Magyarország, 1970. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)
1970-10-18 / 42. szám
Szovjetunió Vendég az Elysée-palotából Csúsztatás és túlórák ! A Moszkva—Párizs „forró drót” Politikai sorsának alakulása folytán Charles de Gaulle nem valósíthatta meg az 1966-os szovjetunióbeli diadalútjának második kiadását. Az Elysée-beli őrségváltás után nem csupán közjogi, de politikai értelemben is utódjának, Georges Pompidounak jutott az a szerep, hogy a tábornok-elnök által új alapokra helyezett francia— szovjet viszonyt tovább építse. Talán a „Grandeur” és a „Gloire” történelmi jelentőségű bajnoka látványosságban többet nyújtott volna, a háborús emlékek ma is eleven húrjait talán szenvedélyesebben szólaltatta volna meg. A „népszerűség csatáját” azonban Pompidou is megnyerte, még mielőtt szovjet földre tette volna lábát. Nemzetközi témakörök Remek „entrée”-nak bizonyult a moszkvai televízió főmunkatársával az Elysée-palota szalonjában folytatott afféle „kandalló melletti csevegés”, amelynek során már az első kérdésre telibetaláló válasz hangzott el. A francia államfő nyomatékkal mutatott rá: hazája hű a De Gaulle tábornok által meghatározott politikához, amelynek célja erősíteni az egyetértést és az együttműködést Európa nyugati és keleti államai, elsősorban Franciaország és a Szovjetunió között. A mozgékony francia tv-riporterek, akik kameráik ütegeit a legkülönbözőbb „stratégiai pontokon” állították fel, s ha úgy adódott, a restaurálás alatt álló templom megrohamozásától sem riadtak vissza, „hadmozdulataikat” azzal indokolták, hogy csak megfelelő rálátási szög esetén továbbíthatnak éles és tiszta képet az államfői látogatásról. A politikai kommentátorok „rálátási szöge” bonyolultabb módon: a tények, események, értesülések, a nyilvánosságra hozott hivatalos szövegek elemzéséből alakult ki. Ilyen nézőpontból aligha közömbös az a külsődleges, de korántsem formális jellegzetesség, hogy a Vnukovóban landolt elnöki Caravelle-ből elsőként kilépő Georges Pompidou a protokoll előírása szerint jelen levő Nyikolaj Podgornir és Alekszej Koszigin mellett megpillanthatta Leonyid Brezsnyevet is, akit — mint az SZKP Központi Bizottságának főtitkárát — a diplomáciai érintkezési szabályok nem köteleznek külföldi hatalom államfőjének repülőtéri üdvözlésére. A „kivételezés” később tovább folytatódott: a szovjet vezetők meghívták a francia elnököt a bajkonuri űrrepülőtérre, ahol nyugati államférfiak közül előtte csak De Gaulle tábornok járt. Felfigyeltek az újságírók arra is, hogy Monsieur Béliard, a francia delegáció szóvivője, lekésve a soros „sajtóeligazítás” kitűzött időpontját, támadhatatlan vis maiorra hivatkozott: a francia elnök és a szovjet vezetők tárgyalásai a második napon háromnegyed órával túllépték az előre megszabott időkeretet. A továbbiakban az efféle „csúsztatás” rendszeres diplomáciai „túlórázássá” nőtte ki magát. Repülőgép, kormány-dácsa, az országjáró körút egyes állomásai szolgáltatták a terven felüli megbeszélések változatos színhelyeit. A szovjet vezetők megértő partnert találtak Pompidou elnök személyében. A két fél közötti szótértés nem csupán a szovjet—francia kapcsolatok továbbfejlesztésére, hanem számos nemzetközi témakörre is vonatkozott. Aligha lephetett meg bárkit is, hogy a tárgyalások folyamán Délkelet-Ázsia és a Közel-Kelet nem szerepelt különösebben előtérben. Korántsem azért, mintha ezek a problémák nem lennének elsőrangú fontosságúak. Sokkal inkább arról van szó, hogy a tárgyalópartnerek álláspontjai összecsengenek. (Indokína esetében Moszkva és Párizs egyaránt elítéli az agressziót kiterjesztő és tartósító külföldi behatolást, s a helyzet rendezését politikai-diplomáciai eszközök alkalmazásával képzelik el. Ami a Közel-Keltet illeti, mindkét főváros a politikai rendezés kiindulópontjának tartja az ENSZ Biztonsági Tanácsának ismeretes határozatát, annak hangsúlyozásával, hogy Izraelnek az összes megszállt területekről ki kell vonnia csapatait. Egyetértenek abban is a felek, hogy a négy nagyhatalomnak meg kell sokszoroznia erőfeszítéseit a Jarlingmisszió felújításáért. Igazi diplomáciai szenzációt keltett viszont a tárgyalások élvonalában szereplő európai témakörben Pompidou állásfoglalása az európai biztonsági értekezlet összehívása mellett. A francia államfő első ízben szólalt fel nyilvánosan a szocialista országok javaslata érdekében. Az angolszász távirati irodák moszkvai tudósítói gyorshírben közölték: vége a francia „vonakodásnak” az európai értekezlet kérdésében. Moszkvai