Magyarország, 1982. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)
1982-07-04 / 27. szám
Egyesült Állantok ötszázhuszonegy nap Tábornok helyett professzor Lista öt névvel Reagan asztalán ! Az új emberről, George Scultzról nemcsak azt jelentették a fürge tudósítók — még azelőtt, hogy Londonból Camp Davidbe érte volna, hogy kijelölt külügyminiszterként először beszélgessen Reagan elnökkel —, hogy kedvenc sportja a horgászás, és egyik régi horgásztársa Helmut Schmidt, a bonni kancellár. Természetesen legutóbbi tevékenységéről igyekeztek minél többet megtudni, hiszen ez, bár dr. Schultz egy ideje a magángazdaságban dolgozott, politikailag is érdekes munka volt. A tekintélyes közgazdász (egy ideig egyetemi tanár is volt) a Bechtel Group Inc. sokféle szakmába vágó megbízást vállaló építőtröszt elnöki székét cseréli fel a State Department hetedik emeletén levő főnöki szobára. A Bechtel cégnek pedig az utóbbi néhány évben nem kis üzletei voltak az arab világban; több milliárd dolláros szerződéseket kötött és váltott valóra például Szaúd-Arábiában. Akadtak aztán olyan tudósítók is, akik visszapillantottak arra a még ma is sokféleképpen magyarázott néhány hétre, amikor 1980 utolsó két hónapjában Ronald Reagan a fővárostól messzi, Kaliforniában összeállította „csapatát”, a kormányt, és kiválasztotta külügyminiszterét. Már szerepelt a tervekben Idézték Reagan akkori szavait: „Mélységesen meg vagyok győződve róla, hogy Haig tábornok rendelkezik a tisztség betöltéséhez szükséges tulajdonságokkal, és hogy semmit sem hagytunk figyelmenkívül, amit fel lehetne hozni ellene. Számomra Haig volt kezdettől fogva a legreményteljesebb jelölt.” S mindjárt a különös minősítést — amelyben a jelölt ellen felhozható érvek megvizsgázása éppoly fontos volt, mint alkalmasságának megállapítása —emlegetve felidézték: nem Haig volt Reagan első jelöltje. Az ember, akire először gondolt, éppen az a dr. Schultz volt, akinek most július 12. után kell majd a szenátus külügyi bizottsága elé állnia, hogy az akikérdezés után jóváhagyja az elnöki kijelölést. Nixon egykori minisztereelőbb munkaügyi, majd pénzügyminiszter, végül a költségvetési hivatal vezetője, Eisenhower, sőt a demokrata Kennedy egykori gazdasági tanácsadója azonban, ahogy akkor széltében beszélték „nem volt elég konzervatív a republikánusok konzervatív szárnya számára. Olyan heves, támadások érték, hogy november végén önként kiszállt a versenyből.” (Az idézőjel jogos: a tízegynéhány ’szó egy 1980. decemberi washingtoni helyzetképből való. Egyébként Nixon, aki a napokban Párizsban járt, egy Mitterrand elnökkel folytatott beszélgetésben azt mondta: „Schultz folytatja majd az irányvonalat, bár lesznek eltérések Haig politikájától, talán árnyalatnyi különbségek a közel-keleti kérdés kezeléseiben, de korántsem olyan mérvűek, ahogyan egyesek mondják. Schultzhatékony külügyminiszter lesz.” Anynyi bizonyos, nem késlekedett régi kapcsolatait-barátságait azonnal aktivizálni. Schmidt kancellár már közölte, hogy júliusra meghívást kapott az új amerikai külügyminisztertől — kaliforniai otthonában látogatja meg Schultzot.) Nevek az elnök előtt Alexander Haig ötszázhuszonegy napot töltött külügyminiszteri tisztében é s valószínűleg igaz az a megállapítás, hogy legkevesebb ötszázhuszonegy kisebb-nagyobb csatát vívott meg a kormányzaton belüli ellenfeleivel Ezek az ellenfelek