Magyarország, 1969. január-június (6. évfolyam, 1-26. szám)
1969-03-02 / 9. szám
. .1.1 Li J_L.1.IL-1L1 - 1...1.I1 i.iiilJJii. • .i.iui.. . . . I öt világrész száz lapjából • Öt világrész Dr. Lénárd Sándor, magyar író — és az ál-Mengele Stuttgarter Zeitung (Josef Eberle professzor, a latin irodalom jeles európai hírű művelője interurbán telefonüzenetet kapott: vásárolja meg sürgősen a „Neue Revue” január 12-i számát, hátborzongató cikket fog benne találni. A jeles költő így tett s valóban elborzadhatott: „Náci ügynökök ki akarták szabadítani a koncentrációs tábor tömeggyilkosát, de én agyonlőttem őt” címmel (három centiméteres tett betűkkel) rémtörténetet talált a képeslapban. S ott volt az agyonlőtt tömeggyilkos fényképe is. A kép pedig (fele sem tréfa) dr. Lénard Sándor brazíliai magyar orvost ábrázolta, aki — Eberle professzor legjobb tudomása szerint — ez idő szerint az Egyesült Államok-beli Charleston város egyetemén éppen békésen tanítgatja a fiúkat és leányokat az ógörög és a latin nyelv szépségeire. Eberle elsápadt, majd kábelezni kezdett Lénard professzor összes ismert címeire, Brazíliába, Santa Catarina államba és az Egyesült Államokba, South Carolina államba, hogy idejében értesítse barátját, miszerint őt megölték, és holt tetemét a krokodilusok falták fel a Paraná folyóban. Célirányos dolog is, ha az ember ilyesmiről idejében értesül, nem igaz? Kísérteties helyzet! Ott áll a derék Lénárd Sándor az egyetemi katedrán, és fogalma sincsen arról, hogy őt — a „Neue Revue” cikke szerint — agyonlőtték mint tömeggyilkost. Lénard, amikor megkapta Eberle értesítését, nem hitte el, hogy már nem él! Sőt, válaszait is, elevenen és saját kezűleg írta. Íme a levele, amint az megjelent a Stuttgarter Zeitung 1969. január 29-i számának harmadik oldalán.) Nem sokan lehetünk a világon, akik saját megöletésük történetét olvashatták egy hetilapocskában. Meglepő dolog az is, ha az ember azt olvassa, hogy őt tulajdonképpen Bormannak vagy Meneelének hívják s hogy valódi becsületes neve, amelyet hatvan éve visel, s amely vagy egy tucat könyvének címlapján olvasható, tulajdonképpen nem illeti meg. Én magam eme kevesek közé tartozom, amióta azt olvastam a „Neue Revue”- ben, hogy nem a magyar Lénárd Sándor vagyok, aki 1968 szeptembere óta a klasszika-filológia tanára vagyok Charlestonban, hanem Joseph Mengele, az auschwitzi gyilkos, továbbá, hogy nem vagyok az élők sorában, hanem halott vagyok. Ennek bizonyságául egy bizonyos Erich Erdstein, a curitibai rendőrség egykori tolmácsa, közli pisztolyának számát is, amellyel engem lelőtt — sőt, további bizonyságul, közzéteszi cikke mellett a fényképemet is. Töredelmesen bevallom: a „Dr. Mengele, letartóztatása előtt” aláírású kép engem ábrázol, bár az már nem felel meg a valóságnak, hogy a képen látható hölgy (a német konzulátus titkárnője Curitibában) a szeretőm lenne. A cikk leírja, hogy a képen látható aggastyánt — bumm! bumm! — miként lőtte le a cikk szerzője, miképpen úszott tova holt teteme a Paraná folyóban, amelyben csak úgy hemzsegtek az alligátorok és az emberevő pirarahák. Aligha juthatott a tetem messzire... Aki ezt a kissé kalandos történetet idáig elolvasta, most talán azt fogja vélni, hogy itt valaki hazudott. Vagy az agyonlőtt aggastyán, aki azt állítja, hogy ő pedig