig az — nem ismeri a tanúk összeadá­­sát-kivonását. Még a szállóige sem helytálló, hogy egy tanú nem tanú. Legfelső Bíróságunk is leszögezte: „helytelen az a fejtegetés, hogy a bírói gyakorlat általában két tanú egybehangzó vallomását kívánja meg” és hozzáteszi: „természete­sen ha csak egy tanú bizonyít va­lamely tényt, a bíróságnak foko­zott gonddal kell a tanú érdekte­lenségét és a vallomás hitelt érdem­­lőségét kutatnia.” (Napóleon, ami­kor megtudta, hogy a Rajna men­tén még érvényes az, hogy „egy tanú nem tanú”, így elmélkedett: „Különös, egy tisztességes ember vallomása nem elég egy gazember ellen, de két gazember vallomása alapján elítélnek egy becsületes polgárt.”) A kötött bizonyítá­si rendszerben a történelem fo­lyamán néha komikus szabályok alakultak ki, így például a múlt század elején Bajorországban két gyanús tanú ért annyit, mint egy megbízható. A tanúkat osztályoz­ták, szeme, füle, memóriája any­­nyit számított, amelyik osztályba tartozott. A nők gyakran szóba se jöhettek, volt úgy, hogy Budán és Pesten nők is tanúskodhattak, de ugyanakkor Pozsonyban tiltotta a törvény. Bíróságaink nem számolgatják a tanúkat, hanem kialakítják a ma­guk meggyőződését a különböző bi­zonyítékok mérlegelése során, íté­letükben pedig megindokolják, mi­re alapozták ezt a meggyőződést. Tehát egy tanú is tanú, de öt egy­behangzó vallomás is figyelmen kívül hagyható, ha például a bíró­ságnak az a meggyőződése, hogy tömegpszichózis vagy összebeszé­lés eredménye. Az egyik használatos egyetemi tankönyv a kezdő jogász okulásá­ra így foglalja össze a lényeget: „A tanúvallomás ősrégi bizonyíték, és a legtöbb büntető ügyben ma is szerepel, sokszor nem is nélkülöz­hető. A tanúvallomások lélektana arra figyelmezteti az eljáró ható­ságokat, hogy a hibaforrásokra is legyenek figyelemmel. A pszicholó­giai ismereteket fel kell használni a kihallgatásnál és a bizonyítékok értékelésénél. A tanúk iránti tel­jes bizalmatlanság éppen olyan helytelen, mint a vak bizalom. A bírónak a való tényállás kiderítése érdekében pszichológiai ismeretek­kel, élettapasztalatokkal, emberis­merettel kell rendelkeznie.” ERDŐS PÉTER Igazságszolgáltatás Justitia füle Mit ér a tanú? Napóleon csodálkozik SZŰR-SZABÓ JÓZSEF RAJZA: AHÁNY TANÚ, ANNYI SZEMÉLYLEIRÁS Rejtett kamerák rögzítették a rendzavarást

Next