természetesen nem feltétlenül más politika, de mindenképpen más módszerek és elképzeléseik, más stílus hívei voltak, mint Haig. Hiszen Caspar Weinberger hadügyminiszter, Kirkpatrick asszony ENSZ-nagykövet, William Clark nemzetbiztonsági főtanácsadó, vagy akár George Bush alelnök nem mást akart és akar, legfeljebb másként, más sorrendben akarja, vagy más modorban kívánja elképzeléseit érvényre juttatni, mint a most lemondásra késztetett Alexander Haig. Ha a Fehér Ház igyekszik csökkenteni Haig lemondásának jelentőségét („az elnök nem kívánja megváltoztatni külpolitikáját”), hivatalos személyiségek most csak a távozó külügyminiszter személyes ellentéteit, gyakori éles vitáit, a kormány szinte minden fontos tagjával legalább egyszer-kétszer megvívott csatáit emlegetik, igyekeznek elterelni a figyelmet a lényegeskérdésről: az amerikai külpolitika tizennyolc legutóbbi hónapjának (ez Haig 18 hónapja volt) külpolitikai cikcakkjairól. Ezekért a következetlenségekért azonban egyáltalán nem mindig Haig volt a felelős. Egyébként Reagan, amikor láthatóan megindultan mondta a tévékamera előtt, hogy sajnálja annak az embernek a távozását, akinek „bölcsességét és tanácsait annyira tiszteltem és csodáltam”, nem is fejezte be mondatát. Hiszen meg kellett volna mondania: Haig tanácsait meghallgatta, aztán meghallgatta másokét is, és a másokéra hallgatott. Haig világosabb és következetesebb volt a lemondás indokolásában, ő megmondta: jó ideje már nem az a külpolitikai vonal van érvényben, amelynek vitelét ő vállalta. Három olyan kérdést emlegetnek világszerte, amelyek miatt a külügyminiszter már oly sokszor indulatosan felajánlott távozása végül is most tetté érett, és Haig megírta lemondólevelét. Az első: Reagan elnök éppen akkor jelentette be a nyugat-európai—szovjet csőüzlet elleni új, embargószigorító lépését, amikor Haig Washingtontól távol volt. A második: Haig a libanoni válságban újra, ki tudja hányadszor szembekerült Weinberger hadügyminiszterrel, aki hangsúlyozottan arabbarát fellépést követelt Bejrút ostroma idején. A harmadik: Haig, aki közvetített London és Buenos Aires között, elsietettnek látta az Argentínával való szembekerülést, olyan károkozásnak Washington latin-amerikai kapcsolatrendszerében, amit nagyon nehéz lesz helyrehozni. De hát végül is Reagan maga mondta nem is olyan rég, hogy a gázvezetékügy, amely egyébként jó néhány nyugat-európai ország számára nemcsak egy a lehetséges üzletekből, hanem munkaalkalom-teremtés, kapacitáskihasználás, a válságból való kijutás egyik ösvénye is, „a nyugat-európaiak magánügye”... De hát végül is Reagan elnök fogadta Begin miniszterelnököt a Fehér Házban éppen a bejrúti ostrom napjaiban, és tárgyalt vele, majd helyeselte Haig álláspontját az izraeli politika megítélésében... De hát végül is Reagan elnök adta áldását előbb Haig Falkland ingázására, majd az angol rohamra egyaránt ... A dolog úgy is felfogható: az elnök külpolitikai nézetei nem mindig voltak következetesek, s ezért kellett külügyminiszterének megállapítania: már nem az ötszázhuszonegy nappal előbb közösen kialakított külpolitikai vonal az érvényes. Más szóval: mások hibáiért, mások tévedéseiért vagy mások konok és kemény állásfoglalásaiért, amelyek néha még a nyugati szövetségben is visszatetszést keltenek (Weinberger egyegy kijelentése, a szovjetellenes embargó megszorítása, a