Magyarország, 1974. július-december (11. évfolyam, 27-52. szám)
1974-09-01 / 35. szám
Kis szerencsével Gerald Ford elnökségének első évében az Egyesült Államok gazdasága jobb pozícióban lesz, mint Nixon utolsó évében volt — írta az elnökváltozást követő első cikkében Paul A. Samuelson, Nobeldíjas amerikai közgazdász. Ugyanakkor hozzátette: nem valószínű, hogy az elnöki hatalom átruházása bármilyen nagyobb hatással lehet az amerikai gazdaságra egyik vagy másik irányban. .A professzor maga is látja, hogy a tőkés gazdaságban sokkal kevésbé az azt irányító személyek és azok gondolkodásmódja, mint amenynyire az objektív folyamatok tartalma a döntő. Az Egyesült Államok — immár jó egy éve —, az úgynevezett „stagfláció” állapotában leledzik. Ez az új közgazdasági műszó a stagnálásnak, azaz a gazdaság egy helyben topogásának és az inflációnak a valóságban is lejátszódó keveredését, egyidejű létét tükröző megjelölése. A bruttó társadalmi termék a múlt év nagyobb részében — 1958-as árakon számítva — mindössze 2 százalékkal nőtt, 1974 első negyedében pedig — évi szintre vetítve — közel 8 százalékkal csökkent, vagyis ennyivel volt kevesebb, mint 1973 végén. A csökkenés a második negyedben is folytatódott, igaz, a korábbinál jóval kisebb mértékű, mintegy 1,5 százalékos volt. A második világháború óta most először fordult elő, hogy a társadalmi össztermék reálértéke két, egymás utáni negyedévben is abszolút kisebb volt, mint a megelőző időszakban. Ami az inflációt illeti: annak mértéke a kérdéses időszakra vetítve 12 százalék. Július végén egészen elképesztő adatot hoztak nyilvánosságra: a nagykereskedelmi árindex 3,7 százalékkal — tehát éves átlagban 44 százalékkal (!) — volt nagyobb, mint egy hónappal korábban. S ez annál is inkább feltűnő, mert 1974 első félévében éppen a nagykereskedelmi árak nőttek viszonylag elfogadhatóan: havonta mindössze 0,4 százalékkal, tehát éves szinten nem egészen 5 százalékkal. Az ipari termelés a múlt év októberét követően — akkor tetőzött ugyanis a konjunktúra meredeken esni kezdett és bár egy-két hónapja bizonyos fokú javulás jelei mutatkoznak, még mindig nem éri el az egy évvel ezelőtti szintet sem. A Burns—Friedman vita Az örök ellentmondó Milton Friedman, a chicagói „monetarista” iskola vezéralakja szerint a 12 százalékos infláció az 5,5 százalékos munkanélküliségi ráta és a de facto negatív növekedési mutatók még mind csak a jelenlegi gazdasági nehézségek szimptómái és nem fejezik ki azt az alapvető problémát, amelyet Gerald Ford az előző adminisztrációtól örökölt. Friedman szerint mindennek a hátterében a következőket kell látni: 1955 és 1965 között az Egyesült Államokban az össztermelés egy főre vetítve 20 százalékkal nőtt, ugyanakkor egy átlagmunkás reáljövedelme 15 százalékkal. Ezzel szemben 1965- től mostanáig a termelésnövekedés nagyobb volt (23 százalék), a reáljövedelmek viszont szemernyit sem nőttek, sőt, ma tulajdonképpen alacsonyabbak, mint tíz évvel ezelőtt. Friedman ennek okát a nem termelő jellegű fogyasztás, mindenekelőtt az állami kiadások növekedésében látja; szerinte az infláció nem okolható „egy személyben” mindezért, csupán az egyik út volt a sok közül, amely a jelenlegi helyzet kialakulásához vezetett. A megoldás kézenfekvőnek látszik: csökkenteni kell az állami kiadásokat, a költségvetés deficitjét, az adókat és egyáltalában mindent, ami az improduktív fogyasztást