Magyarország, 1974. július-december (11. évfolyam, 27-52. szám)

1974-08-11 / 32. szám

ár Hammurabi törvényköny­ve halállal bünteti azt, aki tanúskodását nem képes bi­zonyítani. Manu indiai törvényei a vallást sértő cselekedetnek minő­sítik a hazug vallomást, akárcsak a rómaiak, ők azonban ennek megbosszulását az istenekre bíz­ták. (Tacitus, Annales L 73.) Mi az, hogy hamis? A „hamis” szó használata nem egyértelmű. Valójában azt akar­ná kifejezni, hogy: a valóságnak nem pontosan megfelelő állítás és itt a hangsúly a „nem pontos” jelzőre esik. Ámde hogyan kell megállapítani a határt, ahol a pontosság megszűnik és a pon­tatlanság kezdődik? A „hamis”-ság alatt azt kell érteni,­­hogy a tanú tudatosan va­lótlant állít, vagy valóságot hall­gat el, tehát olyasmit tesz, amivel képes a hozandó bírói ítéletet sú­lyosbító, vagy enyhítő irányba befolyásolni. A kétféle ködösítő szándék egyforma bírói büntetés­ben részesül. A külvárosi utcasarkon leütnek egy járókelő asszonyt, több mint húsz ember lépésnyi közelségből látta, hogy a suhanc és társai ki­rántották a kezéből retiküljét, ke­véske pénzével. Az ütéstől az asszony a helyszínen hal meg: klasszikus rablógyilkosság. Mire a rendőrség ott­ terem, mindenki el­tűnt a közelből, senki se látott semmit: „kényszertanú” ugyan le­hetne a sarki fűszeres, de az se szívesen vállalja Miért menekül a nagyvárosi ember a tanúzás elől? Erre nincs pontos felmérés, csupán feltevé­sek: a tanúnak nincs se ideje, se kedve hatósághoz menni, vára­kozni — nem szívesen exponálja magát más érdekében —, fél az esetleges bosszútól, hiszen a tet­tes mögött cinkosok is állhatnak, — passzív, cinikus életszemlélet: mit érdekel a más baja, elég a sajátom! — antiszociális gondol­kodás: tőlem ne kérjen senki szí­vességet! — és végül: azzal a té­rítéssel, amit a tanú kap, nem té­rül meg minden kiadása. Persze nem mindenki menekül, de nem biztos, hogy aki el is vál­lalja a tanúskodást, annak meg­bízható a működése. Világhírűvé vált az amerikai kísérlet, amikor az egyik egyetemen harminc hall­gató előtt egy váratlanul beroha­nó kis csoport­­bűntett jellegű ese­ménysorozatot rögtönzött, majd villámgyorsan eltűnt Ahány­an látták, annyiféleképpen mondták el a jelenetet és a „bűnösök” sze­mélyleírása széles skálájú válto­zatokat mutatott fel, teljesen el­lentétes megfigyelésekkel. Amit cselekedtek, annak leírása min­den volt, csak nem valósághű. Felmerült a kérdés: vajon hazud­­tak-e, akik látták, szándékukban volt valótlanul, tehát „hamisan” tanúskodni?... Erről pedig szó sem lehetett, a kérdésre a fele­letet egész másutt kell keresni Amíg a külvilág jelensége a tudomásulvételig eljut, addig az érzékszervek csatornáin kell át­futnia, ezek pedig nem hibátlan műszerek, inkább torzítóak. Ma­ga a tároló, a tudomásulvétel ott­hona, az emberi agy még úgy sem képes zavarmentesen rögzí­teni a belétáplált értesüléshalmazt. A tanúzó lény az ötféle érzék közlőműveiből főleg csak kettőt használ a köztudatban ezért ter­jedt el a „szemtanú” és „fültanú” alapfogalma. Az ízlés, a tapintás és a szaglás igénybevétele a ta­núskodás történelmében szinte soha nem fordul elő, feltehető, hogy még a hallásnál és látásnál is kevésbé megbízhatónak bizo­nyultak. Az emberi agy képességei sem jeleskednek: minél több idő éke­lődik az esemény és annak fel­idézése közé, annál jobban romlik az emlék „minősége”. Egyes rész­letek kifakulhatnak, vagy éppen kiesnek, mások érthetetlen módon felerősödve kapnak fölös hang­súlyt. A legnagyobb ritkaság