kamatlábszint, hogy csak a legújabb vitás kérdéseket említsük, valakinek vállalni kellett a bűnbak szerepét. A kormányon belül kialakult egymással szemben álló személyiségek közül az távozott, aki ha néha nyert, többször vesztett is csatát: Alexander Haig. (Ide illik egy minapi brüsszeli jelentés. Az Associated Press a közös piaci állam- éskormányfők tanácskozásáról szólva jegyzi meg: „Reagan sokat vitatott döntése — amellyel az Európában működő cégeknek is megtiltotta, hogy olyan műszaki termékeket szállítsanak a szovjet gázvezeték építéséhez, amelyeket amerikai licenc alapján gyártanak — felbőszítette a nyugat-európaiakat, hiszen Haig biztosította őket arról, hogy az amerikai kormányzat semmiféle akciót nem foganatosít. Reagan döntésében az egyik fő magyarázatát látják annak, hogy voltaképpen mi is vezetett Haig lemondásához.”) A Washington Post azt írta: Haig lemondólevelével csak megelőzte leváltását. A jól tájékozott lap szerint mindössze egy-két nap volt már csak hátra a leváltásig, és a lehetséges utódok listája ott feküdt Reagan elnök íróasztalán. Állítólag öt név volt a papiroson s ebből hármat ismernek is. Az első George Scultz volt a névsorban, a második Caspar Weinberger (akit ebből a szempontból nemcsak mint hadügyminisztert kell látni a listán, hanem mint a Bechtel Group kaliforniai építőtröszt egyik volt vezetőjét, dr. Scultz egykori kollégáját is), a harmadik pedig James Baker, a Fehér Ház személyzeti főnöke, egyike annak a néhány kormányzati vezetőnek, aki nem az elnök államából, Kaliforniából került washingtoni kulcsállásba. Az első jelölt kapta Haig helyét, mindenképpen jobb, mintha a második (akinek ez szíve vágya) került volna át a Pentagonból a State Departmentba. Az új ember, a bonni kancellár horgászpartnere, a higgadt pénzügyi szakférfiú úgy szerepel egyik elődje, Henry Kissinger visszaemlékezéseinek második kötetében, mint „egyetlen olyan ember, akit bárminő tisztségre azonnal szívesen jelölne” a visszaemlékezések írója. A nagy megbecsülés annak a minisztertársnak szól, akivel a visszaemlékező éppen abban a kormányban dolgozott együtt, amely az enyhülés időszakában nem kevés pozitív döntést is hozott a világ dolgaiban, például a szovjet—amerikai viszonyban. Három jellemvonás Június utolsó vasárnapján a genfi repülőtéren az újságírók körülvették az érkező Edward Rownyt, a kedden kezdődött szovjet— amerikai hadászati fegyverzetkorlátozási és -csökkentési tárgyalások amerikai küldöttségének vezetőjét. Megkérdezték: miként hat a tárgyalásokra — amelyeket még Haig készített elő — a külügyminiszter távozása. Rowny kétmondatos válasza: „Tegnap Haig külügyminiszter és én együtt ebédeltünk Reagan elnökkel, és ő ekkor jóváhagyta a részemre adott utasításokat. Ezek az elnök véleményét tükrözik, s így Schulitz úrra is érvényesek.” Abba az előbb idézett vissza► emlékezésében, Kissinger könyvében Schultz jellemzésénél ott szerepelnek ezek a jelzők: mérsékelt, óvatos, körültekintő. Jó lenne, ha az előd helyesen ítélte volna meg barátja és most már utóda legfőbb jellemvonásait. Olyan világhelyzetben élünk, amikor a volt tábornok helyett a volt professzor hivatalba lépésénél sokaknak jut eszébe: manapság a hűvösebb vérmérséklet, az óvatosság és körültekintés igazán értékes politikuserény. GÁRDOS MIKLÓS DR. GEORGE SHULTZ Horgásztársa Helmut Schmidt © MAGYARORSZÁG 1982/27_____________