életben van, sőt még levelet is ír, íme, a Stuttgarter Zeitungnak. Vagy hazudik a bátor nácivadász, aki a nyomozást és a gonosztevő végét oly drámai módon ábrázolta. Különös a hazugságok útja! Néha átsuhannak az óceánok felett és szép pénzt hoznak annak, aki el tudja sütni őket. És mivel Erdstein Brazíliában már levitézlett, hiszen az ottani lapok őróda kezdtek cikkezni (csupa igaz dolgot), hát áttette működési színhelyét Európába. Röviden annyi az egész, hogy az osztrák származású Erich Erdstein 1938 óta Uruguayban éldegélt, míg egyszer csak meg nem jelent Brazíliában, mint egy papírgyár alkalmazottja. A gyár tönkremenvén, Erdstein egy nyomorúságos kis bódét bérelt ki a curitibai autóbusz végállomása mögött és kávét kezdett itt kimérni. De hát nehéz Brazíliában kávéból megélni: a forgalom csappant, az adósságok nőttek, s Erdsteinnek mellékfoglalkozás után kellett néznie. Fordítani kezdett a helybeli idegenellenőrző rendőrségnek. Kapott is egy igazolványt, amellyel beléphetett a kapitányság épületébe. Ez a papiros úgy hatott Erdsteinre, mint a gárdakapitányi egyenruha az egykori köpenicki szabócskára. Most már „felléphetett”, most már fenyegetőzni is mert, így kezdte meg karrierjét, amely végül is a világszenzációig vezette — vagy legalábbis a „Neue Revue”-ig. Most, egy esztendővel az események után, az „Estado do Paraná” című lap imigyen emlékezik meg az Erdstein kiagyalta módszerről: „Nap mint nap feljárt a szerkesztőségbe s közölte, hogy ő titkosügynök, titkosrendőr, nemzetközi titkos szervezet ügynöke (amelyet nem nevezhet meg), de nincsen pénze. A rendőrség nem finanszírozza a háborús bűnösök felkutatására irányuló vállalkozását, adjon hát neki pénzt a lap, mellé egy fényképészt, egy gépkocsit, és egy újságírót, aki tud portugálul — és a siker biztos!” Addig-addig járt Erdstein a szerkesztőség nyakára, míg beadták a derekukat. Erdstein hallott róla, hogy Santa Caterina államban él egy ember, akinek pénze van, aki könyveket ír, aki néha „titokzatos módon” eltűnik. S ez az ember németül is beszél. Tehát német! Akkor vagy Bormann vagy Mengele! Orvos az illető? Akkor csakis Mengele lehet! Napnál is világosabb! így került sor Erdstein első expedíciójára. Persze, nem talált rám, mert akkor éppen a latin és ógörög tanszéken voltam meghívott előadó a Charleston College-om, Dél-Karolinában. Ezért írja most említett cikkében az „Estado”: „A kirándulás teljesen sikertelen volt. A keresett személy nem is tartózkodott Dél-Amerikában.” Viszont Erdstein maga korántsem volt ennyire szűkszavú. Leírta, miként tört be házamba,hiszen nem volt törvényes meghatalmazása) és négy cikket kanyarított ebből. Az aranyat, a gyémántokat, a fegyverzetet és a rádióadót ugyan oly pompásan elrejtettem, hogy nem sikerült megtalálnia Erdsteinnak. De voltak ott fényképek, amelyek tanúskodtak róla, hogy a keresett személy időközben szakállt növesztett ugyan, de azonossága a tömeggyilkossal kétségtelen, hiszen az egyik szeme mindegyiknek kancsal! Ezek után minden mint a karikacsapás. A gyilkos „alig öt perce vehetett csak egérutat”, a keréknyomok „még egészen frissek” voltak! A nettó eredmény (némi készpénzen kívül) egy sereg haragos tiltakozás volt: magyaroktól, akik Sao Paulóban élnek és engem ismernek, olyan személyektől, akik velem együtt élték