növeli. Idáig még egyik legnagyobb szellemi ellenfele, Arthur F. Burns, a Központi Jegybank, a Federal Reserve Board elnöke is egyetért Friedmannal olyannyira, hogy ő maga javasolta még Nixonnak: legalább tízmilliárd dollárral csökkenteni kell a jövő évi költségvetési előirányzatot. De Burns mégsem annyira szűklátókörű, mint Friedman, és tisztában van azzal is: az állami kiadások bárminemű korlátozása, a különböző iparágaknak juttatott állami megrendelések számának redukálása szinte automatikusan növeli a munkanélküliséget, ami nemcsak hogy ellentmond a teljes foglalkoztatottság ,,ideáljának”, de politikailag is elfogadhatatlan egy olyan időszakban, amikor időközi kongresszusi választásokra készülődnek az Egyesült Államokban — függetlenül attól, hogy éppen kicsoda az ország soros elnöke. Ezért maga Burns is azon a véleményen van, hogy — amennyiben a munkanélküliek száma elérné a kritikus 6 százalékot — sürgősen központi költségen, legalább 4 milliárd dollárral munkaalkalmat kell teremteni 800 000 ember számára. Ha viszont ezt teszik — tehát újra növelik a nem termelő jellegű fogyasztást , azzal újabb lökést adnak az inflációnak. Erre mondta Samuelson: egyetlen fejlett tőkésországban sem tudják, hogyan lehet összeegyeztetni a teljes foglalkoztatottságot az árstabilitással. Más természetű infláció „Az infláció a mi első számú közellenségünk” — mondta beiktatását követő első beszédében az új amerikai elnök. Ford bejelentése nem volt rendkívüli, hiszen már Nixon is, lemondása előtti, kaliforniai beszédében az infláció elleni harcot hirdette meg — azt azonban, hogy mivel, milyen eszközökkel kívánják ezt megvívni, sem ő, sem utóda nem vázolta. Ennek valószínű oka: egyelőre heves viták zajlanak a közgazdászok két tábora, a konzervatívok és a liberálisok közt a megoldás módjairól. Érdekes módon éppen a republikánus kormányzathoz közelebb álló közgazdászok bírálják a leghevesebben az állami túlköltekezést és követelik a költségvetési deficit mérséklését. Ha az állam kölcsönökből él, akkor a Központi Jegybank nem teheti meg, hogy korlátozza a pénzkibocsátást, ami Burns szerint az infláció megfékezésének egyedüli lehetséges módja. Könnyen meglehet, hogy e teória képviselői Fordban emberükre találnak. Az új elnökről feljegyezték, hogy képviselőként rendszerint az „ortodox” republikánusokat követte: ritkán szavazott a költségvetésből fizetendő szociális programokra, nemet mondott annak idején a minimális bért garantáló törvényjavaslatra és az ingyenes orvosi ellátásra. 118 eset közül mindössze 9-ben szavazott együtt az úgynevezett „munkásvonallal”, azaz a szakszervezetek álláspontjával. Ezt nevezik az amerikai törvényhozásban business-párti magatartásnak. A „liberálisok” abból indulnak ki, hogy a mostani infláció természete nem azonos az 1969—70. évivel, amikor a túlzott kereslet növekedése okozta az áremelkedést. Ma egyértelműen költségindukálta inflációról beszélhetünk — írja Samuelson is —, ami az energiahordozók és az élelmiszerek drágulásában egyaránt megmutatkozik. (Míg a többi közfogyasztási cikk 1967-hez képest „csak” 35 százalékkal lett drágább, az élelmiszerek árszínvonala ugyanezen idő alatt 60 százalékkal emelkedett.) (1) Ha pedig így van, akkor a kétszámjegyű inflációt aligha lehet a kereslet fékezésével megállítani. Inkább a profitokat kellene jobban megadóztatni és a jövedelmeket átcsoportosítani. Nőnek