Magyarország, 1976. január-június (13. évfolyam, 1-26. szám)

1976-03-21 / 12. szám

II.A­z ifjú szakmunkásjelölt elő­ször is elmegy a gyárba, s körülnéz. Tetszik, nem tet­szik? Töpreng mint a kártyás, hogy jó lapot húz-e, ha a szóban forgó szakmára esik választása. Az otthon élő jobb módú fiúk számára a kezdő fizetés inkább tisztes zseb­pénz, mellyel viszonylag szabadon rendelkezhetnek. Érthető, hogy amikor egy-egy foglalkozásnak meg akarják nyerni őket, sokszor találkoznak lekicsinyléssel is, ha az anyagiakról esik szó. Olyan megjegyzés is elhangzott már, hogy örüljön az üzem, ha a fia­talkorú hajlandó vele leszerződni. Az 1974—1975-ös évek átlagszá­mai azt a meglepő tényt tükrö­zik, hogy a szerződések aláíróinak egynegyede megszegi a megállapo­dást: az oktatás befejeztével közli, hogy mégsem lép be. Az addig ka­pott pénzt (10—20 000 forintot) vissza kell fizetnie a gyárnak. Ez viszonylag könnyen megy; rend­szerint más vállalat csábította őket el „fekete” módszerrel „kártalanít­va” őket. A válasz — hümmögés A legtöbb szakmunkástanuló — akár iskoláról jött, akár saját ne­velésű — leginkább a vállát vono­­gatja. Kilépésükről nem szívesen beszélnek, feleleteik nem mindig őszinték. Tíz közül hét ugyan be­vallja, hogy a másik üzemben ma­gasabb órabérért dolgozik, de a különbség néha meglepően kevés. A kissé hetyke válaszok arról ta­núskodnak, hogy mindegy, hol dol­goznak, csak a pénz a fontos; a környezet összhatása csupán ezután következik. Némelyik fiatal elfogadható, tisz­tességes érveléssel próbálja meg­magyarázni „hűtlenségét”. Család­ja bútorra gyűjt, kis ház épül, szü­leinek igyekszik visszatéríteni legalább egy részét annak, amit reá áldoztak. Mindössze három megkérdezett indokolta munka­helycseréjét azzal, hogy másutt többre viszi, szellemi fejlődését visszafogná az elhagyott üzembe­li környezet. Milyen lesz az új hely? Talán jobb. A válaszok elég bizonytalanok. Igen furcsa az az etikai képlet, amely beszélgetéseik során kibon­takozik. Hogy mi is egy szerződés lényege? Nemigen érzik át annak az aláírásnak az erkölcsi jelentő­ségét, amely egy-egy vállalathoz, gyárhoz való elszegődésüket szen­tesíti. A keresztkérdések megpróbálnak mélyebbre hatolni. — Mi volna, ha például szerződést kötnének va­lakivel azért, hogy bizonyos ideig tartó részletfizetés után az illető jutányos áron átadja nekik autó­ját? De az utolsó részlet kifize­tése után a szerződés aláírója azt mondaná nekik: tessék, vissza a pénz, nem adom oda a kocsit! Mit tennének ilyenkor? Milyen véle­ményük lenne erről az emberről? „Csaló. Szélhámos. Be kell pe­relni, vagy fel kell jelenteni!” — válaszolják ingerülten. — Miért? „Mert nem tartotta be adott sza­vát!” Az egyik még azt is mond­ja: „Jól meg kell verni az ilyet!”­­— Ámde amikor visszájára fordul a kérdés: — És amikor maguk aláírták a gyárral a szerződést? Ha nem tartották be, akkor saját magukat is csalónak tartják? A válasz csupán hümmögés, sen­ki sem érzi magára vonatkozónak a kérdést. A vélemény egységes: „Az más, egészen más. A gyár az nem ember.” Mikor részletesebb, alaposabb választ kérünk, a be­szélgetés holtpontra jut, megsza­kad. A téma nem is fontos, nem is „érdekes”. Az állásfoglalásokból több kevesebb önzés villan ki, sze­mélyes dolgaik körén kívül eső részletekkel nem törődnek. A szerződésszegést nem tekintik (legalábbis részükről) becsület dol­gának vagy jellemhibának. Előfor­dult az is, hogy épp ellenkezőleg: afféle ügyességi próbának fogták fel. Egymásnak adták a jó ötlete­ket, hogy miképp lehet majd mi­nimális kockázat árán az idő le­teltével „kiugrani” a szerződésből. A dolog viszonylag egyszerű, leg­feljebb a pénzt kell visszafizetni, úgy-ahogy. Nélkülük is majd csak meglesz a gyár. Ugyanezeknek a fiúknak a szülői környezete némileg tisztességesebb álláspontból ítéli meg a kérdést. A szülők többsége pontosabban ér­zékeli azt a fogalmat, hogy „lekö­telezettség”, és inkább helytele­níti, semmint igenli a szerződések hányaveti kezelését. Tenni viszont nemigen tudnak ellene semmit: a fiúk önállóak, saját keresettel rendelkeznek, s ez nem is kevés: a szülők hatalma csökkenőben, a barátok hatása viszont növekvőben van. * A szerződésszegések iránti érzé­ketlenség a szülőknél másképp je­lentkezik. Bár ők is úgy vélik, hogy a partner „csak” gyár, nem pedig ember, de azt, hogy a fiuk kimaradása zavarokat okozhat a termelésben, már ők is