Magyarország, 1976. január-június (13. évfolyam, 1-26. szám)
1976-01-04 / 1. szám
Idegesítő — jelentette ki Frank Church, Idaho állam " demokrata párti szenátora, a multinacionális monopóliumok amerikai vonatkozásaival foglalkozó törvényhozási albizottsági vezetője —, hogy ezeknél az óriásoknál valahogy mindig csak a jéghegy csúcsa látszik." Most, nem először és aligha utoljára, ismét úgy tűnik, hogy megcsillant valami a jéghegy víz alatti részéből is. Decemberben a Wall Street Journal nagy cikkben állította, hogy az Egyesült Államok egyik legnagyobb hadiipari konszernje, a Lockheed Aircraft Corporation a hatvanas években F—104-es, Starfighter típusú harci gépeinek eladása során nagy összegeket juttatott Bernhard holland hercegnek és Franz-Josef Straussnak, a bajor CSU vezetőjének. Az amerikai törvényhozás illetékest bizottságai utasították a Lockheed céget, mielőbb számoljon el „részletekbe menően" azzal a huszonkétmillió dollárral, amelyet a vállalat könyvelése „kapcsolatok ápolása és kereskedelmi ösztönzés" címszó alatt említ. Ez mindmáig nem történt meg. A cég képviselői újabb és újabb haladékot kértek. A Wall Street Journal cikke aligha könnyíti meg az újabb határidő-módosítást. A cikk háttere a következő: Ernest F. Hauser 19111-től 1964- ig a Lockheed nyugat-németországi eladási irodájának élén állott. Ez alatt a cég Hollandiának százharmincnyolc, a Német Szövetségi Köztársaságnak pedig kilencszáztizenhét darab F—104-es Starfightert adott el. 1964-ben Hauser megvált a Lockheedtől és több mint egy évtizeden át senkinek sem mutatta meg titkos naplóját, amelyet cége és a saját bizalmas tevékenységéről vezetett. 1979 nyarán azonban a Lockheed több egykori és jelenlegi vezető munkatársával együtt Hausert is vallomástételre rendelte be a Frank Churchféle albizottság. Órákon át semmi terhelőt nem mondott egykori főnökeiről, minden keresztkérdésre igyekezett „elfogadható” választ adni. A fordulat akkor következett be, amikor Church szenátor olasz, vonatkozású dokumentumokat mutatott Hausernek. Ezekből kiderült, hogy a Lockheed több millió dolláros megvesztegetéssel bírt rá olasz főtiszteket és vezető kormányhivatalnokokat tizennégy darab C—130 típusú óriás csapatszállító gép megvásárlására. Ebben az időben az olasz katonai vezetés koncepciója az volt, hogy minden rendelkezésre álló összeget „közvetlen harci felszerelésre és nem szállítóeszközökre" kell fordítani. A pénzre ennek a véleménynek a megváltoztatásához volt szükség. Ezt Ernest F. Hausernek is tudnia kellett, hiszen cége 1962-ben éppen őt küldte a római légügyi minisztériumba, hogy „ebben a szellemben" tárgyaljon az olasz, légierő egyik vezető tábornokával. Hauser bajba került: eskü alatt teendő vallomás során hazugságon kapta az Egyesült Államok kongresszusának nagy hatalmú albizottsága és az álmoskönyv szerint ez nem jelent jót. Ettől kezdve az egykori Lockheed-irodavezető beszédessé vált. Azt is elmondta például, hogy az említett olasz tábornoknak már nemcsak C—130, hanem Starfighter-ügyben is „jutalékot" ajánlott fel, bár az összeg nagyságára „nem emlékezett". A most ötvenöt éves Hauser tizennyolc esztendőn át az amerikai hadsereg titkosszolgálatának tisztje volt. A második világháború után egy ideig Nyugat-Németországban állomásozott. Ekkor barátkozott össze Franz-Josef Straussszal. A kapcsolat (levelezés, időnként személyes találkozások formájában) akkor is folytatódott, miután Hauser elhagyta Európát. Sőt azután is, hogy a katonai titkosszolgálat immár őrnagyi rangban levő veteránja 1999-ben megvált a hadseregtől (a titkosszolgálattól is?). Törzslapja, minősítése kitűnően alkalmassá tette Hausert arra, hogy a hadiiparban keressen — és találjon — magának „különleges, bizalmi állást”. Először az Aerojet General nevű cégnél töltött el két esztendőt, majd az igazi nagyágyú, a Lockheed következett. „Ide Strauss úr ajánlott — mondta Hauser Church szenátor albizottsága előtt. — Mikor ő volt a Német Szövetségi Köztársaság hadügyminisztere, Bonn hatalmas üzleteket kötött a Lockheeddel. Érthető, ha azt akarta, hogy olyan ember képviselje hazájában a céget, akit személyesen ismer és akiben teljesen megbízik." Hauser azt állítja, hogy az F— 104-es Starfighterek tömeges rendelésével kiérdemelt összegeket a Lockheed részben a bajor CSU, részben Strauss személyes számlájára küldte el. Mivel a Wall Street Journal cikke azt sejteti, hogy Hausernek nincs írásos bizonyítéka állításai igazolására (a napló nem számít annak). Münchenben egyszerre két szóvivő is tagadta a vádakat: az egyik Franz-Josef Strauss személyes megbízottjaként, a