Magyarország, 1977. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)
1977-01-16 / 3. szám
Megöltem, mert szerettem és nem tudtam elviselni, hogy ő másé legyen.” „Bűnös vagyok, de amit tettem, féltékenységből, szerelemből tettem. ” — Vajon hányszor hangzott el már ilyesféle mentegetőzés a bírósági tárgyalásokon? Hasztalan böngésznénk a statisztikákat, arról sehol sem őriznek adatokat, hogy a világon hány ember életét mérgezi naponta az az érzelem, amely esetenként akár személyiségtorzulásig vezethet: a féltékenység. Mi a féltékenység? ősi ösztönökből táplálkozó primitív indulat? Hiúság, birtoklásvágy, irigység, önzés vagy netalán önbizalomhiány? Esetleg egyszerű betegség, amelyet gyógykezelni kell? A nyelvészek pontosan, ám talán túlságosan is egyszerűsítve fogalmaznak: „Féltékeny, melléknévvel kifejezett tulajdonság, az a lelkiállapot, illetve ennek megnyilvánulása, amely akkor keletkezik, ha valaki attól fél, hogy szerelme, házastársa hűtlen lesz hozzá.” Eltűnt a lószőr... A féltékenység — bár tudományos elméletét mindeddig nem dolgozták ki — valójában jóval bonyolultabb és összetettebb, mint az egyszerű szerelemféltés. Igaz ugyan, hogy maga a szó leggyakrabban a szerelmi féltékenységet idézi, jelentése azonban nyilvánvalóan tágabb értelmű. Hiszen lehet féltékeny gyermek a szülőre, szülő a gyermekre, testvér a testvérre, barát a barátra, főnök a beosztottra — vagy megfordítva — és a fölsorolást jószerivel a végtelenségig lehetne folytatni. Drámák és komédiák hálás alapkonfliktusáról, az örök vicctémáról szólva, bontóperes bíró, pszichiáter és törvényszéki orvosszakértő segítségével próbáltuk megfejteni, mi hát a féltékenység, és orvoslására van-e mód? A válások mintegy felénél — okkal vagy ok nélkül — a féltékenység az, ami megmérgezi és végső fokon lehetetlenné teszi az együttélést. A bontóperes bíró pedig nap mint nap érzékelheti, hogy az ősi indulat okait, motívumait időről időre megváltoztatják a módosuló társadalmi körülmények. Íme, példának az 50-es évekből egy tipikus bontópermodell: a férjet kiemelik eredeti munkaköréből, magasabb beosztást kap, néhány év alatt „túlfejlődi” feleségét, aki előbb-utóbb féltékenykedni kezd. A nők tömeges munkába állása viszont a férfi féltékenykedés — olykor teljesen oktalan — lavináját indította el. A gyanakváshoz esetenként már az is elég volt: az asszony — aki este otthon bekrémezett arccal, rossz pongyolában mosogatott — reggel csinosan öltözve, kifestve indult munkába. A férjet máris marcangolta a kétely: vajon kinek akar tetszeni? A nagy korkülönbség a házastársak között különben a féltékenység valóságos melegágya. Sajátos módon azonban — és ezt is a válókeresetek igazolják — korántsem mindig a fiatalabb ad okot a gyanakvásra. A férfinak nem volt bizonyítéka Mégis teljes biztonsággal érezte, hogy húszévnyi házasság, két gyermek után felesége megcsalja őt. Jóbarátok csitítgatták: ideje se volna rá az asszonynak, hiszen férjével egy gyárban dolgozik, tulajdonképpen éjjel-nappal együtt vannak. Nappal igen — töprengett a féltékeny férj —, no de éjjel? Meglehet, hogy amíg ő mélyen alszik, az asszony kilopódzik, aztán hajnalban visszajön. Elhatározta, bizonyságot szerez. Este gondosan bezárta az ajtót, a kulcsot az asztalra rakta, és rá egy szállószőrt tett. Ha reggel a szőr nincs a helyén , minden világos. Hajnalban rohant a kulcshoz, türelmetlen kapkodásával talán éppen ő maga lebbentette el helyéről a szőrszálat. Fojtogató kezei közül a szomszédok szabadították ki a szerencsétlen asszonyt. A férfit ideggyógyintézetbe szállították. A történetet pszichiáter mondta el, megjegyezve azt is, hogy nem minden eset ilyen egyértelmű. Olykor igen nehéz megvonni a határvonalat, mikor válik kórossá az az önmagában természetesnek mondható érzés, hogy az ember általában félti azt, akit szeret. A betegesen féltékeny ember azonban nem annyira a másikat, mint inkább saját magát félti, saját helyzetét látja veszélyeztetettnek. Kisebbrendűségi érzése aggodalommal tölti el, tart tőle, hogy más jobbnak, különbnek bizonyul nála, s kijátsszák, félrevezetik, megcsalják. Pedig ő, és egyedül csak ő akarja magáénak tudni a szeretett lényt, s ha a féltés elhatalmasodik rajta, a féltékeny embert már semmi más nem érdekli, mint a gyanakvás, a nyomozás. Képtelen a világ dolgaira figyelni, valóságos „csőlátás” alakul ki benne, bármilyen hatás éri, végül már csakis gyanakvását táplálja. Kényelmes önigazolás A kórosan torzult személyiség kialakulása fokozatosan