Magyarország, 1981. július-december (18. évfolyam, 27-52. szám)

1981-12-20 / 51-52. szám

á­llnak sorban a pálcikaem­­berkék a párizsi karikaturista rajzán: ki magasabb, ki ala­csonyabb. Fölöttük vonal húzódik, ez az „iskolarendszer”. Hogy min­denki kellően egyforma lehessen, az alacsony baba — a rajz szerint — székre áll, a magasságával ki­tűnőnek pedig a feje hullik. A csöppet sem szívderítő rajz mögött mély tanulság van, hiszen manapság külföldön és itthon egy­re gyakrabban teszik szóvá az is­kolák eltömegesítő, károsan egysí­kúvá formáló jellegét. A gyönge, a buta, a szorgalmas, a lusta vagy a fényes tehetségű diákból egyfor­ma személyiségjegyekkel rendel­kező alkalmazkodóképes, a sorból ki nem lógó, szürke átlagembert igyekeznek faragni. „Az örök dilettáns” Való igaz, hogy minden ember — s így minden gyermek is — más és más. Ritka a Leonardo da Vinci-féle, szinte mindenhez értő zseni, inkább az a jellemző, hogy mindenki csupán egyvalamiben jobb a többinél. Kézenfekvő tehát a pedagógusok feladatául kitűzni, hogy minden diákban fölkutassák azt a bizonyos egyéni tehetséget, és segítsék kibontakozását. A gyakorlatban azonban az is­kolákban többnyire a „liba típusú” diák az eszmény. A liba mindent kicsit tud — nagyon semmit. Egy sereg állat jobban fut, ám ő is el­totyog valahogy; számos madár magasabban szárnyal, a pacsirta szebben trillázik, a hal gyorsabban úszik, de a lúd is elvergődik pár szárnycsapást, tud gágogni, s a vízen is siklik úgy-ahogy. Úgy tartják, a tehetséges, ki­emelkedő képességű fiatalok a jö­vő társadalom boldogulásának zá­logai. Bár arra is van példa, hogy az emberiségre a legtöbb nyomo­rúságot és szenvedést olykor éppen a zsenik zúdították. Hiszen a ki­emelkedő képességeket egyaránt lehet jó és rossz cél szolgálatába állítani. Aligha van tehát a pe­dagógusnak fontosabb teendője a tehetségek gondozásánál, a képes­ségek jó irányba terelésénél.­­Az MSZMP XII. kongresszusának ha­tározata is kimondta: „Minden oktatási formában nagy gondot kell fordítani a tehetségek felku­tatására és gondozására.”) „Az örök dilettáns meghátrál a feladatok előtt. A tehetség? A ke­reszt két ágából szárnyakat csi­nál, és a képtelen térben repül — fölfedező útra” — írta Illyés Gyu­la. És még egy idézet, Edisontól: „A lángész egy százalék ihlet és 99 százalék verejték!” Az oktatásrendszer világszerte erjed, forrong. A területi alapon szervezett, egységes iskolákból való kiszabadulás módjait a nyugati or­szágokban is kutatják. T. S. Eliot egyenesen az alapvető emberi sza­badságjogok egyikének tekinti, hogy a szülők maguk döntsék el, miféle iskolába íratják gyerme­küket. Franciaországban a feleke­zeti és magániskolák egyaránt népszerűek. Az oktatásra igénye­sebb angolok az előkészítő isko­lákkal is bíró public schoolba íratják gyermekeiket. Az USA- ban a szabad nevelési stílusban oktató, úgynevezett summerhilli iskolára esküsznek, Philadephiá­­ban pedig sikere van Evan Tho­mas zseniképző iskolájának, ahol már öt-nyolchónapos kortól foglal­koznak az átlagnál értelmesebbnek ígérkező gyerekekkel, akik kétéves korukra olvasnak, írnak, zenét komponálnak és egyenleteket ol­danak meg. Érdemes megjegyezni, hogy a fölsorolt különleges isko­lák mindegyikében a szülők anya­gi helyzete, fizetőképessége a dön­tő, és nem annyira a tanuló értel­mi képessége. A tehetség szerint való képzés még Napóleon korszakához fűző­dik: az úgynevezett nagy iskolák diákjait versenyvizsgán rostálták meg. A mai utódok, a francia ma­gániskolák kettős szerepet látnak el: egyrészt gondoskodnak róla, hogy a tehetős szülők tehetséges gyerekei az átlagosnál jobb körül­mények közt tanuljanak; másrészt a gazdag szülők tehetségtelen — állami iskolákból kibuktatott — gyermekei számára diplomaszer­zési pótesélyt nyújtanak. Az ilyen „diplomagyárak” természete­sen kemény anyagi igényeket tá­masztanak a szülőkkel szemben, a képességek ezúttal is másodlago­sak. Merőben más elvek alapján dol­gozik Novoszibirszkben a tehet­ségesek iskolája. A reáltárgyakban kiemelkedő képességű diákok itt — az óraszámot tekintve — nem hallgatnak több matematikát, fi­zikát, mint a hagyományos álta­lános iskolába járók. A tanterv azonban — az egyetemivel meg­egyezően — előadások, szeminá­riumok, laboratóriumi foglalkozá­sok rendszerére épül. 35 önként választható előadássorozat kínál sokféle lehetőséget, és a kiváló ké­pességű gyerekek a tapasztalat szerint élnek is vele. Szerdánként — ez a diákok egyéni kutatónap­ja — már gyerekfejjel a laborató­riumi kutatás légkörét élik, ta­pasztalják. Kiválasztottak iskolája ? Nálunk is volt „forrongás” a