másik a CSU „gazdasági vezetése" nevében. A CSU szóvivője ugyanakkor emlékeztetett arra, hogy a Német Szövetségi Köztársaság törvényei szerint — „és ezek a törvények akkor is érvényben voltak, amikor Herr Hauser a Lockheed itteni irodáját vezette" — egy nagyvállalatnak jogában áll anyagilag támogatni egy politikai pártot — abban az esetben, ha ez nem minősíthető megvesztegetésnek. Csakhogy a Lockheed-pénzek aligha minősíthetők másnak. Hauser vallomása szerint ő maga adott át készpénzt tartalmazó borítékot például Günther Rali ezredesnek, a Starfighterek ügyében illetékes osztály vezetőjének a bonni hadügyminisztériumban (Rali azóta tábornok és éppen a közelmúltban vált kínos botrány főszereplőjévé: kiderült róla, hogy tanácsadói minőségben támogatta a dél-afrikai apartheid-rezsim légierejének fejlesztését ( ugyancsak nem egészen önzetlenül). A Wall Street Journal hangsúlyozza: munkatársainak nem sikerült szóra bírniuk Ralf tábornokot, aki „szeptemberben egy más ügyből kifolyólag volt kénytelen megválni a Luftwaffétól”. A Wall Street Journal kifejezésre juttatta azt a gyanúját is, hogy valószínűleg a Hauser-napló „nem lenyomozható" adatai is helytállóak. Például az ilyen bejegyzések: „1962. június 26. Ma ismét komolyabb összeget utaltunk át a Keresztény Szociális Unió (a Straussféle CSU) számlájára. Ezt közöltük az illetékesekkel és máris úgy tűnik, bejelentésünk meglágyította Herr Strauss ügyünkkel kapcsolatos álláspontját." Egy korábbi, 1961. október 24- én kelt bejegyezés: „Ma megtörtént a hollandiai átutalás B.-nek." Hauser a Church-bizottság előtt elmondta, hogy a naplójában többször is szereplő B. — Bernhard királyi herceg. Ugyancsak az albizottság előtt derült ki a B.-féle átutalások pontos története. 1961 őszén egy hágai szállodában a Lockheed két magas rangú vezetője megbeszélésre ült össze Hauserrel, valamint Hans Gerritsennel, a cég hollandiai főmegbízottjával. Azt vitatták meg, hogyan lehetne leküzdeni H. K. Stokla, holland ezredes ellenállását. Stokla a NATO Starfighter-ügyekkel foglalkozó bizottságát vezette (ilyen is volt: North Atlantic Starfighter Management, rövidítése: NASMO) és húzódozott további F-104-esek tömeges vásárlásától, illetve a Lockheed által javasolt költséges átalakításoktól. Az ezredest kellett megpuhítania Hauser szerint a hercegnek, akinek a Schweitzerischer Bank Vereinnél lévő számlájára ezért utalt át „egy összeget” Fred C. Meuser, a Lockheed akkori európai igazgatója. Az NSZK-ban az ügy még kínosabb, mint Hollandiában. Az elmúlt másfél évtized alatt ugyanis a „repülő koporsónak” elkeresztelt Luftwaffe-Starfighterek közül 178 zuhant le, és ez 85 pilóta életébe került, özvegyeik most pertik a Lockheedet és ügyüket a híres kaliforniai sztárügyvéd, Melvin Belli képviseli. HARMAT ENDRE Monopóliumok Mr. Hauser naplója A Lockheed-dugypénzek útja A bajor Strauss és „Mr. B. LEZUHANT STARFIGHTER AZ NSZK-BAN „Ma megtörtént a hollandiai átutalás" A francia diplomácia módszerei közé tartozott már évszázadokkal ezelőtt az írott Utasítások elkészítése. Ilyen Utasításokat a külföldi posztjukra távozó követeknek készítettek és adtak át működési irányelvként. Az írásos anyag egyrészt tartalmazta annak a politikának az ismertetését, amit a követnek állomáshelyén folytatnia kellett a fogadó ország viszonylatában. Másrészt pedig nagy részletességgel vázolta azokat a politikai feltételeket, melyek a fogadó országban uralkodtak. Még személyi jellemzések is tartoztak az írott anyaghoz, olyan politikusok és más közéleti személyek jellemzései, akikkel a követnek várhatóan együtt kellett működnie hivatali tevékenysége során. Különösen kiemelik manapság is Vergennes külügyminiszter buzgalmát, aki nagyon hosszú időt fordított minden egyes ilyen anyag össze DIPLOMÁCIA állítására, és kifejezésmódja a klasszikus próza példájává vált. Az idő múlásával az Utasítások a legelegánsabb irodalmi gyakorlattá váltak. Feljegyezték, hogy az egyik legalaposabb Utasítás Sieur Baron de Breteuil követ számára készült, akit 1774-ben küldtek Bécsbe állandó megbízatással. Egész kötetet kapott kézbe, mely öt fejezetre tagolódott. Ezek nemcsak az ausztriai viszonyokat és politikusokat elemezte, illetve jellemezte, hanem képet adott az egész európai helyzetről, valamennyi fontosabb országról, és az azokkal kapcsolatos francia politikai törekvésekről. Ez utóbbiak segítették De Breteuil követet abban, hogy a bécsi udvar mellé akkreditált más hatalmak követeivel is megfelelő alapossággal tudjon tárgyalni. A számára szóló személyes utasítások között volt ez is: semmit ne tegyen hozzá az igazsághoz.