történik. Shakespeare „Otelló”-jában pontos kórképet rajzol. „Desdemona: Jaj, soha erre okot én nem adtam! Emília: A féltékenységnek semmi ez a válasz. A féltékeny nem mindig okkal az. Féltékeny , mert féltékeny. Ez a szörny önmaga nemzi, s szüli önmagát.” Eleinte csupán egyszerű gyanakvásról van szó. Ám a gyanakvó ember jelentéktelen dolgoknak is jelentőséget tulajdonít. Jönnek a keresztkérdések, de bármi rájuk a válasz, mind a gyanakvásnak ad tápot. Aztán a gyanú átcsap — vélt — bizonyosságba, és a féltékeny ember szinte már elborult elmével szúr, fojtogat, akár öl is. A kérdésre, hogy van-e kimondottan féltékeny lelki alkat , nemmel kell válaszolni. Senki sem születik féltékenynek. Való igaz azonban, hogy ez olyan személyi adottság, amely független értelmi szinttől, műveltségtől, foglalkozástól, nemtől és kortól. A féltékeny ember primitív indulatból, érzelmi hatás alatt cselekszik. A féltékenység tudati tényező, teljesen független a hűtlenség tényétől. Az Adler-féle individuálpszichológia érdekes és sok szempontból ma is helytálló magyarázata szerint a féltékenység gyökerei a kisgyermekkorba nyúlnak vissza. Ha a gyermek később sem tud szakítani azzal a — kezdetben még megbocsátható — tévedéssel, hogy körülötte forog a világ, akkor előbb-utóbb irigy összehasonlításokat tesz, méltatlanul háttérbe szorítottnak, kijátszottnak érzi magát. Hiába lett felnőtté, érzelmi alapbeállítottság szempontjából gyermeki szinten rekedt meg. A féltékenység tehát esetenként ugyan kialakulhat, de semmiképpen sem ösztönös eredetű. Az ösztönelméletek virágzása idején beszéltek féltékeny ösztönökről, ám ez az idejétmúlt föltételezés már csak arra jó, hogy kényelmes önigazolásul szolgáljon. Ha azonban a kórosan féltékeny embert betegnek tekintjük, indokolt a kérdés: hogyan lehet a féltékenységet gyógyítani? Nem enyhítő körülmény Ez nem könnyű feladat. Nem elég a tüneteket fölszámolni. A kezelésnek a baj gyökeréig kell hatolnia, a kóros személyiségzavart kell megszüntetnie. A pszichoterápia lényege: először is tudatossá kell tenni a betegséget, s ezzel együtt ki kell alakítani a gyógyulásba vetett hitet. Arra kell ösztönözni őt, hogy végezzen önvizsgálatot, és kezelőorvosával karöltve keresse a módját, hogyan lehet fölszámolni a téveszmerendszerét. A féltékenység azonban csak szélsőséges esetben tekinthető betegségnek. A pszichiátereknek sem idejük, sem módjuk nincs rá, hogy kicsinyes gyanakvások kigyomlálásával foglalkozzanak. Legtöbbet különben is az érintett tehet társa kigyógyításáért. Türelemmel, szeretettel, határozottsággal és azzal, hogy nem ad okot a bizalmatlanságra. A kórosan féltékeny ember esetenként bűnt követ el. Ilyenkor bíróság elé kerül. Vajon enyhítő körülmény-e, hogy valójában beteg? A törvényszéki orvosszakértők jól ismerik a büntető törvénykönyv 21. paragrafusát: ha elmebeteg ember követ el bűncselekményt, nem büntethető. Mivel azonban magatartása a társadalomra veszélyes, kényszergyógykezelést kell elrendelni. A bírósági gyakorlatban, sajnos, elég gyakori a kóros féltékenységből fakadó súlyos testi sértés vagy emberölés. Ha az indíték kizárólag szokványos féltékenység, gátja vesztett indulat, akkor természetesen a büntetés akár sok évnyi szabadságvesztés is lehet. Kriminológiai szakemberek úgy vélik, ha Otello ma élne, és feleséggyilkosság vádjával állna törvényszék elé, valószínűleg elrendelnék kényszergyógykezelését. „Nem is szeret az, aki nem féltékeny” A shakespeare-i hőst fölösleges volna emlegetni, ha nem ismétlődne tragédiája ma is újra meg újra, szerte a világon. S a figyelmeztetés többnyire hasztalan: párválasztásnál ki-ki kerülje a féltékeny természetű embert. A féltékenységet hagyományosan a szerelem egyfajta bizonyítékának tartják, mondván „nem is szeret az, aki nem féltékeny”. Csak hát ugyan ki szavatolja, hogy a — kezdetben még hiúságot legyezgető — érzés később is megmarad a kellemes, játékos keretek között, és nem burjánzik odáig, hogy válóperes vagy büntetőbírónál, esetleg pszichiáternél végződjék a dolog. Az sincs kizárva, hogy a régi öregeknek van igazuk, akik az ősi otellói indulatról ma is azt tartják: a világon a féltékenység a legoktalanabb érzés. Mert, ha az ember társa rászolgál a féltésre, már késő a bánat. Ám, ha nem, akkor minek eméssze magát az ember . .. BEDECS ÉVA Pszichológia Féltékenység — féltés önbizalomhiány és önzéstelló elmegyógyintézetben VÁLTOZATOK A TÉMÁRA - KAJAN TIBOR RAJZAI Betegség, amelyet gyógykezelni kell? MAGYARORSZÁG ____ 1977/3