Magyarország, 1981. július-december (18. évfolyam, 27-52. szám)
1981-12-20 / 51-52. szám
állnak sorban a pálcikaemberkék a párizsi karikaturista rajzán: ki magasabb, ki alacsonyabb. Fölöttük vonal húzódik, ez az „iskolarendszer”. Hogy mindenki kellően egyforma lehessen, az alacsony baba — a rajz szerint — székre áll, a magasságával kitűnőnek pedig a feje hullik. A csöppet sem szívderítő rajz mögött mély tanulság van, hiszen manapság külföldön és itthon egyre gyakrabban teszik szóvá az iskolák eltömegesítő, károsan egysíkúvá formáló jellegét. A gyönge, a buta, a szorgalmas, a lusta vagy a fényes tehetségű diákból egyforma személyiségjegyekkel rendelkező alkalmazkodóképes, a sorból ki nem lógó, szürke átlagembert igyekeznek faragni. „Az örök dilettáns” Való igaz, hogy minden ember — s így minden gyermek is — más és más. Ritka a Leonardo da Vinci-féle, szinte mindenhez értő zseni, inkább az a jellemző, hogy mindenki csupán egyvalamiben jobb a többinél. Kézenfekvő tehát a pedagógusok feladatául kitűzni, hogy minden diákban fölkutassák azt a bizonyos egyéni tehetséget, és segítsék kibontakozását. A gyakorlatban azonban az iskolákban többnyire a „liba típusú” diák az eszmény. A liba mindent kicsit tud — nagyon semmit. Egy sereg állat jobban fut, ám ő is eltotyog valahogy; számos madár magasabban szárnyal, a pacsirta szebben trillázik, a hal gyorsabban úszik, de a lúd is elvergődik pár szárnycsapást, tud gágogni, s a vízen is siklik úgy-ahogy. Úgy tartják, a tehetséges, kiemelkedő képességű fiatalok a jövő társadalom boldogulásának zálogai. Bár arra is van példa, hogy az emberiségre a legtöbb nyomorúságot és szenvedést olykor éppen a zsenik zúdították. Hiszen a kiemelkedő képességeket egyaránt lehet jó és rossz cél szolgálatába állítani. Aligha van tehát a pedagógusnak fontosabb teendője a tehetségek gondozásánál, a képességek jó irányba terelésénél.Az MSZMP XII. kongresszusának határozata is kimondta: „Minden oktatási formában nagy gondot kell fordítani a tehetségek felkutatására és gondozására.”) „Az örök dilettáns meghátrál a feladatok előtt. A tehetség? A kereszt két ágából szárnyakat csinál, és a képtelen térben repül — fölfedező útra” — írta Illyés Gyula. És még egy idézet, Edisontól: „A lángész egy százalék ihlet és 99 százalék verejték!” Az oktatásrendszer világszerte erjed, forrong. A területi alapon szervezett, egységes iskolákból való kiszabadulás módjait a nyugati országokban is kutatják. T. S. Eliot egyenesen az alapvető emberi szabadságjogok egyikének tekinti, hogy a szülők maguk döntsék el, miféle iskolába íratják gyermeküket. Franciaországban a felekezeti és magániskolák egyaránt népszerűek. Az oktatásra igényesebb angolok az előkészítő iskolákkal is bíró public schoolba íratják gyermekeiket. Az USA- ban a szabad nevelési stílusban oktató, úgynevezett summerhilli iskolára esküsznek, Philadephiában pedig sikere van Evan Thomas zseniképző iskolájának, ahol már öt-nyolchónapos kortól foglalkoznak az átlagnál értelmesebbnek ígérkező gyerekekkel, akik kétéves korukra olvasnak, írnak, zenét komponálnak és egyenleteket oldanak meg. Érdemes megjegyezni, hogy a fölsorolt különleges iskolák mindegyikében a szülők anyagi helyzete, fizetőképessége a döntő, és nem annyira a tanuló értelmi képessége. A tehetség szerint való képzés még Napóleon korszakához fűződik: az úgynevezett nagy iskolák diákjait versenyvizsgán rostálták meg. A mai utódok, a francia magániskolák kettős szerepet látnak el: egyrészt gondoskodnak róla, hogy a tehetős szülők tehetséges gyerekei az átlagosnál jobb körülmények közt tanuljanak; másrészt a gazdag szülők tehetségtelen — állami iskolákból kibuktatott — gyermekei számára diplomaszerzési pótesélyt nyújtanak. Az ilyen „diplomagyárak” természetesen kemény anyagi igényeket támasztanak a szülőkkel szemben, a képességek ezúttal is másodlagosak. Merőben más elvek alapján dolgozik Novoszibirszkben a tehetségesek iskolája. A reáltárgyakban kiemelkedő képességű diákok itt — az óraszámot tekintve — nem hallgatnak több matematikát, fizikát, mint a hagyományos általános iskolába járók. A tanterv azonban — az egyetemivel megegyezően — előadások, szemináriumok, laboratóriumi foglalkozások rendszerére épül. 35 önként választható előadássorozat kínál sokféle lehetőséget, és a kiváló képességű gyerekek a tapasztalat szerint élnek is vele. Szerdánként — ez a diákok egyéni kutatónapja — már gyerekfejjel a laboratóriumi kutatás légkörét élik, tapasztalják. Kiválasztottak iskolája ? Nálunk is