Magyarország, 1968. január-június (5. évfolyam, 1-26. szám)
1968-03-31 / 13. szám
MAGYARORSZÁG 1968/13 Mit ér az ember, ha tanú? Konkrétan: mennyire szavahihető az ember, ha felidézi azt, amit a múltban érzékelt? Mennyire megbízható az emlékezet, mire képesek érzékszervei és mennyiben kaphatunk hitelt érdemlő vallomást, amikor a bíróság kérdéseire válaszol? Jogtudósok, kriminalisták, pszichológusok és a laikus közvélemény visszatérő vitatémája ez. A század elején írta a kérdés egyik német kutatója: ha a tanú az igazságszolgáltatás szeme és füle, akkor Justitia istennőt nemcsak bekötött szemmel kell elképzelnünk, hanem úgy vélhetjük — süket is. Pofon a várócsarnokban A szakirodalom sok elmés kísérletet is számon tart. 1955-ben egy európai nagyváros vásárcsarnokában botrány volt, szóváltás, dulakodás, pofon. A fiatalember, akinek magatartása a botrányt kiváltotta, odébbállt. Sem a jelenet tanúi, sem az őket kihallgató rendőrtisztek nem sejtették, hogy megrendezett játék szereplői, rejtett mikrofonok és kamerák rögzítették a rendzavarás lefolyását. Tíz tanút hallgattak ki, mindegyiket többször, tízen összesen 232 kérdésre válaszoltak. A vizsgálat tanúvallomások alapján az esemény 17 mozzanatát igyekezett tisztázni. A válaszok 75 százaléka pontos volt! Helytelen válasz csak 5 százalék, a többi bizonytalan, vagy „nem tudom”. Justitia istennő szeme tehát élesnek, hallása pedig nagyon is pontosnak bizonyult. Az egyik tanú a veszekedés olyan részletét is jól értette és idézte, amit a közvetlen közelben elhelyezett mikrofon a hangzavar miatt kivehetetlenül rögzített. (A kísérleteket Kertész Imre részletesen közli „A kihallgatási taktika lélektani alapjai” című könyvében.) A DKW menekül Az igazságszolgáltatás gyakorlata ontja a példákat — igaz, mindkét fél számára. Azok is találnak kirívó eseteket, akik nem bíznak a tanúvallomásokban, azok is, akik belátják, hogy egész társadalmi létünk embertársainktól nyert információkon alapszik. Sashalmon 1961-ben gyilkosság történt. Több tanú határozottan állította, hogy az áldozatot szeptember 7-én látta. Az orvosszakértő szerint a gyilkosságot szeptember 6-án követték el. A tettest később elfogták és kiderült, hogy a bűntény valóban 6-án történt — a tanúk tévedtek. Máskor a tanú emlékező és megfigyelőképessége „csodát művel”. A Belügyi Szemle közölte egy nyomozás történetét: a bűncselekmény elkövetője gépkocsin menekült a színhelyről, az egyik tanút a motor hangja DKW gépkocsira emlékeztette, a másik tanú csupán anynyit látott, hogy a rendszám négygyel kezdődött. Az autót és az elkövetőt a két tanúvallomás alapján megtalálták. Az érvek és példák kifogyhatatlanok, de azt senki sem vonhatja kétségbe, hogy tanúk nélkül az igazságszolgáltatás megbénulna. Az ítéletek többsége — büntető és polgári perekben egyaránt — hivatkozik perdöntő tanúvallomásokra. Nagy Sándor „Tanúbizonyítás a büntetőperben” című 1966-ban megjelent összefoglaló művében több statisztikai számítást végez és arra az eredményre jut, hogy bíróságaink csak büntetőügyben évente legalább százötvenezer tanút hallgatnak. (A Burai perben az ügyész: „142 tanút hallgattunk ki. Jöttek férfiak és nők, felnőttek és serdülőkorúak, olyanok, akik másfél év után is jól emlékeznek és olyanok, akiknek emlékezetében elhalványultak a dolgok, szűkszavúak, akik nem tudják kifejezni azt, amit láttak, hallottak, bőbeszédűek, akik arról is nyilatkoznak, amit nem láttak, félénkek és magabiztosak ...) Vajon hányan ismerik a tanúként idézett állampolgárok közül a tanú jogait és kötelezettségeit, a tanúvallomásokra vonatkozó jogszabályokat? Erre nincs adat, felmérése a jogszociológia feladata lenne. Az bizonyos, hogy a jogismeret a biztonságérzettel együtt fokozza a tanúk szavahihetőségét is. Vegyünk szemügyre néhány jogszabályt, az egyszerűség kedvéért a büntető eljárás keretei között maradva. A Büntető eljárás elnevezésű törvény 61. paragrafusa példaszerűen felsorolja a leggyakoribb bizonyítékokat és első helyen említi a tanúvallomásokat. A következő paragrafus megállapítja, hogy tanúként azt kell kihallgatni, akinek az ügy eldöntéséhez szükséges tényről tudomása van. Előírja, hogy a megidézett személy köteles kihallgatása végett megjelenni, s — ha a törvény kivételt nem tesz — vallomást tenni. Három mondat, de — ahogyan mondani szokták — minden benne van. A laikusnak viszont éppen az tűnik fel, ami hiányzik belőle: hogyan, a tanú köteles megjelenni és vallomást tenni, de nem köteles igazat mondani? Mert a törvényt hiába böngészi, nem talál ilyen szabályt. A laikus csodálkozása nem alaptalan, számos ország eljárási jogszabálya tartalmaz