Magyarország, 1970. július-december (7. évfolyam, 27-52. szám)

1970-10-18 / 42. szám

Szovjetunió Vendég az Elysée-palotából Csúsztatás és túlórák ! A Moszkva—Párizs „forró drót” Politikai sorsának alakulása folytán Charles de Gaulle nem valósíthatta meg az 1966-os szov­jetunióbeli diadalútjának második kiadását. Az Elysée-beli őrségvál­tás után nem csupán közjogi, de politikai értelemben is utódjának, Georges Pompidounak jutott az a szerep, hogy a tábornok-elnök ál­tal új alapokra helyezett francia— szovjet viszonyt tovább építse. Ta­lán a „Grandeur” és a „Gloire” történelmi jelentőségű bajnoka látványosságban többet nyújtott volna, a háborús emlékek ma is eleven húrjait talán szenvedélye­sebben szólaltatta volna meg. A „népszerűség csatáját” azonban Pompidou is megnyerte, még mi­előtt szovjet földre tette volna lá­bát. Nemzetközi témakörök Remek „entrée”-nak bizonyult a moszkvai televízió főmunkatársá­val az Elysée-palota szalonjában folytatott afféle „kandalló melletti csevegés”, amelynek során már az első kérdésre telibetaláló válasz hangzott el. A francia államfő nyomatékkal mutatott rá: hazája hű a De Gaulle tábornok által meghatározott politikához, amely­nek célja erősíteni az egyetértést és az együttműködést Európa nyugati és keleti államai, elsősor­ban Franciaország és a Szovjet­unió között. A mozgékony francia tv-ripor­­terek, akik kameráik ütegeit a leg­különbözőbb „stratégiai pontokon” állították fel, s ha úgy adódott, a restaurálás alatt álló templom megrohamozásától sem riadtak vissza, „hadmozdulataikat” azzal indokolták, hogy csak megfelelő rálátási szög esetén továbbíthatnak éles és tiszta képet az államfői látogatásról. A politikai kommentátorok „rálá­tási szöge” bonyolultabb módon: a tények, események, értesülések, a nyilvánosságra hozott hivatalos szövegek elemzéséből alakult ki. Ilyen nézőpontból aligha közömbös az a külsődleges, de korántsem formális jellegzetesség, hogy a Vnukovóban landolt elnöki Cara­­velle-ből elsőként kilépő Georges Pompidou a protokoll előírása szerint jelen levő Nyikolaj Pod­­gornir és Alekszej Koszigin mel­lett megpillanthatta Leonyid Brezsnyevet is, akit — mint az SZKP Központi Bizottságának fő­titkárát — a diplomáciai érintke­zési szabályok nem köteleznek kül­földi hatalom államfőjének repülő­téri üdvözlésére. A „kivételezés” később tovább folytatódott: a szovjet vezetők meghívták a fran­cia elnököt a bajkonuri űrrepülő­térre, ahol nyugati államférfiak közül előtte csak De Gaulle tábor­nok járt. Felfigyeltek az újságírók arra is, hogy Monsieur Béliard, a francia delegáció szóvivője, lekésve a so­ros „sajtóeligazítás” kitűzött idő­pontját, támadhatatlan vis maiorra hivatkozott: a francia elnök és a szovjet vezetők tárgyalásai a má­sodik napon háromnegyed órával túllépték az előre megszabott idő­keretet. A továbbiakban az efféle „csúsztatás” rendszeres diplomáciai „túlórázássá” nőtte ki magát. Re­pülőgép, kormány-dácsa, az or­szágjáró körút egyes állomásai szolgáltatták a terven felüli meg­beszélések változatos színhelyeit. A szovjet vezetők megértő part­nert találtak Pompidou elnök sze­mélyében. A két fél közötti szót­­értés nem csupán a szovjet—fran­cia kapcsolatok továbbfejlesztésé­re, hanem számos nemzetközi té­makörre is vonatkozott. Aligha lephetett meg bárkit is, hogy a tárgyalások folyamán Dél­­kelet-Ázsia és a Közel-Kelet nem szerepelt különösebben előtérben. Korántsem azért, mintha ezek a problémák nem lennének elsőran­gú fontosságúak. Sokkal inkább arról van szó, hogy a tárgyaló­­partnerek álláspontjai összecsen­genek. (Indokína esetében Moszk­va és Párizs egyaránt elítéli az ag­ressziót kiterjesztő és tartósító külföldi behatolást, s a helyzet rendezését politikai-diplomáciai eszközök alkalmazásáv­al képzelik el. Ami a Közel-Ke­ltet illeti, mindkét főváros a politikai rende­zés kiindulópontjának tartja az ENSZ Biztonsági Tanácsának is­meretes határozatát, annak hang­­súlyozásával, hogy Izraelnek az összes megszállt területekről ki kell vonnia csapatait. Egyetértenek abban is a felek, hogy a négy nagyhatalomnak meg kell sokszo­roznia erőfeszítéseit a Jarling­­misszió felújításáért.