Magyarország, 1972. július-december (9. évfolyam, 27-53. szám)
1972-09-03 / 36. szám
Atomtechnika Bányászat bombával Földgázgyűjtő-medence Olajtárolók a tenger alatt 1967 decemberében az Egyesült Államokban (Új-Mexikó) egy magánvállalat kérésére és költségére föld alatti nukleáris robbantási kísérlet zajlott le, az első ipari rendeltetésű robbantás. Az El Paso Natural Gas Co. geológusai ugyanis körülbelül egy kilométer mélységben nagy földgázkészletekre bukkantak, de olyan vastag sziklaréteg alatt, hogy a szokásos módszerekkel nem lehetett gazdaságosan kitermelni őket. Erre a társaság félmillió dollárért plutóniummal működő robbanószerkezetet vásárolt, s ezt az USA Atomenergia Bizottságának szakemberei 1293 méter mélységben fölrobbantották. A 29 kilotonnás nukleáris szerkezet nemcsak összetörte, hanem részben el is párologtatta a kőzetet: ötven méter átmérőjű üreget hozott létre, s minden irányban hatalmas repedéseket is hasított a sziklába; a repedéseken keresztül a földgáz beáramlott az üregbe, és ott összegyűlt. Nő a termelés Két hónap múltán a radioaktivitás annyira csökkent, hogy az El Paso fúrócsoport megnyithatta az üreget, és a folyamatosan beleáramló földgázt kitermelhette. Ebben az időben kétszer annyi gázt termeltek itt, mint a környezetben található más lelőhelyeken (österreichische Militärische Zeitschrift, 1970/5). Ebből és a szovjet kísérletekből az idézett tanulmány azt a tanulságot vonja le, hogy „egy vagy több adagolt robbanótesttel a gyűjtőmedencét körülvevő közeg áthatolhatóságát annyira lehet növelni, hogy a termelési mennyiség lényegesen emelkedik”. Megerősíti ezt a Szputnyik című szovjet folyóirat egy cikke is: „Az irányított atomrobbantás alkalmazásával növelhető az olaj- vagy földgáztermelés és csökkenthető a lelőhelyek kialakításának időszaka. A Szovjetunió egyik földgázlelőhelyén 1600 méter mélységben három darab, egyenként 40 kilotonnás atomtöltetet terveznek felrobbantani. Számítások szerint a robbantások után a hozam a napi 0,25 millió köbméter helyett hárommillió köbméter lesz. A várható gazdasági eredmény körülbelül 5—6 millió rubel.” (A nukleáris bányászati kísérletek ekkor már jó néhány éves múltra tekinthettek vissza. Az Egyesült Államokban 1961. december 10-én egy sódómban, 400 méter mélységben, tíz kilotonna hagyományos robbanóanyaggal egyenértékű nukleáris szerkezetet robbantottak fel. Ez a Gnome nevű kísérlet üreg előállítását célozta, s az úgynevezett Plowshare (Ekevas) terv része volt. Ugyanennek a tervnek a keretében 1962 júliusában egy másik, ezúttal felszíni robbantást hajtottak végre a kráterképződés körülményeinek tisztázása céljából.) Nemcsak a földgáztermeléssel kapcsolatban vetődött fel a nukleáris robbantások igénye, hanem szénhidrogének gyártása céljából is. A korszerű szerveskémiai iparnak óriási szüksége van nemesített (dúsított) szénhidrogénekre. Elméletileg lehetségesnek látszik egyetlen robbantással — az ezzel kapcsolatos hőmérséklet és nyomás hatását hasznosítva — hatalmas mennyiségű, egészen új és nagy értékű szénhidrogéntermékek előállítása. Három évig tartana Terveznek — a Gnome kísérlethez hasonlóan — tenger alatti olajtároló üregek előállítását célzó robbantásokat is. A nyugat-európai tengerpartok, illetve a doveri szoros viszonylag sekély tengermélysége lehetetlenné teszi, hogy a nagyon nagy (300 000 BRT) és mély merülésű tankhajók kikössenek, márpedig gazdasági megfontolásokból kívánatos ilyen hajók alkalmazása. Ezért a partoktól nem messze öt mérföldnyire a francia parttól, Le Havre-tól északra, ugyanilyen távolságra Helgolandtól, továbbá a liverpooli öbölben, tíz mérföldnyire az észak-walesi parttól a tárolóüregek kirobbantására gondolnak. A GER Geonuclear Corporation által kidolgozott terv szerint ily módon 26 millió barrel (3,5 millió tonna) tárolókapacitást lehet megteremteni, húsz különálló egységben. Egy-egy egység kialakításához 50 kilotonnás nukleáris szerkezetet használnak (ezer méter mélységben ugyanis a talajmozgás okozta veszélyek a robbanóerőt 25—100 kilotonna közé korlátozzák). Az egységek egymástól 500 méternyire vagy még messzebb lennének, hogy elkerüljék az egymásba szakadást. Mindegyik egységet két lyuk kötné össze a felszínnel. Az egyiken keresztül beleszivattyúznák a nyersolajat az üregbe, míg a másikon át kiszorulna a tengervíz. Amikor azután az olajat a partra szivattyúzzák, a tengervíz — nagyobb fajsúlya