Magyarország, 1976. január-június (13. évfolyam, 1-26. szám)
1976-03-21 / 12. szám
II.Az ifjú szakmunkásjelölt először is elmegy a gyárba, s körülnéz. Tetszik, nem tetszik? Töpreng mint a kártyás, hogy jó lapot húz-e, ha a szóban forgó szakmára esik választása. Az otthon élő jobb módú fiúk számára a kezdő fizetés inkább tisztes zsebpénz, mellyel viszonylag szabadon rendelkezhetnek. Érthető, hogy amikor egy-egy foglalkozásnak meg akarják nyerni őket, sokszor találkoznak lekicsinyléssel is, ha az anyagiakról esik szó. Olyan megjegyzés is elhangzott már, hogy örüljön az üzem, ha a fiatalkorú hajlandó vele leszerződni. Az 1974—1975-ös évek átlagszámai azt a meglepő tényt tükrözik, hogy a szerződések aláíróinak egynegyede megszegi a megállapodást: az oktatás befejeztével közli, hogy mégsem lép be. Az addig kapott pénzt (10—20 000 forintot) vissza kell fizetnie a gyárnak. Ez viszonylag könnyen megy; rendszerint más vállalat csábította őket el „fekete” módszerrel „kártalanítva” őket. A válasz — hümmögés A legtöbb szakmunkástanuló — akár iskoláról jött, akár saját nevelésű — leginkább a vállát vonogatja. Kilépésükről nem szívesen beszélnek, feleleteik nem mindig őszinték. Tíz közül hét ugyan bevallja, hogy a másik üzemben magasabb órabérért dolgozik, de a különbség néha meglepően kevés. A kissé hetyke válaszok arról tanúskodnak, hogy mindegy, hol dolgoznak, csak a pénz a fontos; a környezet összhatása csupán ezután következik. Némelyik fiatal elfogadható, tisztességes érveléssel próbálja megmagyarázni „hűtlenségét”. Családja bútorra gyűjt, kis ház épül, szüleinek igyekszik visszatéríteni legalább egy részét annak, amit reá áldoztak. Mindössze három megkérdezett indokolta munkahelycseréjét azzal, hogy másutt többre viszi, szellemi fejlődését visszafogná az elhagyott üzembeli környezet. Milyen lesz az új hely? Talán jobb. A válaszok elég bizonytalanok. Igen furcsa az az etikai képlet, amely beszélgetéseik során kibontakozik. Hogy mi is egy szerződés lényege? Nemigen érzik át annak az aláírásnak az erkölcsi jelentőségét, amely egy-egy vállalathoz, gyárhoz való elszegődésüket szentesíti. A keresztkérdések megpróbálnak mélyebbre hatolni. — Mi volna, ha például szerződést kötnének valakivel azért, hogy bizonyos ideig tartó részletfizetés után az illető jutányos áron átadja nekik autóját? De az utolsó részlet kifizetése után a szerződés aláírója azt mondaná nekik: tessék, vissza a pénz, nem adom oda a kocsit! Mit tennének ilyenkor? Milyen véleményük lenne erről az emberről? „Csaló. Szélhámos. Be kell perelni, vagy fel kell jelenteni!” — válaszolják ingerülten. — Miért? „Mert nem tartotta be adott szavát!” Az egyik még azt is mondja: „Jól meg kell verni az ilyet!”— Ámde amikor visszájára fordul a kérdés: — És amikor maguk aláírták a gyárral a szerződést? Ha nem tartották be, akkor saját magukat is csalónak tartják? A válasz csupán hümmögés, senki sem érzi magára vonatkozónak a kérdést. A vélemény egységes: „Az más, egészen más. A gyár az nem ember.” Mikor részletesebb, alaposabb választ kérünk, a beszélgetés holtpontra jut, megszakad. A téma nem is fontos, nem is „érdekes”. Az állásfoglalásokból több kevesebb önzés villan ki, személyes dolgaik körén kívül eső részletekkel nem törődnek. A szerződésszegést nem tekintik (legalábbis részükről) becsület dolgának vagy jellemhibának. Előfordult az is, hogy épp ellenkezőleg: afféle ügyességi próbának fogták fel. Egymásnak adták a jó ötleteket, hogy miképp lehet majd minimális kockázat árán az idő leteltével „kiugrani” a szerződésből. A dolog viszonylag egyszerű, legfeljebb a pénzt kell visszafizetni, úgy-ahogy. Nélkülük is majd csak meglesz a gyár. Ugyanezeknek a fiúknak a szülői környezete némileg tisztességesebb álláspontból ítéli meg a kérdést. A szülők többsége pontosabban érzékeli azt a fogalmat, hogy „lekötelezettség”, és inkább helyteleníti, semmint igenli a szerződések hányaveti kezelését. Tenni viszont nemigen tudnak ellene semmit: a fiúk önállóak, saját keresettel rendelkeznek, s ez nem is kevés: a szülők hatalma csökkenőben, a barátok hatása viszont növekvőben van. * A szerződésszegések iránti érzéketlenség a szülőknél másképp jelentkezik. Bár ők is úgy vélik, hogy a partner „csak” gyár, nem pedig ember, de azt, hogy a fiuk kimaradása zavarokat okozhat a termelésben, már ők is