­ Igazi diplomáciai szenzációt kel­tett viszont a tárgyalások élvona­lában szereplő európai témakörben Pompidou állásfoglalása az euró­pai biztonsági értekezlet összehí­vása mellett. A francia államfő első ízben szólalt fel nyilvánosan a szocialista országok javaslata érdekében. Az angolszász távirati irodák moszkvai tudósítói gyors­hírben közölték: vége a francia „vonakodásnak” az európai érte­kezlet kérdésében. Moszkvai nyu­gati politikai megfigyelők mind ez ideig az európai problémát a szovjet—francia politikai kapcso­latok „Achilles-sarkának” minősí­tették. Szovjet részről nagy fontosságot tulajdonítanak az európai értekez­let konkrét francia támogatásá­nak; egyrészt abból indulnak ki, hogy a francia nagyhatalomnak különleges helye van az átfogó európai együttműködés rendszeré­ben (plasztikusan fogalmazott Nyikolaj Podgornij a Kreml-beli estebéden elhangzott pohárköszön­tőjében: „Franciaország Nyugaton, a Szovjetunió pedig Keleten az európai biztonság természetes pil­lére”.), másrészt most már nyil­vánvalóan mód nyílik arra, hogy az európai konferencia időpontjá­ról és napirendjéről szóló iratcso­mók a fiókok mélyéből a munka­asztalra kerüljenek a Quai d’Orsay-n. Megállapodás 1990-ig A szovjet—francia közeledés el­lenségei vérmes reményeket fűz­tek a másik „kényes kérdéshez”: vajon nem sérti-e a francia érde­keket „az új Rapallo”, az erőtelje­sen jelentkező nyugatnémet kon­kurencia. Pompidou elnök felüle­tes nézeteknek minősítette az effajta állításokat, s különösen két mozzanatra hívta fel a figyelmet: francia részről kedvezőnek ítéli meg Bonn és Moszkva közeledését, ami pedig az állítólagos „versen­gést” illeti, éppen az ellenkező­jéről van szó: lehetőség kínálko­zik arra, hogy francia—nyugatné­met együttes közreműködéssel épüljenek gigászi ipari komplexu­mok a Szovjetunióban. Szovjet részről is világosan értésre adták: Moszkva a szovjet—francia együtt­működést nem átmeneti, konjunk­turális, hanem hagyományos, tör­ténelmi érdekeken nyugvó, hosszú távú politikaként fogja fel és ter­vezi. Ami a kétoldali kapcsolatokat illeti, érzékelhetően jelentkezett annak a felismerése, hogy az ed­digiek puszta folytatása — bármi­lyen nagyok is az eredmények — nem elég: mind gazdasági, mind­­pedig politikai téren tovább kell lépni. Amint szovjet részről ta­lálóan fejezték ki: a szovjet— francia együttműködés földszint­jére ideje ráhúzni az emeleteket. Ennek szellemében javasolta Leo­nyid Brezsnyev, hogy a két ország kössön 1990-ig szóló gazdasági megállapodást. Harmonizálva a távlati együttműködés gondolatá­val, Pompidou előtérbe állította a közép- és hosszúlejáratú együtt­működést, kiváltképpen a nyers­anyagok kiaknázásában, főként az elnök által is meglátogatott Szi­bériában. A kapcsolatok motorja A francia államfő, aki mindvé­gig a gazdasági együttműködésnek tulajdonította a legnagyobb jelen­tőséget, meglepetésszerű fordulat­tal sürgősen meghívta a vezető francia nagyiparosok 12 főnyi­ cso­portját Moszkvába, hogy a helyszí­nen tanulmányozzák a szovjet— francia gazdasági együttműködés lehetőségeit és jövőjét. A Le Monde „szokatlannak” minősítette ezt a legmagasabb szintű kezde­ményezést, s benne annak a jelét látja, hogy a köztársasági elnök a tárgyaláson kifejezésre juttatott jó szándékokat konkrét tettekre igyekszik váltani. Pompidou elő­zően meglehetősen kritikus hang­nemben beszélt arról, hogy egyes francia nagyiparosokból, vállala­tokból hiányzik a bátorság és a képzelőerő a szovjet lehetőségek kiaknázásában. Ugyancsak maga tette szóvá azt az évről évre je­lentkező kínos mozzanatot, hogy szovjet viszonylatban a francia export rendszeresen felülmúlja az importot. Megígérte: a „vásárolj többet, hogy azután többet adhass el” formula gyakorlati alkalmazá­sával megpróbálják kialakítani a mérleg egyensúlyát. Ennek kap­csán kiemelte a szovjet gépek és berendezések franciaországi im­portjának fontosságát. A biztató gazdasági távlatok fel­vázolását szovjet részről igyekez­tek úgy fejleszteni, hogy na­gyon céltudatosan emlékeztettek rá, hogy a kapcsolatok motorja­ a politikai együttműködés, amelyet ugyancsak magasabb szintre kell emelni. Ennek megfelelően a szovjet partner szorgalmazta a magasszintű politikai konzultációk sűrítését, a Moszkva—Párizs „forró drót” gyakoribb működtetését. Ugyanakkor szovjet részről nyo­matékosan leszögezték, hogy a hangsúlyozott politikai együttmű­ködés nem irányul senki ellen, az európai békét és biztonságot szol­gálja. A francia fél is állást fog­lalt amellett, hogy a politikai együttműködést több lényeges és reális vonással kell felruházni. Pompidou elnök nem üres kézzel jött Moszkvába, s nem üres kéz­zel távozott el onnan. Ezt az álta­lános benyomást az egyik francia újságíró a közös közleménybe ugyan nem illően, de mégis ta­lálóan úgy fejezte ki: „Több az eredmény, mint a kaviár”, s rá­mutatott a fehér asztalra, ahová a szovjet vendéglátók dúsan tálalták a kellemes csemegét. HAVEL JÓZSEF POMPIDOU ÉS BREZSNYEV Hosszútávú politika MAGYARORSZÁG 1970/42

Next