következtében — segítene az olajat kiszorítani a tárolóüregből. A biztonsági rendszabályok miatt, amelyeket a nukleáris töltetek felrobbantása előtt, alatt és után be kell tartani, ennek a rendszernek a megalkotása három évet venne igénybe. Víztároló berendezéseket is lehet mélyíteni atomrobbantással. Közép-Ázsiában — írja a Szputnyik — a hagyományos költségek feléért hoznak létre víztárolókat ilyen módon. A tervek szerint 185 méter mélységben két darab, egyenként 150 kilotonnás atomtöltetet fognak elhelyezni; ezek felrobbantása csaknem hatmillió köbméter földet emel föl és dob át előre meghatározott helyre, harminc méter magas töltést képezve. Az egyre nagyobb számú és teljesítményű atomerőmű mind több radioaktív hulladékot „termel”, ennek eltemetése különleges óvóintézkedéseket igényel. Mivel pedig nukleáris töltetekkel kemény sziklában, geológiailag biztos alakzatokban is létrehozhatnak tekintélyes méretű üregeket, ezek szinte kínálkoznak a veszélyes anyag tárolására. Allan McKnight, a sussexi egyetem kutatója — aki korábban a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség főfelügyelője volt — egy tanulmányában részletesen leírja az elképzelhető, meglehetősen bonyolult, többlépéses eljárást, amelynek végeredményeképpen a radioaktív hulladék az üreg falát alkotó szilikátokkal oldhatatlan vegyületet alkotna. Úgy véli azonban, hogy „a kockázatok és bizonytalanságok olyan hatalmasak, hogy még sok kutatómunkára van szükség, mielőtt egyáltalán prototípustervet lehet kidolgozni”. Egyelőre jóval több a terv, mint a valóban megvalósított, békés célú nukleáris robbantás. Minden, valamelyest is tájékozott szakember fejtegetéseiben kisebb-nagyobb hangsúllyal visszatér az a gondolat, hogy nagyon sok a bizonytalansági tényező. Még a föld alatti kísérleti robbantások tapasztalatai is kétségeket támasztanak az olyanfajta, főleg a nagyközönség megnyugtatására szánt kijelentések hihetőségével szemben, miszerint a lefojtott robbantások alkalmával nem szabadulhat ki levegő, ami a radioaktív szennyezést magával sodorhatná. Nem is szólva arról, hogy a nyitott krátereket létrehozó robbantásoknál szükségszerűen a levegőbe kerül sugárzó anyag, még akkor is, ha a robbanótöltet, az elhelyezés és a robbantási módszerek fejlődése csökkenti a veszély mértékét. De mekkora a levegőbe kerülő sugárzó anyagnak a köz biztonsága szempontjából eltűrhető menynyisége? — teszi föl a távolról sem , szónoki kérdést Allan McKnight, és a Nemzetközi Atomenergia Ügynökségnél szerzett tapasztalatai alapján így válaszol: „Minél több ismeret gyűlik össze, annál alacsonyabbra száll ennek a mennyiségnek az értéke. Hirosima lakói körében a rákban megbetegedettek aránya riasztóan nő. Nem tudjuk, hol a biztonsági határ. Ennek megismeréséhez legalább egy vagy két nemzedék tapasztalataira van szükség.” Kifizetődő-e? Végül talán nem érdektelen a kérdés: kifizetődőek lennének-e a békés célú nukleáris robbantások? A költségeket elemezve egy osztrák szakértő a következő fő tételekre mutat rá: 1. a robbanótest és a gyújtóberendezés ára; 2. a robbanótest 1000 méter mélységben való elhelyezésének költségei; 3. a robbantás után a környezet sugárvédelemre szükséges kiadás. Ami az első pontot illeti, az USA Atomenergia Bizottságának közleményeiben megjelent utalásokból kitűnik: 10 kilotonna hatóerejű robbantáshoz csak a robbanótest mintegy 350 000 dollárba kerül; 100 kilotonna esetén 460 000 dollár, 1 megatonna esetén 570 000 dollár, 2 megatonna esetén 600 000 dollár a robbanótest ára. Ezek az adatok természetesen változhatnak. Elképzelhető például, hogy ha sikerül az atomfegyverek teljes eltiltásában megegyezni, az atombombák egy részét olcsón, a békés robbantások céljaira engedik át. Mindemellett vannak jelentős járulékos költségek is. Számolni kell például kártérítési igényekkel, nemcsak a személyi sérülések, esetleges halálesetek miatt, hanem a tulajdonban elszenvedett károkért is. A lakóterület kiürítése, a lakosság ideiglenes elhelyezése, kereső foglalkozásának akadályoztatása ugyancsak kártérítési igényekre adhat alapot. Nyilvánvaló tehát, hogy a „dolgozó bombákkal” kapcsolatban ma még nemcsak műszakilag, hanem gazdaságilag is sok a „ha ...”. Vagyis nem árt, ha mértéktartó optimizmussal és türelemmel nézünk a békés célú nukleáris robbantások jövője elé. PETŐ GÁBOR PÁL NEVADA: FÖLD ALATTI ROBBANTÁS Kártérítési igényekre adhat alapot MAGYARORSZÁG 1972/36