igazmondásra kötelező normát. Ez azonban a mi törvényszerkesztőink szerint felesleges szószaporítás, ugyanis a büntető törvénykönyv a hamis tanúzást és a bűnpártolást bűncselekménnyé nyilvánítja, ezzel kötelezi a tanút az igazmondásra. Következtetések elfogadása törvénytelen A tanú a bíróság előtt általában arról vall, amit közvetlenül észlelt. (Ezért mondjuk: szemtanú, fültanú stb.) Az angolszász országokban ma sem hallgatható ki tanúként az, aki nem maga észlelte a tisztázandó körülményt, hanem csak valakitől hallott róla. Nálunk nincs akadálya, hogy a bíróság figyelembe vegye, mit mondott a szemtanú az eset után pl. a szomszédjának, mert ezzel a másodlagos tanúvallomással ellenőrizhető a szemtanú szavahihetősége, de mindig tisztázni kell, hogy a tanú honnan tudja azt, amit elmond. Az olvasót talán meglepi a következő példa a közvetlen észlelés jelentőségéről: valaki azt vallja, hogy ő látta a gázolást, elmondja, hogyan történt, bebizonyosodik, valóban úgy történt, de az is kiderül, hogy ő nem látta, nem volt ott, csak a másik tanútól hallotta, — a példánkban szereplő tanú hamis tanúzást követett el, pedig „igazat” mondott. A tanú következtetéseit nem szabad összekeverni azzal, amit látott vagy hallott, mert a következtetések elfogadása tanúvallomásként — törvénytelen. (Legfelső Bíróság Bt. II 317/1958. számú határozata.) Egy tanú is tanú Ha valaki idézést kap, könnyen felmerül emlékezetében néhány angol vagy amerikai film, amelyben az ügyész és a védő hallgatta ki a tanút gyors, pattogó, gyakran csavaros kérdésekkel, s a bíró csak érdeklődéssel figyelte a két fél küzdelmét. Ez ugyanis az angolszász jogban érvényes és sokat vitatott keresztkérdés rendszer. Nálunk — és sok más országban — a tárgyalás nem ilyen drámai. A tanú kihallgatása a tanácselnök feladata, a tanú először összefüggően beszél, saját fogalmazásában adja elő azt, amit az ügyre nézve tud, azután válaszol a bíróság kérdéseire és végül — az elnök által engedélyezett keretben — az ügyész és a védő teheti fel a maga kérdéseit. A kriminalisztika atyjának tekintett Hans Gross szerint a jó bíró emlékezteti a tanút, aki nem tudja, hogy mit tud. A tanúvallomás értékelése a bíróság legnehezebb feladata. Igaz? Nem igaz? Sokan ma is azt hiszik, hogy a bíró számol, hányan látták így, hányan úgy? A szabad bizonyítási rendszer — a mienk pedig az — nem ismeri a tanúk összeadását-kivonását. Még a szállóige sem helytálló, hogy egy tanú nem tanú. Legfelső Bíróságunk is leszögezte: „helytelen az a fejtegetés, hogy a bírói gyakorlat általában két tanú egybehangzó vallomását kívánja meg” és hozzáteszi: „természetesen ha csak egy tanú bizonyít valamely tényt, a bíróságnak fokozott gonddal kell a tanú érdektelenségét és a vallomás hitelt érdemlőségét kutatnia.” (Napóleon, amikor megtudta, hogy a Rajna mentén még érvényes az, hogy „egy tanú nem tanú”, így elmélkedett: „Különös, egy tisztességes ember vallomása nem elég egy gazember ellen, de két gazember vallomása alapján elítélnek egy becsületes polgárt.”) A kötött bizonyítási rendszerben a történelem folyamán néha komikus szabályok alakultak ki, így például a múlt század elején Bajorországban két gyanús tanú ért annyit, mint egy megbízható. A tanúkat osztályozták, szeme, füle, memóriája anynyit számított, amelyik osztályba tartozott. A nők gyakran szóba se jöhettek, volt úgy, hogy Budán és Pesten nők is tanúskodhattak, de ugyanakkor Pozsonyban tiltotta a törvény. Bíróságaink nem számolgatják a tanúkat, hanem kialakítják a maguk meggyőződését a különböző bizonyítékok mérlegelése során, ítéletükben pedig megindokolják, mire alapozták ezt a meggyőződést. Tehát egy tanú is tanú, de öt egybehangzó vallomás is figyelmen kívül hagyható, ha például a bíróságnak az a meggyőződése, hogy tömegpszichózis vagy összebeszélés eredménye. Az egyik használatos egyetemi tankönyv a kezdő jogász okulására így foglalja össze a lényeget: „A tanúvallomás ősrégi bizonyíték, és a legtöbb büntető ügyben ma is szerepel, sokszor nem is nélkülözhető. A tanúvallomások lélektana arra figyelmezteti az eljáró hatóságokat, hogy a hibaforrásokra is legyenek figyelemmel. A pszichológiai ismereteket fel kell használni a kihallgatásnál és a bizonyítékok értékelésénél. A tanúk iránti teljes bizalmatlanság éppen olyan helytelen, mint a vak bizalom. A bírónak a való tényállás kiderítése érdekében pszichológiai ismeretekkel, élettapasztalatokkal, emberismerettel kell rendelkeznie.” ERDŐS PÉTER Igazságszolgáltatás Justitia füle Mit ér a tanú? Napóleon csodálkozik SZŰR-SZABÓ JÓZSEF RAJZA: AHÁNY TANÚ, ANNYI SZEMÉLYLEIRÁS Rejtett kamerák rögzítették a rendzavarást