át a háború éveit Rómában. Felháborodottan jelentkezett egy hölgy, akinek édesanyját mi rejtegettük a nácik elől Rómában stb. E tiltakozások nyomására a lapnak vissza kellett vonnia egy sereg állítását és Piloto úr figyelmeztette Erdsteint, hogy ne diszkreditálja a paranái rendőrséget a szomszédos államok színe előtt, így hát Erdstein a soron következő Mengelét Észak- Paraná államban fedezte fel. Sajnos, ez a „Mengele” is selejtnek bizonyult, mert az illetőről kiderült, hogy Brazíliában született és csak azért beszél rosszul az ország nyelvén, mert Argentínában járt iskolába. De a kudarc nem szegte Erdstein kedvét. Megjelent egy másik „újságíró” társaságában Marechal Rondon körzetében, ahol sok német telepes él, bemutatkozott, mint egy hamburgi hetilap riportere, és „kutatásokat végzett”. Arra az eredményre jutott, hogy „Paraná állam eme részén a nácik vannak uralmon, az SS nyíltan fel-felvonul, a brazilokat pedig alsóbbrendű bennszülöttekként kezelik. Arrafelé — úgymond — Mengele és Bormann sűrűn és mindig szívesen látott vendégek.” Eme groteszk rágalmak következménye az volt, hogy Erdsteinnek Curitiba területét el kellett hagynia. Foz de Iguanú területén ütötte fel tanyáját, Paraguay, Argentína és Brazília szegletében. Az „Estado de Paraná” szerint „Erdstein itt új oldalairól mutatkozott be. Csalások sorozatát követte el, az iguarayi játékkaszinóban és ottani kereskedőknél fedezet nélküli csekkel fizetett s amikor feljelentették, 1968. szeptember 14-én eltűnt. Montevideóba szökött, majd Assungaóba, végül Londonban bukkant fel.” Londonban már nemigen lehet fedezetlen csekkeket eladni. De légből kapott történeteket, úgy látszik, igen, így jelentethetett meg Erdstein a „The People” című lapban egy meglepő történetet arról, hogyan csípte el Mengelét és hogyan lőtte őt le. A brazil hatóságok cáfolták. Simon Wiesenthal, annak a bécsi szervezetnek a főnöke, amely Eichmannt letartóztatta, úgy nyilatkozott, hogy nem hiszi el a történetet, és Erdsteint nem tartja szavahihető személynek. De mindez Erdsteint nem csüggesztette el. Meséje új kiadásában visszatért első sikertelen látogatásához: kis faházam luxusvilla lett, a kamrácska, ahol festeni szoktam és ahol a gyógyszermintáimat tartam „hipermodern műtő” címen szerepel (csak nácik számára),kissé együgyű házvezetőnőm „atomtudós” lett, a tejesasszony szakképzett „műtős nővér”. És persze, engem ábrázoló, „zsákmányolt” fénykép díszíti a cikket, a szenzációhoz illő „kivégzése előtt” felirattal. Nos, aki akar, választ magának eszményképet a nagy emberek sorából. Erich Erdstein nyilván Münchhausen bárót választotta. Lelke rajta. Ami engem illet, ha Erdsteinnek válaszolnom kellene, Goethe „Götz von Berlichingen”-ének híres kiszólásával felelnék. Báró volt egyébként az is. (Olvasóink szíves elnézését kérjük, hogy a Goetheidézetét nem írjuk ide, de legtöbbnyire csak kipontozva szokták idézni... Egyébként: Lénárd Sándor honfitársunk, aki jeles költő, orvos, zenész, író, festő (és mellesleg a latin és a görög irodalom tanára). Nemrég jelent meg új könyve magyarul, „Római történetek” címmel, miután „Völgy a világ végén” című, szintén önéletrajzi ihletettségű 1967-es kötetét szétkapkodták az olvasók.) DR. LÉNARD SÁNDOR Faházam luxusvilla lett SARTRE novellájának francia filmváltozata