Magyarország, 1974. július-december (11. évfolyam, 27-52. szám)

1974-09-01 / 35. szám

K­is szerencsével Gerald Ford elnökségének első évében az Egyesült Államok gaz­dasága jobb pozícióban lesz, mint Nixon utolsó évében volt — írta az elnökváltozást követő első cik­kében Paul A. Samuelson, Nobel­­díjas amerikai közgazdász. Ugyan­akkor hozzátette: nem valószínű, hogy az elnöki hatalom átruhá­zása bármilyen nagyobb hatással lehet az amerikai gazdaságra egyik vagy másik irányban. .A professzor maga is látja, hogy a tőkés gazdaságban sokkal kevésbé az azt irányító személyek és azok gondolkodásmódja, mint ameny­­nyire az objektív folyamatok tar­talma a döntő. Az Egyesült Államok — immár jó egy éve —, az úgynevezett „stagfláció” állapotában leledzik. Ez az új közgazdasági műszó a stagnálásnak, azaz a gazdaság egy helyben topogásának és az inf­lációnak a valóságban is lejátszó­dó keveredését, egyidejű létét tükröző megjelölése. A bruttó tár­sadalmi termék a múlt év na­gyobb részében — 1958-as árakon számítva — mindössze 2 száza­lékkal nőtt, 1974 első negyedében pedig — évi szintre vetítve — közel 8 százalékkal csökkent, vagyis ennyivel volt kevesebb, mint 1973 végén. A csökkenés a második negyedben is folytató­dott, igaz, a korábbinál jóval ki­sebb mértékű, mintegy 1,5 száza­lékos volt. A második világhábo­rú óta most először fordult elő, hogy a társadalmi össztermék reálértéke két, egymás utáni ne­gyedévben is abszolút kisebb volt, mint a megelőző időszakban. Ami az inflációt illeti: annak mértéke a kérdéses időszakra ve­títve 12 százalék. Július végén egészen elképesztő adatot hoztak nyilvánosságra: a nagykereske­delmi árindex 3,7 százalékkal — tehát éves átlagban 44 százalék­kal (!) — volt nagyobb, mint egy hónappal korábban. S ez annál is inkább feltűnő, mert 1974 első fél­évében éppen a nagykereskedelmi árak nőttek viszonylag elfogad­hatóan: havonta mindössze 0,4 százalékkal, tehát éves szinten nem egészen 5 százalékkal. Az ipari termelés a múlt év októberét követően — akkor tetőzött ugyan­is a konjunktúra­­ meredeken esni kezdett és bár egy-két hó­napja bizonyos fokú javulás jelei mutatkoznak, még mindig nem éri el az egy évvel ezelőtti szintet sem. A Burns—Friedman vita Az örök ellentmondó Milton Friedman, a chicagói „moneta­­rista” iskola vezéralakja szerint a 12 százalékos infláció az 5,5 százalékos munkanélküliségi ráta és a de facto negatív növekedési mutatók még mind csak a jelen­legi gazdasági nehézségek szimp­­tómái és nem fejezik ki azt az alapvető problémát, amelyet Ge­rald Ford az előző adminisztrá­ciótól örökölt. Friedman szerint mindennek a hátterében a követ­kezőket kell látni: 1955 és 1965 között az Egyesült Államokban az össztermelés­­ egy főre vetítve 20 százalékkal nőtt, ugyanakkor egy átlagmunkás reáljövedelme 15 százalékkal. Ezzel szemben 1965- től mostanáig a termelésnöveke­dés nagyobb volt (23 százalék), a reáljövedelmek viszont szemernyit sem nőttek, sőt, ma tulajdonkép­pen alacsonyabbak, mint tíz év­vel ezelőtt. Friedman ennek okát a nem termelő jellegű fogyasztás, mindenekelőtt az állami kiadások növekedésében látja; szerinte az infláció nem okolható „egy sze­mélyben” mindezért, csupán az egyik út volt a sok közül, amely a jelenlegi helyzet kialakulásához vezetett. A megoldás kézenfekvőnek lát­szik: csökkenteni kell az állami kiadásokat, a költségvetés deficit­jét, az adókat és egyáltalában­ mindent, ami az improduktív fo­gyasztást