az igazságszolgáltatásban, hogy egy tanúvallomás több hónapi vagy évi elmondás után egyformán hangozzék el. Elég egy cseles ke­resztkérdés, vagy zavarba ejtő, kitérő átfogalmazás, máris tor­zulhat a szöveg, esetleg éppen a lényegi árnyalatokban. Az ideális modell A tanúvallomás mikéntjét a két legfőbb emberi tulajdonság hatá­rozza meg: az egyik az általános műveltség, a másik a tanú belső erkölcsi világrendje. Egyszerűbb ember, szimpla fogalomkörrel, ke­vés szókinccsel általában gyengén képes tükröztetni egy eseménysort. Ez a típus gyakran keresgél ide­gen szavakat, körülír és hajlamos szubjektív érzések sűrű belevegyí­­tésére, ezáltal melléktémákkal hí­gítja a vallomást. Ilyesmi azon­ban nemcsak tanultság kérdése: vannak érettségizettek, akikből ugyanúgy nehéz épkézláb tanúval­lomást kiszedni. Ám a kulturál­tabb tanú inkább megérti, hogy miféle fogalmi kódrendszert kell a bíró előtt használnia. Hasonlít a jó bridzs játékosra: a szemben ülő partner agyával is igyekszik gondolkodni, lehetőleg úgy és azt mondja, ahogy azt­ a másik elvár­ja, ezáltal megkönnyíti a bonyo­lult bírói munkát. A másik té­nyező a tanú erkölcsi világrendje. Például a csőlakó vagy rovott­múltú nemigen vall a másikra, hacsak nem saját irhája mentése érdekében. A bandaszellem közös morális lazasága, a „ma nekem, holnap neked”-szemlélet sokszor szülhet kétes értékű vallomáso­kat. A cinkosok összefonódása sok­szor jelentkezik gazdasági bűnö­zőknél is, ilyenkor majdnem tör­vényszerűen hangzanak el a pre­parált tanúskodási szövegek, de ezek könnyen felismerhetők. Egyik nagy irodalmi felkészült­ségű, rutinos ügyész úgy kísérelte felvázolni az ideális tanú alak­ját, hogy a negatívumokat rögzí­tette: ne higgye, hogy mindenről tudnia kell, ne mozgassa fontos­kodás, vagy szereplési viszketeg­­ség, ne értékelje önkényesen a részleteket, hiszen úgyse lehet át­tekintése, ne fejezze ki magát ka­cifántosan, ne mondja el az ese­ményeket pontatlanul és főleg ne működtesse a fantáziáját Legyen inkább átlagos képességű, de be­csületes érzületű ember. Az ügyész hozzáfűzte, hogy harmincéves pá­lyafutása során igen kevés alkal­ma volt az ilyetén ideális tanú modelljével találkozni. Sok országban dívik a tanúnak a bibliára való eskütétele; a fil­mekről közismert angolszász for­mula: The truth, only the truth and nothing but the truth... — az igazat, csak az igazat és semmi mást, csak az igazat kellene a ta­núnak mondania. A szép aktus­nak azonban ma már semmi er­kölcsi nyomatéka nincsen, hiszen eredete még az emberi őskorszak mágikus szertartásaiban gyöke­redzik. Akkor még úgy vélték, hogy a kézrátételnek javító, ne­velő hatása van, akárcsak az ál­dást osztó vagy keresztet vető jobbnak... Ettől ugyan kevés modern ember változik át hazug­ból igazmondóvá, a szent könyv puszta érintése , sem a rá való esküvés nem jelent visszatartó vagy jellemalakító erőt. A hazánkban használatos for­mula már hatásosabb, mert meg­csillantja a büntetés lehetőségét: „— Figyelmeztetem a tanút, hogy az igazat kell vallania, semmit sem szabad elhallgatnia, mert a törvény a hamis tanúzást szigo­rúan bünteti.” — Ez a puritán és misztikától mentes, tüzetes fogal­mazás elgondolkodtatja azt, aki hallja; hatása tehát mindenképp fékező erő. A tanú ingatag — akár asszony, akár férfi, de legkivált a gyermek. Világhírhedtségre tett szert Scharf Móric, a tiszaeszlári per serdülő tanúja. A nyomozó hatóság csel­lel és erőszakkal olyan szélsősé­ges tanúvallomást csikart ki be­lőle, amely szerint ő