a profitok Az adatok valóban elképesztőek, miközben az amerikai gazdaság a múlt év utolsó negyede óta egyfolytában stagnál, a nagyvállalatok soha nem tapasztalt eredményeket jelentenek. És nemcsak azok, amelyek az olajdráguláson „szedték meg” magukat. Az IBM például 36, a Republic Steel pedig 49 százalékkal növelte profitját a múlt év azonos időszakához képest. Az olajvállalatok profitnövekedése többnyire háromszámjegyű volt. Ennyiből is látható, miként az okokat, úgy a megoldás lehetőségeit is sokan nagyon sokféleképpen látják ma még az Egyesült Államokban. A Nixon megbuktatásában nem kis részt vállaló AFL—CIAO szakszervezeti szövetség kivár (igaz, Meanynek elhangzott egy olyasféle megjegyzése, hogy „kész támogatni az elnököt”). Ugyanakkor szaporodik a sztrájkok száma, mindenekelőtt a gépkocsi-és az acéliparban, amiből arra lehet következtetni, hogy a szakmai szervezetek nem fogják szó nélkül lenyelni, ha — Burns tanácsára — Ford ugyanúgy az ár- és bérstop intézményéhez folyamodik, mint Nixon tette három éve. A realistáknak az a véleményük, hogy a jelenlegi stagfláció olyan adottság, állapot az amerikai gazdaság számára, amelyből semmiféle központi intézkedéssel sem tud idő előtt kikecmeregni. Samuelson szerint nem várható, hogy 1975 közepéig nettó növekedés mutatkozzon. Éppen ezért a következő tanácsot adja Gerald Fordnak, a Newsweek magazin hasábjain: 1. Legyen realista: az egyszámjegyű infláció többet ér a kétszámjegyűnél. Tegyen róla, hogy az arab olajországok ne kaphassanak újabb impulzust, bízzon benne, hogy nem lesz újra világméretű terméshiány a mezőgazdaságban, és tudjon róla, hogy nem várható a konjunktúra újbóli, egy időben való tetőzése a tőkésországokban. 2. Beszéljen „puhán” és tegye félre a „botot”, mert különben fölébreszti az osztályharc „alvó oroszlánjait”. 3. Minden jó tanácsadóját vesse keresztkérdések alá, hogy kiderüljön: a program, amit javasolt, mekkora csökkenést hoz az inflációban az egyik, a munkanélküliségben és az életszínvonalban a másik oldalon. Röviden: nézze sűrűbben „a költség—eredmény” mutatót. Hogy Ford helyzete — bármelyik tanácsot fogadná is meg — rendkívül nehéz, azt a New York-i értéktőzsde magatartása jelzi. A tőzsde Nixon elnök lemondását megelőzően három üzletkötési napon 45 pontos árfolyamemelkedéssel fejezte ki megkönnyebbülését a „Watergate-lidércnyomás” közeli lezárása fölött. Az új elnök beiktatása óta eltelt 12 üzletkötési napon azonban összesen 110 pontos árfolyamzuhanással jelezte: a Fehér Házban lezajlott őrségváltás önmagában nem űzi el a második világháború óta a legsúlyosabb és legmakacsabb stagfláció lidércnyomását. A meredek árfolyamzuhanásban, amely augusztus utolsó napjaiban tovább folytatódott, az is kifejezésre jut, hogy az üzleti körök nem hajlandók „bizalmat előlegezni” az új elnöknek mindaddig, amíg meg nem hozza a szájuk ízének megfelelő intézkedéseket: a tömegek számára szigorú „nadrágszíjpolitikát”, a korporációk számára pedig „szabad árpolitikát”. A Wall Street Journal elemzésében megállapítja: „Miközben Ford elnök saját gazdaságpolitikáját tervezi, az élet kemény tényével kerül szembe. Bármit is tesz, a gazdasági helyzet bizonyosan romlani fog, mielőtt lényegesen javulhatna.” Egyesült Államok Három tanács Fordnak Az első számú közellenség Az a kritikus hat százalék ARTHUR F. BURNS A Republic Steel növelte profitját ! MAGYARORSZÁG 1974 35