Magyarország, 1970. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)
1970-08-02 / 31. szám
Eppler, a bonni kormány fejlesztésügyi minisztere, aki a „harmadik világhoz” fűződő kapcsolatot tartja kézben, így kiáltott: „Végre van egy kis levegőnk.” Schiller gazdasági miniszter kommentárja: „Újra cselekvőképesek vagyunk.” A legutóbbi tartományi választások megmutatták: mechanikus lenne úgy felfogni a helyzetet, hogy a Brandt-kormány realisztikusabb nemzetközi politikája és józan hangvétele mintegy „automatikusan” taszítja a választók egy meghatározott rétegét. Brandt szakértői azt az álláspontot foglalták el, hogy a választók óriási tömegeit elsősorban a gazdasági helyzet foglalkoztatja, s voltaképpen külpolitikailag közömbös választók körében az „új keleti politika” nagyvonalúbb lépéseinek elfogadása is függ a belső gazdasági helyzettől. Július elején Mainzban, az SPD pártelnökségének ülésén, ahol a legutóbbi tartományi választások eredményeit vitatták meg, Brandt maga is elismerte, hogy — úgymond — az áremelkedések több szavazatába kerültek az SPD-nek, mint az új keleti politika. Túlfűtött konjunktúra Július közepe után a döntéseket már nem lehetett tovább halogatni. Az alapvető problémát voltaképpen ugyanaz jelentette, ami annak idején a márka 8,5 százalékos felértékeléséhez vezetett. Nevezetesen: a konjunktúra túlpörgése, a beruházások és a társadalmi össztermék emelkedésének túlságosan magas színvonala, az állandó exportfelesleg. Joggal vetődik fel a kérdés, hogy ezek a célok, amelyeknek elérésére anynyi állam törekszik, miért jelenttenek gazdasági problémát a Német Szövetségi Köztársaságban? A válasz már annak idején is az arányokban, a mértékben volt keresendő. A konjunktúra túlságosan erős pörgése s ennek előbb említett következményei nemzetközileg és az ország belső gazdasági élete szempontjából is káros kihatásokhoz vezettek. Nemzetközileg a legfőbb gondot az okozta, hogy a nyugatnémet márka túlságosan erős volta szívó hatást gyakorolt a nemzetközi devizapiacra, nagy mennyiségű deviza áramlott az NSZK-ba, s ez egyik tényezője lett a tőkés pénzügyi rendszer bizonytalanságának. Ugyanakkor a márkának a dollárhoz viszonyítva oly sokáig alacsonyan tartott árszintje még versenyképesebbé tette a nemzetközi piacokon az egyébként is versenyképes nyugatnémet exportot. Ez volt a magyarázata annak, hogy komoly nemzetközi nyomás nehezedett az NSZK-ra, amely végül is a márka felértékelésének egyik kiváltó oka lett. Belpolitikai szempontból a konjunktúra túlfűtöttségének következménye jóval egyszerűbben, egyetlen szóval fejezhető ki: áremelkedés. Amikor a nyugatnémet márkát felértékelték, ezzel drágábbá tették a nyugatnémet exportot és olcsóbbá az importot. Ettől azt remélték, hogy a konjunktúra forgásának üteme lelassul, szilárdabbá válik az egyensúly a nemzetközi tőkés devizapiacon. Már akkor voltak azonban olyan hangok, amelyek úgy vélték, hogy a márka felértékelése túlságosan későn és túlságosan alacsony mértékben következett be. Úgy tűnik, hogy maga Schiller is ezen a véleményen volt, miután eredetileg a 8,5 százalékos felértékelés helyett ő is 11—12 százalékos értéknövelést tartott volna szükségesnek. 1970 első felének nyugatnémet gazdasági fejlődése azokat igazolta, akik szerint a márka felértékelését később és nem eléggé merészen hajtották végre. A lényeges következmény az volt, hogy a nyugatnémet konjunktúra várt lehűlése nem következett be. Nemzetközileg ennek legjellegzetesebb és legárulóbb jele az volt, hogy tovább folytatódott a különböző devizák beáramlása az NSZK-ba. Ez egyik tünete volt annak, hogy a nemzetközi devizapiac a márkát továbbra is alulértékeltnek tekinti. A második és belpolitikai szempontból döntő tünet az inflációs nyomás erősödése volt. A kiskereskedelmi árak az NSZK-ban az év első felében 4 százalékkal emelkedtek, s ezzel Bonn „nyugat-európai rekordot” állított fel. Hármas csomag A szükséges intézkedések meghozatalát nagymértékben késleltette, hogy a Brandt-kormány különböző tagjai — nagyrészt politikai és választási-taktikai meggondolásokból — maguk sem voltak azonos véleményen. Schiller pénzügyminiszter már márciusban megkongatta a vészharangot, kifejtvén, hogy az infláció a legfőbb veszély, amely belpolitikailag is meggyengítheti a Brandt-kormány helyzetét. Ezzel szemben Möller pénzügyminiszter nem utolsósorban a (teljesen más körülmények között végrehajtott) amerikai stabilizációs intézkedésekre hivatkozva azt az aggodalmát fejezte ki, hogy a konjunktúra lefékezése a gazdasági élet stagnálásához, visszaeséshez vezethet, s