látta, mikor édesapja meggyilkolt egy fiatal lányt és rituális célokra a vérét vette... A tanút tehát „megdol­gozták”, ez nagyon is beilleszkedett az akkori politikai áramlatokba. Ha nincsen akkor Eötvös Károly, aki megírja a maga „J’accuse ’"-ét, és megharcolja védői harcát a ta­núkkal, akkor könnyen születhet­tek volna barbár ítéletek, éppen e vallomás alapján. Arany János „A hamis tanú” című versében közismertek e sorok: — Állj elő, vén Márkus! Vedd le a süveged... — A furfangos tanúskodás hálás irodalmi téma koroktól és korosz­tályoktól függetlenül. Az elhallgatás is beszédes lehet az avatott fülek számára. Egyik ilyen híres eset volt a késbesza­­ladás jogi modellje, ahol a túlzott egybehangoltság volt feltűnő, és ez a jó szimatú gyanú vezetett aztán el az igazság teljes felszínre hozatalához. A valóság versenyre kel a köl­tészettel. Egy bonyolult eset: Gyilkosság történt az egyik kocs­mai verekedés során. Három ivó­cimbora egybehangzóan azt állí­totta, hogy a közismerten szelíd természetű A. B. legény megtá­madta késével negyedik társukat, a hírhedten garázda falurosszát, X. Y.-t Mivel mind a három iszá­kos pénzbeli adósa volt A. B.­­nek, ezért érdekük volt a hitelező eltüntetése. A vizsgálat legelején tehát egységesen vallottak, hanem egy szólásuk nyomán kiindulva, a precíz felderítő munka tisztázta, hogy mindhárman hamisan vádas­kodtak A. B. ellen. A garázda X Y. volt, aki késsel támadt rá. A megtámadott ugyan szintén elő­rántotta kését és védekezve tar­totta maga elé, de nem döfött, hanem várt. A garázda berúgva dülöngélt és belebotlott egy fel­fordult székbe — szabályosan be­lezuhant a pengébe és pillanat alatt halott volt... Jogos védelem okán A. B. felmentést nyert, de a három­ cinkos kemény, szigorú ítéletet kapott. Ha ugyanis az ő tanúskodásuk alapján dönt a bíró­ság A. B. élete hátralevő részét börtönben tölthette volna. Logikai hajszálrepedés De nemcsak a némaság, hanem a bőbeszédűség vagy a görcsösen másról beszélés is cinkosságot lep­lezhet. Veszélyesek még a tanú­csoportok, amelyek (rendszerint vállalati ügyekben) igyekeznek egybehangzóan vallani: a kihall­gatónak ösztönt és rutint egybe­ötvözve kell megtalálnia azt a lo­gikai hajszálrepedést, melyet to­vább tágítva eljuthat az igazság­hoz. Szinte hagyományosnak szá­mít a bosszúálló tanú típusa — néha elképesztő, hogy házassági bontóperekben a kényesebb té­mákról milyen form ed­vények hangzanak el. De akad ennek el­lenkezője is, a gavallértípus, aki egy olcsó póztól indíttatva, ma­gára vállal olyat is, amiből kára származik — tetejébe ha kiderül a tanúskodás valótlansága, súlyo­san meg is büntetik. Érdekes megfigyelés, hogy ma­­gánvádas ügyekben (könnyű testi sértés, rágalmazás) szinte egyál­talán nem félnek hazugul vallani, — elbagatellizálják, mert nem is tudnak a szigorú büntetésről! So­kan meglepődnek, hogy még eny­he esetben is kijárhat három év, de a legsúlyosabb bűncselekmé­nyeknél, mint például az ember­ölésnél 5—12 évig terjedő szabad­ságvesztés várhat a hamis tanúra. Tíz évvel ezelőtt 365 ítélet szü­letett hamis tanúzási ügyekben, de a múlt esztendőben kevesebb mint a fele: 148. A részrehajlástól mentes tanúskodást egyre többen érzik szinte kötelezőnek, mintegy engedelmeskedve a belső parancs aranyjánosi szép megfogalmazá­sának: „...s ne mondjatok esküt, ha nem igaz hittel”. BEDŐ ISTVÁN Igazságszolgáltatás Hamis tanú Eötvös harca a tanúkkal Nem döfött, hanem várt. TANGPULPITUS, ANGLIÁBAN The truth, only the truth MAGYARORSZÁG 1974/32

Next