volt „forrongás” a pedagógiában már a felszabadulás előtti években, 1945 után pedig az első nagy demokratikus átalakítások éppen az iskolákra, a nevelés elveire, módszereire vonatkoztak. A pedagógia hazai szakemberei egyelőre tartanak a tehetségek iskolájának létrehozásától. Értekezleteken, szaklapok hasábjain hónapok óta ádáz vita folyik a tehetséggondozás legcélravezetőbb módjairól. Az egyik tábor ellenzi a tehetségesebbek kiemelését, arra hivatkozva, a „kiválasztottság” később visszaüthet rájuk, hiszen képtelenség szavatolni, felnőttként is kiemelkedő képességűek lesznek-e. Másrészt nem helyes megfosztani az átlagosokat sem ösztönző, közvetlen, személyes hatásuktól. S vannak, akik úgy vélik, súlyos személyiségtorzulásokhoz is vezethet, ha 7-8 éves korában különválasztják a tehetséges kisebbséget az átlagos többségtől. Tehetségek felfedezése A másik tábor viszont nem érti, miért kell veszélyt látni abban, ha a valamilyen szempontból tehetséges gyerekek számára igenis az intézményesen differenciált oktatás feltételeit teremtik meg. A Kodály-módszer alapján dolgozó zenei iskolák és a matematika tagozatos iskolák kitűnő eredményeket érnek el. Az aránylag korán megmutatkozó zenei és matematikai képességen kívül a gyerekekben sok más olyan kiemelkedő képesség is megcsillan (beszéd- és íráskészség, ötletesség, kutatóhajlam, szervezőképesség, kézügyesség, rajzkészség, testi-fizikai ügyesség stb.), ami szintén intézményes fölkarolást és kibontakoztatást érdemel. Akár valamiféle tehetségek iskolája keretében, akár másként. A Köznevelés hasábjain zajló vita egyik résztvevője a század eleji sárospataki példát említi. Ott az évenkénti tehetségvizsgára jelentkezők közül nem aszerint választottak, hogy ki a jó számtanos, latinos vagy biológus, hanem olyan személyiségjegyekkel bíró diákokat igyekeztek kiszemelni, akiktől elvárható, hogy az élet valamely területén kiemelkedőt, kiválót alkossanak. A sárospataki évi 8—10 kiválasztott többsége beváltotta a hozzá fűzött reményeket. Ma viszont aligha akad, akité- Az unatkozók Ferge Zsuzsának igaza van, amikor azt mondja, az igazi pedagógus nem tárgyként kezeli a gyereket, hiszen mindegyiknek van erősebb és gyöngébb oldala, s az a bizonyos erősebb oldal bizonyos mértékig mindegyikben fejleszthető. Sajnos, kevés a hivatástól fűtött, már-már megszállott pedagógus, aki veszi magának a fáradságot és személyre szóló figyelmet fordít valamennyi arra érdemes diákra. Mert nemcsak az a gyerek unatkozik az órán, aki egy perc alatt megért mindent, míg a többieknek újra és újra el kell magyarázni az anyagot, hanem az átlagnál gyöngébb is, aki olyannyira ingerszegény környezetből érkezett, hogy föl sem igen fogja a hallottakat. Az ő fölzárkóztatása, hogy hasonló eséllyel indulhasson, mint többi társa, a tehetséggondozással legalábbis egyenértékű feladat. Tanítók, tanárok, a megmondhatói, hogy a jó képességek és a — pedagógiai értelemben vett — jó származás között ma is erős az összefüggés. Ha nem is puszta illúzió, de a mai iskolai és pedagógiai körülmények ismeretében, sajnos, egyelőre inkább a holnap gondja marad a személyre szóló képességfejlesztés, az egyénenkénti pályairányítás és a tehetségkibontakoztatás. BEDECS ÉVA Schaffing AZ EVAN THOMAS INSTITUTE EGYIK KÉTÉVES NÖVENDÉKE A sorból ki nem lógó szürke átlagembert igyekeznek faragni Oktatás Libaideát Ihlet és verejték ! védhetetlenül mer ítélkezni tíz éven aluli gyerekek képességeiről, hiszen nincs semmiféle megbízható módszer a kiválasztásra. Ráadásul köztudomású, hogy a legjobb fejű gyermek sem viszi sokra az életben, ha hiányzik belőle a céltudatos akaraterő, a kitartás, a szorgalom, a türelem és az összpontosító képesség. Nem egy esetben a legzseniálisabb tudósok, művészek, államférfiak gyerekkorukban morzsányit sem mutattak képességeikből. Edisont például tanára kimondottan nehéz fölfogásának tartotta, Napóleont tűrhetetlen magaviselete miatt kicsapták az iskolából, Petőfi Sándor, József Attila, sőt Thomas Mann is bukott, illetve iskolából eltanácsolt diák volt. Kézenfekvő a kérdés: vajon ma megvannak-e a feltételek ahhoz, hogy a tehetségek fölfedezéséről és gondozásáról országos szinten beszélni lehessen? Differenciált foglalkozásról mindaddig felelőtlenül korai volna szólni, amíg a nagy létszámú általános iskolai osztályban egyaránt ott ülnek a szülői protekcióval bekönyörgött debilek, az elkényeztetett, jó eszű lusták, a hátrányos helyzetű szorgalmasak, a minden rossztól megkímélt egykék. 39 MAGYARORSZÁG 1981/51 — 52