növeli. Idáig még egyik legnagyobb szellemi ellenfele, Arthur F. Burns, a Központi Jegybank, a Federal Reserve Board elnöke is egyetért Fried­­mannal olyannyira, hogy ő maga javasolta még Nixonnak: legalább tízmilliárd dollárral csökkenteni kell a jövő évi költségvetési elő­irányzatot. De Burns mégsem annyira szűklátókörű, mint Fried­man, és tisztában van azzal is: az állami kiadások bárminemű korlátozása, a különböző ipar­ágaknak juttatott állami megren­delések számának redukálása szinte automatikusan növeli a munkanélküliséget, ami nemcsak hogy ellentmond a teljes foglal­koztatottság ,,ideáljának”, de po­litikailag is elfogadhatatlan egy olyan időszakban, amikor időközi kongresszusi választásokra készü­lődnek az Egyesült Államokban — függetlenül attól, hogy éppen ki­csoda az ország soros elnöke. Ezért maga Burns is azon a véle­ményen van, hogy — amennyiben a munkanélküliek száma elérné a kritikus 6 százalékot — sürgő­sen központi költségen, legalább 4 milliárd dollárral munkaalkal­mat kell teremteni 800 000 ember számára. Ha viszont ezt teszik — tehát újra növelik a nem termelő jellegű fogyasztást , azzal újabb lökést adnak az inflációnak. Erre mondta Samuelson: egyetlen fej­lett tőkésországban sem tudják, hogyan lehet összeegyeztetni a tel­jes foglalkoztatottságot az ársta­bilitással. Más természetű infláció „Az infláció a mi első számú közellenségünk” — mondta beik­tatását követő első beszédében az új amerikai elnök. Ford bejelen­tése nem volt rendkívüli, hiszen már Nixon is, lemondása előtti, kaliforniai beszédében az infláció elleni harcot hirdette meg — azt azonban, hogy mivel, milyen esz­közökkel kívánják ezt megvívni, sem ő, sem utóda nem vázolta. Ennek valószínű oka: egyelőre he­ves viták zajlanak a közgazdászok két tábora, a konzervatívok és a liberálisok közt a megoldás mód­jairól. Érdekes módon éppen a republikánus kormányzathoz köze­lebb álló közgazdászok bírálják a leghevesebben az állami túlkölte­kezést és követelik a költségveté­si deficit mérséklését. Ha az állam kölcsönökből él, akkor a Központi Jegybank nem teheti meg, hogy korlátozza a pénzkibocsátást, ami Burns szerint az infláció megfé­kezésének egyedüli lehetséges módja. Könnyen meglehet, hogy e teória képviselői Fordban em­berükre találnak. Az új elnökről feljegyezték, hogy képviselőként rendszerint az „ortodox” republi­kánusokat követte: ritkán szava­zott a költségvetésből fizetendő szociális programokra, nemet mondott annak idején a minimális bért garantáló törvényjavaslatra és az ingyenes orvosi ellátásra. 118 eset közül mindössze 9-ben szavazott együtt az úgynevezett „munkásvonallal”, azaz a szak­­szervezetek álláspontjával. Ezt ne­vezik az amerikai törvényhozás­ban business-párti magatartásnak. A „liberálisok” abból indulnak ki, hogy a mostani infláció ter­mészete nem azonos az 1969—70. évivel, amikor a túlzott kereslet növekedése okozta az áremelke­dést. Ma egyértelműen költség­indukálta inflációról beszélhetünk — írja Samuelson is —, ami az energiahordozók és az élelmisze­rek drágulásában egyaránt meg­mutatkozik. (Míg a többi közfo­gyasztási cikk 1967-hez képest „csak” 35 százalékkal lett drá­gább, az élelmiszerek árszínvona­la ugyanezen idő alatt 60 szá­zalékkal emelkedett.) (1) Ha pedig így van, akkor a kétszámjegyű inflációt aligha lehet a kereslet fékezésével megállítani. Inkább a profitokat kellene jobban meg­adóztatni és a jövedelmeket át­csoportosítani. Nőnek a profitok