nyugati politikai megfigyelők mind ez ideig az európai problémát a szovjet—francia politikai kapcsolatok „Achilles-sarkának” minősítették. Szovjet részről nagy fontosságot tulajdonítanak az európai értekezlet konkrét francia támogatásának; egyrészt abból indulnak ki, hogy a francia nagyhatalomnak különleges helye van az átfogó európai együttműködés rendszerében (plasztikusan fogalmazott Nyikolaj Podgornij a Kreml-beli estebéden elhangzott pohárköszöntőjében: „Franciaország Nyugaton, a Szovjetunió pedig Keleten az európai biztonság természetes pillére”.), másrészt most már nyilvánvalóan mód nyílik arra, hogy az európai konferencia időpontjáról és napirendjéről szóló iratcsomók a fiókok mélyéből a munkaasztalra kerüljenek a Quai d’Orsay-n. Megállapodás 1990-ig A szovjet—francia közeledés ellenségei vérmes reményeket fűztek a másik „kényes kérdéshez”: vajon nem sérti-e a francia érdekeket „az új Rapallo”, az erőteljesen jelentkező nyugatnémet konkurencia. Pompidou elnök felületes nézeteknek minősítette az effajta állításokat, s különösen két mozzanatra hívta fel a figyelmet: francia részről kedvezőnek ítéli meg Bonn és Moszkva közeledését, ami pedig az állítólagos „versengést” illeti, éppen az ellenkezőjéről van szó: lehetőség kínálkozik arra, hogy francia—nyugatnémet együttes közreműködéssel épüljenek gigászi ipari komplexumok a Szovjetunióban. Szovjet részről is világosan értésre adták: Moszkva a szovjet—francia együttműködést nem átmeneti, konjunkturális, hanem hagyományos, történelmi érdekeken nyugvó, hosszú távú politikaként fogja fel és tervezi. Ami a kétoldali kapcsolatokat illeti, érzékelhetően jelentkezett annak a felismerése, hogy az eddigiek puszta folytatása — bármilyen nagyok is az eredmények — nem elég: mind gazdasági, mindpedig politikai téren tovább kell lépni. Amint szovjet részről találóan fejezték ki: a szovjet— francia együttműködés földszintjére ideje ráhúzni az emeleteket. Ennek szellemében javasolta Leonyid Brezsnyev, hogy a két ország kössön 1990-ig szóló gazdasági megállapodást. Harmonizálva a távlati együttműködés gondolatával, Pompidou előtérbe állította a közép- és hosszúlejáratú együttműködést, kiváltképpen a nyersanyagok kiaknázásában, főként az elnök által is meglátogatott Szibériában. A kapcsolatok motorja A francia államfő, aki mindvégig a gazdasági együttműködésnek tulajdonította a legnagyobb jelentőséget, meglepetésszerű fordulattal sürgősen meghívta a vezető francia nagyiparosok 12 főnyi csoportját Moszkvába, hogy a helyszínen tanulmányozzák a szovjet— francia gazdasági együttműködés lehetőségeit és jövőjét. A Le Monde „szokatlannak” minősítette ezt a legmagasabb szintű kezdeményezést, s benne annak a jelét látja, hogy a köztársasági elnök a tárgyaláson kifejezésre juttatott jó szándékokat konkrét tettekre igyekszik váltani. Pompidou előzően meglehetősen kritikus hangnemben beszélt arról, hogy egyes francia nagyiparosokból, vállalatokból hiányzik a bátorság és a képzelőerő a szovjet lehetőségek kiaknázásában. Ugyancsak maga tette szóvá azt az évről évre jelentkező kínos mozzanatot, hogy szovjet viszonylatban a francia export rendszeresen felülmúlja az importot. Megígérte: a „vásárolj többet, hogy azután többet adhass el” formula gyakorlati alkalmazásával megpróbálják kialakítani a mérleg egyensúlyát. Ennek kapcsán kiemelte a szovjet gépek és berendezések franciaországi importjának fontosságát. A biztató gazdasági távlatok felvázolását szovjet részről igyekeztek úgy fejleszteni, hogy nagyon céltudatosan emlékeztettek rá, hogy a kapcsolatok motorja a politikai együttműködés, amelyet ugyancsak magasabb szintre kell emelni. Ennek megfelelően a szovjet partner szorgalmazta a magasszintű politikai konzultációk sűrítését, a Moszkva—Párizs „forró drót” gyakoribb működtetését. Ugyanakkor szovjet részről nyomatékosan leszögezték, hogy a hangsúlyozott politikai együttműködés nem irányul senki ellen, az európai békét és biztonságot szolgálja. A francia fél is állást foglalt amellett, hogy a politikai együttműködést több lényeges és reális vonással kell felruházni. Pompidou elnök nem üres kézzel jött Moszkvába, s nem üres kézzel távozott el onnan. Ezt az általános benyomást az egyik francia újságíró a közös közleménybe ugyan nem illően, de mégis találóan úgy fejezte ki: „Több az eredmény, mint a kaviár”, s rámutatott a fehér asztalra, ahová a szovjet vendéglátók dúsan tálalták a kellemes csemegét. HAVEL JÓZSEF POMPIDOU ÉS BREZSNYEV Hosszútávú politika MAGYARORSZÁG 1970/42