elismerik. Nyilván saját maguk is küzdöttek ilyen problémákkal a munkahe­lyeiken. Mégsem vonnák felelős­ségre érte gyermeküket; a meg­vonás, büntetés nem korszerű esz­köz arra, hogy a mai fiatalok meg­értsék: bármilyen szerződés meg­szegése elsősorban jellemhiba. Két-három változat A fiatalok rendszerint arra hi­vatkoznak, hogy megbeszélik a családdal a megállapodás lényegét, de akkor már rendszerint azt is tudják, hogy a végén milyen ürüggyel bújhatnak majd ki a vál­lalt kötelezettség alól. Két-három lehetőségről is hallottak. Minderre, persze, akkor nem gondolnak, amikor ünnepélyes kül­sőségek között aláírják az üzem­mel kötött szerződésüket. A fiatal részéről hat fő jelenléte hitelesíti az aláírást. Jelen van maga a fia­talember, a két szülő, a tanintézet illetékes vezetője és a két tanú. A vállalat részéről a munkaügy is ellenjegyzi a szerződést. A szerződési idő lejártával vi­szont elég, ha csupán egy fő (a legérdekeltebb: a fiatalkorú) egy­szerűen nemet mond; a szerződés rögvest puszta papírrá válik. Ha kijelenti, hogy meggondolta ma­gát, mégsem lép be abba az üzembe, amely tanulóideje alatt anyagilag segítette, nincs az az erő­­törvény, vagy utasítás, amely arra késztethetné, hogy betartsa sza­vát! Aki esetleg még ad valamit a látszatra, hivatkozhat családilag megváltozott helyzetére, ennek el­lenőrzése kényes feladat és nem is célravezető. Ezzel még az üzem, amelyet faképnél hagytak, nem jár jobban. A könnyen megszeghető társa­dalmi ösztöndíjszerződések a kró­nikus munkaerőhiánnyal is össze­függnek. Miért kötnek a vállalatok ilyen szerződéseket? Miért igye­keznek fokozni ezek vonzóerejét? Mert ilyen eszközökkel kísérlik meg fizikai és szellemi dolgozóik hiányos létszámának növelését, igyekezetük érthető. Sok esetben sikerül is ily mó­don a munkavállalót a gyárhoz kötni. De a szerződések megszegői­­ állandóan növekvő fejfájást okoz­nak a munkaügyiseknek; a meg­újuló gyárak emberanyaga sokszor nem újul meg. A sűrűsbödő visz­­szásságok láttán az egyik nagy­üzem vezetője föltette a kérdést, amely magában foglalja a lénye­get: — Nem tudom, mi rosszabb: a munkanélküliség vagy a mun­kaerő-nélküliség ? Kétségbeesett hangulatú apróhir­detések olvashatók a napilapokban, főleg a vasárnapi számokban. Nem ritkaság a 100—120 milliméter nagyságú „óriáshirdetés” sem. Né­melyik nagyüzem annyiféle szak­erőt keres, hogy szinte érthetetlen, miképp tud ezek híján folyama­tosan dolgozni? A teljes oldalakat betöltő, állásokat kínáló hirdeté­sek után még elvétve sem találni állást keresők ajánlkozásait. A ke­reslet hatalmas, a kínálat arány­talanul kicsi. A hirdetések sűrű megjelenése, rendhagyó mérete valamiféle szervezési hibára, kap­kodásra enged következtetni. Ho­lott a hiba éppen nem a vállala­toktól ered. Minden előrelátó vállalati veze­tő számol azzal az űrrel, amely a nyugdíjba vonulók után jelent­kezik; úgy látszott, hogy a létszám folyamatosságának megőrzése elő­zetes (támogató jellegű) szerződé­sek útján lehetséges lesz. Logiku­san valóban erre lehetett követ­keztetni, de nem így történt. Jönnek a diákok Pedig ezek a szerződések nem alakoskodtak, nem tüntették fel a vállalatot önzetlen mecénásként. Előlegeztek és beruháztak. Nem gépekbe vagy munkacsarnokokba, hanem sokkal értékesebbe: emberi agysejtekbe. A nem is titkolt szán­dék az volt, hogy kellő kiválasztás után nevelhessenek maradandó csoportokat, amelyekből későbbi vezetők formálódnak ki. Egyaránt gondoltak ipari tanulókból fejlődő szakmunkásokra és egyetemi hall­gatókból leendő fiatal mérnökök­re. Az egyetemisták társadalmi ösz­töndíjai sem maradnak el sokré­tűség tekintetében az ipari tanuló­kétól. Mégis vannak elégedetlen­kedők, akik a friss diplomával a zsebükben máris elbúcsúznak at­tól az üzemtől, amely havonta — bízva bennük, számítva rájuk — kiutalta a támogatásukra, tanulá­sukra szánt összegeket. Mi lehet az oka annak, hogy közülük so­kan mégsem azt a gyárat, vállala­tot választották első munkahelyü­kül, amelyhez elszerződtek? Talán a vállalatoknál kell keresni az egyetemisták elkedvetlenedésének okait? (Folytatjuk.) BEDŐ ISTVÁN MAGYARORSZÁG 1976/12 Munkaügy A gyár nem ember? Hat aláírás keres egy munkást A szülők másképp látják ! CSÁBÍTÁS - PUSZTA PÉTER RAJZA ügyességi próbának Megjelent a Korunk Tudománya sorozat legújabb kötete: J. SZ. SZTYEPANOV: SZEMIOTIKA 242 oldal # Ára 25 forint ■innü / Akadémiai Kiadó Budapest

Next