pedagógiában már a felszabadulás előtti években, 1945 után pedig az első nagy demokratikus átala­kítások éppen az iskolákra, a ne­velés elveire, módszereire vonat­koztak. A pedagógia hazai szakemberei egyelőre tartanak a tehetségek is­kolájának létrehozásától. Értekezle­teken, szaklapok hasábjain hóna­pok óta ádáz vita folyik a tehet­séggondozás legcélravezetőbb mód­jairól. Az egyik tábor ellenzi a tehetségesebbek kiemelését, arra hivatkozva, a „kiválasztottság” ké­sőbb visszaüthet rájuk, hiszen képtelenség szavatolni, felnőttként is kiemelkedő képességűek lesz­nek-e. Másrészt nem helyes meg­fosztani az átlagosokat sem ösz­tönző, közvetlen, személyes hatá­suktól. S vannak, akik úgy vélik, súlyos személyiségtorzulásokhoz is vezethet, ha 7-8 éves korában különválasztják a tehetséges ki­sebbséget az átlagos többségtől. Tehetségek felfedezése A másik tábor viszont nem ér­ti, miért kell veszélyt látni abban, ha a valamilyen szempontból te­hetséges gyerekek számára igenis az intézményesen differenciált ok­tatás feltételeit teremtik meg. A Kodály-módszer alapján dolgozó zenei iskolák és a matematika ta­gozatos iskolák kitűnő eredménye­ket érnek el. Az aránylag korán megmutatkozó zenei és matemati­kai képességen kívül a gyerekek­ben sok más olyan kiemelkedő képesség is megcsillan (beszéd- és íráskészség, ötletesség, kutatóhaj­lam, szervezőképesség, kézügyes­ség, rajzkészség, testi-fizikai ügyesség stb.), ami szintén intéz­ményes fölkarolást és kibontakoz­tatást érdemel. Akár valamiféle tehetségek iskolája keretében, akár­ másként. A Köznevelés hasábjain zajló vita egyik résztvevője a század eleji sárospataki példát említi. Ott az évenkénti tehetségvizsgára je­lentkezők közül nem aszerint vá­lasztottak, hogy ki a jó számtanos, latinos vagy biológus, hanem olyan személyiségjegyekkel bíró diáko­kat igyekeztek kiszemelni, akiktől elvárható, hogy az élet valamely területén kiemelkedőt, kiválót al­kossanak. A sárospataki évi 8—10 kiválasztott többsége beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Ma viszont aligha akad, aki­té- Az unatkozók Ferge Zsuzsának igaza van, amikor azt mondja, az igazi peda­gógus nem tárgyként kezeli a gye­reket, hiszen mindegyiknek van erősebb és gyöngébb oldala, s az a bizonyos erősebb oldal bizonyos mértékig mindegyikben fejleszthe­tő. Sajnos, kevés a hivatástól fű­tött, már-már megszállott pedagó­gus, aki veszi magának a fárad­ságot és személyre szóló figyelmet fordít valamennyi arra érdemes diákra. Mert nemcsak az a gyerek unatkozik az órán, aki egy perc alatt megért mindent, míg a töb­bieknek újra és újra el kell ma­gyarázni az anyagot, hanem az át­lagnál gyöngébb is, aki olyannyi­ra ingerszegény környezetből ér­kezett, hogy föl sem igen fogja a hallottakat. Az ő fölzárkóztatása, hogy hasonló eséllyel indulhasson, mint többi társa, a tehetséggondo­zással legalábbis egyenértékű fel­adat. Tanítók, tanárok, a meg­mondhatói, hogy a jó képességek és a — pedagógiai értelemben vett — jó származás között ma is erős az összefüggés. Ha nem is puszta illúzió, de a mai iskolai és pedagógiai körül­mények ismeretében, sajnos, egy­előre inkább a holnap gondja ma­rad a személyre szóló képesség­­fejlesztés, az egyénenkénti pálya­­irányítás és a tehetségkibontakoz­tatás. BEDECS ÉVA Schaffing AZ EVAN THOMAS INSTITUTE EGYIK KÉTÉVES NÖVENDÉKE A sorból ki nem lógó szürke átlagembert igyekeznek faragni Oktatás Libaideát Ihlet és verejték ! védhetetlenül mer ítélkezni tíz éven aluli gyerekek képességeiről, hiszen nincs semmiféle megbízha­tó módszer a kiválasztásra. Rá­adásul köztudomású, hogy a leg­jobb fejű gyermek sem viszi sok­ra az életben, ha hiányzik belőle a céltudatos akaraterő, a kitartás, a szorgalom, a türelem és az össz­pontosító képesség. Nem egy eset­ben a legzseniálisabb tudósok, mű­vészek, államférfiak gyerekkoruk­ban morzsányit sem mutattak ké­pességeikből. Edisont például ta­nára kimondottan nehéz fölfogásá­nak tartotta, Napóleont tűrhetetlen magaviselete miatt kicsapták az iskolából, Petőfi Sándor, József Attila, sőt Thomas Mann is bu­kott, illetve iskolából eltanácsolt diák volt. Kézenfekvő a kérdés: vajon ma megvannak-e a feltételek ahhoz, hogy a tehetségek fölfedezéséről és gondozásáról országos szinten be­szélni lehessen? Differenciált fog­lalkozásról mindaddig felelőtlenül korai volna szólni, amíg a nagy létszámú általános iskolai osztály­ban egyaránt ott ülnek a szülői protekcióval bekönyörgött debilek, az elkényeztetett, jó eszű lusták, a hátrányos helyzetű szorgalmasak­, a minden rossztól megkímélt egy­kék. 39 MAGYARORSZÁG 1981/51 — 52

Next