ez nagyobb veszély, mint az infláció. Schiller és Möller felváltva fenyegetőztek lemondással. (Az előbbi már márciusban faképnél akarta hagyni a kabinetet. Möller pedig július első napjaiban ötödször jelezte lemondási szándékát.) Brandt kancellárnak minden rábeszélőképességére és személyes tekintélyére szükség volt, hogy a kabinetet együtt tarthassa. Möller így is a stabilizációs törekvéseknek teljesen ellentmondó, expanziós költségvetést terjesztett elő, amelyben a szövetségi kiadások 12 százalékkal emelkednének, meghaladnák a 100 milliárd márkát, a társadalmi össztermék pedig 1971-ben több mint 7 százalékkal nőne. A különböző gazdaságpolitikai irányzatok közötti harc végül is Schiller győzelméhez vezetett, és a gazdasági miniszter javaslatára a Brandt-kormány újra „rátette a lábát a fékre”. A Schiller által bejelentett fékező intézkedések lényege, hogy a gyárosok és vállalkozók esetében csökkentik a beruházási tevékenységet. A fogyasztók esetében pedig megsoványítva a pénztárcát, csökkentik a keresletet, s így — legalábbis elméletben — az áremelkedést is korlátok közé szorítják. Némileg pontosabban és szakszerűbben csoportosítva az intézkedéseket, voltaképpen hármas „stabilizációs csomagról” van szó. Először: hatályon kívül helyezték, pontosabban 1971. január 31-ig felfüggesztették azokat az értékleírási kedvezményeket, amelyeket a vállalati beruházások eddig élveztek. Ez a becslések szerint azt jelenti, hogy körülbelül hárommilliárd márka értékű beruházás halasztódik későbbre. (Ami a teljes nyugatnémet beruházások mindössze 2 százaléka.) Másodszor: a fizetések és jövedelmek után fizetendő adó után 10 százalékos adópótlékot kell fizetni. Ezt az összeget a központi bank zárolt számláján befagyasztják és később, gazdaságilag megfelelő időpontban viszatérítik. Harmadszor: a munkavállalók jövedelmi adójával kapcsolatos könnyítéseket és juttatásokat felfüggesztették, illetve 1971. július 1-ig elhalasztották. E két utóbbi adóintézkedés körülbelül 5,4 milliárd márka különjövedelmet hoz majd a szövetségi államnak. Ez azt jelenti, hogy a stabilizációs intézkedések teljes pénzügyi hatása (a beruházási kedvezmények megvonásával együtt) nem éri el a 10 milliárd márkát. Magától értetődően az intézkedések eredményét csak a jövő mutathatja meg. Maga Schiller a jelek szerint tisztában van a stabilizációs program korlátozott értékével. Az intézkedések nyilvánosságra hozatala után tett nyilatkozatában azt mondotta: „A stabilitást nem tudjuk garantálni. Ahhoz túlságosan bele vagyunk ágyazva a nemzetközi árrendszerbe. A most hozott intézkedésekkel azonban belátható ideig nyugodtabb áramlatban hajózunk.” Kettős felzúdulás Annyi máris bizonyos, hogy a mostani stabilizációs program, noha gazdasági értelemben szükségesnek tűnt, komoly politikai szenvedélyeket is felkavart. Mindenekelőtt igen nagy a felzúdulás nyugatnémet szakszervezeti körökben, miután a stabilizációs program terheinek elosztását egyenlőtlennek tekintik. Az adópótlék fizetése tízmillió munkavállalót érint, s az alól csak a legalacsonyabb bérkategóriák mentesek. Az ideiglenes adóemelés mértéke (5,4 milliárd) mennyiségileg is nagyobb a tisztán a vállalkozókat terhelő invesztíciós kedvezménymegvonásnál (3 milliárd). Az IG Metall szakszervezet elnöke, Otto Brenner úgy nyilatkozott, hogy a stabilizációs intézkedések „sértik a társadalmi szimmetriát. Korlátok közé szorítják a piac lehetőségeit”. A társadalmi barikád másik oldalán, a gyáriparosok szövetsége persze az adóemelést helyesli és az invesztíciós korlátozások miatt panaszkodik. A nyugatnémet GYOSZ, a Bundesverband der Deutschen Industrie (BDI) „egyoldalúnak” nevezte a programot és „megrendülésének” adott kifejezést. Az első jelek szerint tehát a stabilizációs program sorsa nem tűnik különösebben rózsásnak. A szakszervezetek elégedetlensége miatt fokozódhat a szociális feszültség és gyengülhet a Brandtkormány belpolitikai bázisa. Pusztán gazdasági szempontból nézve pedig a program nem tűnik eléggé hatásosnak ahhoz, hogy megfékezze az inflációs irányzatot. A kieli egyetem gazdaságkutató intézetének álláspontja szerint a nyugatnémet márkát 4,5 százalékkal ismét fel kellene értékelni ahhoz, hogy a kormány stabilizálási politikája tartós sikerrel járjon. Nagy kérdés, hogy a bonyolult bélés külpolitikai feladatokkal terhelt Brandt-kormány vállalkozhat-e egy ilyen feladat végrehajtására. Világgazdaság Későn keveset? Díj stabilizálási program az NSZK-ban ! MINISZTERTANÁCS, GAZDASÁGI ÜGYEKRŐL Komoly politikai szenvedélyeket is felkavart MAGYARORSZÁG 193| 1970/31 |