Az adatok valóban elképesz­­tőek, miközben az amerikai gaz­daság a múlt év utolsó negyede óta egyfolytában stagnál, a nagy­­vállalatok soha nem tapasztalt eredményeket jelentenek. És nem­csak azok, amelyek az olajdrágu­láson „szedték meg” magukat. Az IBM például 36, a Republic Steel pedig 49 százalékkal növelte pro­fitját a múlt év azonos időszaká­hoz képest. Az olajvállalatok pro­fitnövekedése többnyire három­számjegyű volt. Ennyiből is látható, miként az okokat, úgy a megoldás lehető­ségeit is sokan nagyon sokféle­képpen látják ma még az Egye­sült Államokban. A Nixon meg­buktatásában nem kis részt vál­laló AFL—CIAO szakszervezeti szövetség kivár (igaz, Meanynek elhangzott egy olyasféle megjegy­zése, hogy „kész támogatni az el­nököt”). Ugyanakkor szaporodik a sztrájkok száma, mindenekelőtt a gépkocsi-és az acéliparban, ami­ből arra lehet következtetni, hogy a szakmai szervezetek nem fogják szó nélkül lenyelni, ha — Burns tanácsára — Ford ugyanúgy az ár- és bérstop intézményéhez fo­lyamodik, mint Nixon tette há­rom éve. A realistáknak az a vélemé­nyük, hogy a jelenlegi stagfláció olyan adottság, állapot az ame­rikai gazdaság számára, amelyből semmiféle központi intézkedéssel sem tud idő előtt kikecmeregni. Samuelson szerint nem várható, hogy 1975 közepéig nettó növeke­dés mutatkozzon. Éppen ezért a következő tanácsot adja Gerald Fordnak, a Newsweek magazin hasábjain: 1. Legyen realista: az egyszám­jegyű infláció többet ér a két­­számjegyűnél. Tegyen róla, hogy az arab olajországok ne kaphas­sanak újabb impulzust, bízzon benne, hogy nem lesz újra világ­méretű terméshiány a mezőgazda­ságban, és tudjon róla, hogy nem várható a konjunktúra újbóli, egy időben való tetőzése a tőkés­­országokban. 2. Beszéljen „puhán” és tegye félre a „botot”, mert kü­lönben fölébreszti az osztályharc „alvó oroszlánjait”. 3. Minden jó tanácsadóját vesse keresztkérdé­sek alá, hogy kiderüljön: a prog­ram, amit javasolt, mekkora csök­kenést hoz az inflációban az egyik, a munkanélküliségben és az életszínvonalban a másik olda­lon. Röviden: nézze sűrűbben „a költség—eredmény” mutatót. Hogy Ford helyzete — bárme­lyik tanácsot fogadná is meg — rendkívül nehéz, azt a New York-i értéktőzsde magatartása jelzi. A tőzsde Nixon elnök le­mondását megelőzően három üz­letkötési napon 45 pontos árfo­lyamemelkedéssel fejezte ki meg­könnyebbülését a „Watergate-li­­dércnyomás” közeli lezárása fö­lött. Az új elnök beiktatása óta eltelt 12 üzletkötési napon azonban összesen 110 pontos árfolyamzuha­nással jelezte: a Fehér Házban le­zajlott őrségváltás önmagában nem űzi el a második világháború óta a legsúlyosabb és legmaka­csabb stagfláció lidércnyomását. A meredek árfolyamzuhanásban, amely augusztus utolsó napjaiban tovább folytatódott, az is kifeje­zésre jut, hogy az üzleti körök nem hajlandók „bizalmat előle­gezni” az új elnöknek mindaddig, amíg meg nem hozza a szájuk ízének megfelelő intézkedéseket: a tömegek számára szigorú „nad­­rágszíjpolitikát”, a korporációk számára pedig „szabad árpoliti­kát”. A Wall Street Journal elemzé­sében megállapítja: „Miközben Ford elnök saját gazdaságpolitiká­ját tervezi, az élet kemény tényé­vel kerül szembe. Bármit is tesz, a gazdasági helyzet bizonyosan romlani fog, mielőtt lényegesen javulhatna.” Egyesült Államok Három tanács Fordnak Az első számú közellenség Az a kritikus hat százalék ARTHUR F. BURNS A Republic Steel növelte profitját ! MAGYARORSZÁG 1974 35

Next