elismerik. Nyilván saját maguk is küzdöttek ilyen problémákkal a munkahelyeiken. Mégsem vonnák felelősségre érte gyermeküket; a megvonás, büntetés nem korszerű eszköz arra, hogy a mai fiatalok megértsék: bármilyen szerződés megszegése elsősorban jellemhiba. Két-három változat A fiatalok rendszerint arra hivatkoznak, hogy megbeszélik a családdal a megállapodás lényegét, de akkor már rendszerint azt is tudják, hogy a végén milyen ürüggyel bújhatnak majd ki a vállalt kötelezettség alól. Két-három lehetőségről is hallottak. Minderre, persze, akkor nem gondolnak, amikor ünnepélyes külsőségek között aláírják az üzemmel kötött szerződésüket. A fiatal részéről hat fő jelenléte hitelesíti az aláírást. Jelen van maga a fiatalember, a két szülő, a tanintézet illetékes vezetője és a két tanú. A vállalat részéről a munkaügy is ellenjegyzi a szerződést. A szerződési idő lejártával viszont elég, ha csupán egy fő (a legérdekeltebb: a fiatalkorú) egyszerűen nemet mond; a szerződés rögvest puszta papírrá válik. Ha kijelenti, hogy meggondolta magát, mégsem lép be abba az üzembe, amely tanulóideje alatt anyagilag segítette, nincs az az erőtörvény, vagy utasítás, amely arra késztethetné, hogy betartsa szavát! Aki esetleg még ad valamit a látszatra, hivatkozhat családilag megváltozott helyzetére, ennek ellenőrzése kényes feladat és nem is célravezető. Ezzel még az üzem, amelyet faképnél hagytak, nem jár jobban. A könnyen megszeghető társadalmi ösztöndíjszerződések a krónikus munkaerőhiánnyal is összefüggnek. Miért kötnek a vállalatok ilyen szerződéseket? Miért igyekeznek fokozni ezek vonzóerejét? Mert ilyen eszközökkel kísérlik meg fizikai és szellemi dolgozóik hiányos létszámának növelését, igyekezetük érthető. Sok esetben sikerül is ily módon a munkavállalót a gyárhoz kötni. De a szerződések megszegői állandóan növekvő fejfájást okoznak a munkaügyiseknek; a megújuló gyárak emberanyaga sokszor nem újul meg. A sűrűsbödő viszszásságok láttán az egyik nagyüzem vezetője föltette a kérdést, amely magában foglalja a lényeget: — Nem tudom, mi rosszabb: a munkanélküliség vagy a munkaerő-nélküliség ? Kétségbeesett hangulatú apróhirdetések olvashatók a napilapokban, főleg a vasárnapi számokban. Nem ritkaság a 100—120 milliméter nagyságú „óriáshirdetés” sem. Némelyik nagyüzem annyiféle szakerőt keres, hogy szinte érthetetlen, miképp tud ezek híján folyamatosan dolgozni? A teljes oldalakat betöltő, állásokat kínáló hirdetések után még elvétve sem találni állást keresők ajánlkozásait. A kereslet hatalmas, a kínálat aránytalanul kicsi. A hirdetések sűrű megjelenése, rendhagyó mérete valamiféle szervezési hibára, kapkodásra enged következtetni. Holott a hiba éppen nem a vállalatoktól ered. Minden előrelátó vállalati vezető számol azzal az űrrel, amely a nyugdíjba vonulók után jelentkezik; úgy látszott, hogy a létszám folyamatosságának megőrzése előzetes (támogató jellegű) szerződések útján lehetséges lesz. Logikusan valóban erre lehetett következtetni, de nem így történt. Jönnek a diákok Pedig ezek a szerződések nem alakoskodtak, nem tüntették fel a vállalatot önzetlen mecénásként. Előlegeztek és beruháztak. Nem gépekbe vagy munkacsarnokokba, hanem sokkal értékesebbe: emberi agysejtekbe. A nem is titkolt szándék az volt, hogy kellő kiválasztás után nevelhessenek maradandó csoportokat, amelyekből későbbi vezetők formálódnak ki. Egyaránt gondoltak ipari tanulókból fejlődő szakmunkásokra és egyetemi hallgatókból leendő fiatal mérnökökre. Az egyetemisták társadalmi ösztöndíjai sem maradnak el sokrétűség tekintetében az ipari tanulókétól. Mégis vannak elégedetlenkedők, akik a friss diplomával a zsebükben máris elbúcsúznak attól az üzemtől, amely havonta — bízva bennük, számítva rájuk — kiutalta a támogatásukra, tanulásukra szánt összegeket. Mi lehet az oka annak, hogy közülük sokan mégsem azt a gyárat, vállalatot választották első munkahelyükül, amelyhez elszerződtek? Talán a vállalatoknál kell keresni az egyetemisták elkedvetlenedésének okait? (Folytatjuk.) BEDŐ ISTVÁN MAGYARORSZÁG 1976/12 Munkaügy A gyár nem ember? Hat aláírás keres egy munkást A szülők másképp látják ! CSÁBÍTÁS - PUSZTA PÉTER RAJZA ügyességi próbának Megjelent a Korunk Tudománya sorozat legújabb kötete: J. SZ. SZTYEPANOV: SZEMIOTIKA 242 oldal # Ára 25 forint ■innü / Akadémiai Kiadó Budapest