Magyarország, 1985. január-június (22. évfolyam, 1-26. szám)
1985-04-28 / 17. szám
Afrika súlyos élelmezési problémái az utóbbi években a világközvélemény érdeklődésének előterébekerültek. „A kilátások erre az évre is komorak — állapította meg nemrég Edouard Saouma, a FAO vezérigazgatója. — Néhány térségben ugyan csökkent az aszály, ugyanakkor más térségekben erősödött. A legsúlyosabb helyzetben levő országok Csád, Etiópia, Mali, Mauritánia, Mozambik és Niger. A jegyzéket kiegészíti Szudán, amelynek saját súlyos problémái mellett azzal a gonddal is meg kell birkóznia, amelyet az éhség elől Etiópiából menekülők áradata jelent.” Tilos ágat letörni Al Tom Hasszán 29 esztendős férfi a 75 000 lelket számláló kababis naazir törzs jelenlegi főnöke. Ez az észak-szudáni nomád törzs a legnépesebb az országrész hasonló népcsoportjai között. Tagjai teve-, kecske- és juhnyájakat terelve élik évszázados kerékvágásban gördülő életüket. Létezésük alapfeltétele a legelő. Al Tom hajnalonként sátrából kilépve reménykedően fürkészi az eget: megjön-e az eső? Immár négy esztendeje hiába várja, elmarad a csapadék, kiégnek a legelők — írja Michael Asher, a New Scientist egyik utóbbi számában. A Szahel-övezetnek ezen a szélességi fokán élő nomádok az első áldozatai az aszálynak, amely a korai hetvenes évek óta egyre vészterhesebben sújtja Észak- és Közép-Afrika népeit. A szaharai nomád törzsek élete ökológiai szempontból mindig is bizonytalan volt, de 1980 óta helyzetük kétségbeejtővé vált. „Amikor kisfiú voltam — meséli Al Tom —, kövér füvön tapostunk, és amerre csak néztünk, mindenütt tövisfákat láttunk. Most csak kiszáradt fű és halott fák látszanak mindenfelé. Csaknem sivatagi a táj. Semmi másra nincs szükségünk, csak egy tartós, kiadós esőre, akkor újra nőne a fű. Ha nyárig nem lesz eső, vége a törzsünknek, mindannyian elpusztulunk.” Juma Wad Simin, egy másik törzsbeli öregember szerint azelőtt minden család számára elegendő volt a legelő, és a család minden tagja ugyanazon a napon együtt indult vándorútra. „Az egész telet az északi legelők vidékén szoktuk volt tölteni, és csak februárban vagy márciusban tértünk vissza. Mostanában mindenki a saját útját járja, hátha talál valahol legelőt. A nyájakat még télen visszaterelik északról ..„A fű már a hetvenes évek eleje óta eltűnőben van, de 1980 óta különösen rosszra fordultak a dolgok. Persze itt-ott még most is akad, foltokban fű, de ez csak ront a helyzeten, mert a törzsek versengenek ezekért a helyekért, ami olykor lövöldözésbe torkollik.” „Már a fák sem nőnek — meséli az öreg nomád. — Vegyük például a baobabot, temérdeket láthat kiszáradva az aszókban (kiszáradt folyómedrekben), de egyetlen fiatal fát sem fog látni. Itt már nem terem meg a baobab. És ugyanez a helyzet a madarabbal. A kiszáradt fák pótlására nincsenek fiatal facsemeték.” Juma sokat tud az elsivatagosodás veszélyéről és azokról a feszültségekről is, amelyeket e veszély hoz magával. „Ma szigorúan tilos eleven fáról akárcsak egy kis ágat is letörni. A múlt hónapban, 50 korbácsütést kapott egy ember ezért a vétségért. De mit csináljunk? Kell a tűzifa.” A vadállomány is megsínylette itt, Észak-Kordofánban az évtizedes aszályt. Régebben a táj tele volt vaddal. Leopárdra, hiénára, zsiráfra, struccra, antilopra, berberjuhra, sőt farkasra is vadásztak lóhátról. Akkoriban kinevették volna a szamárháton ülőt. Újabban a gazella kivételével minden vad eltűnt, és ez is viszszahúzódott a sivatagba. Lovak sincsenek, száraz nekik a vidék és túlságosan költséges az abrakoltatás. Mindannyian szamarat tartanak. Normális körülmények között a törzsek májusban „járőröket” indítanak a délre eső vidékek természeti viszonyainak felderítésére, majd a fiatalabb törzstagok elhajtják a nyájakat a déli legelőkre, míg a nők, a gyerekek és az öregek a kecskenyájaikkal a táborban maradnak. Néhány hét után az esők nyomában kezdik a nyájakat visszafelé terelni, majd csatlakoznak hozzájuk a családtagok is, és megkezdődik a nagy vándorút észak felé, a líbiai határvidék legelőire. Minden családnak megvan a maga útvonala, hogy elkerüljék egymás füvének legeltetését. Mintegy hét éve azonban ezek a legelők is fonnyadozni kezdtek. Így a nyájakat korán kell visszaterelni a táborba, és az itt nyárra tartalékolt legelőket idő előtt felélik az állatok. 1983-ban például már november közepére elfogyott az északi legelők füve, ezért mire a tél véget ért, már a táborhely körüli legelők is kimerültek, és délre kellett hajtani a nyájakat, legelőt keresve. Itt azután összetűzésekre került sor a helyben élő földművelő törzsekkel. A nomádok és a földművelők nem egymástól független közösségek, hanem egy közös gazdasági rendszer részei. A nomádok állatokat tenyésztenek, táplálkozási, szállítási és feldolgozási célokra, a földművesek pedig kölest és cirokmagot termesztenek. A nomádok helyi központokban értékesítik állataikat, s az értük kapott pénzért gabonát vásárolnak családjuk élelmezésére meg az egyetlen fényűzésükhöz szükséges teát és cukrot. Ugyancsak az állataikért kapott pénzből vesznek olykor pamutszövetet, fegyvereket és háztartási eszközöket. Gazdasági helyzetüket megnehezíti, hogy az utóbbi években a gabonaárak az állatok árához képest magasra szöktek. 1984 decemberében egy zsák gabona már 70 fontba került, vagyis az ára 25 év alatt csaknem a százötvenszeresére nőtt, míg a teve ára csak körülbelül a tízszeresére, 100—150 fontra emelkedett. Az árak ilyen alakulása eredményezte, hogy egyre több nomád család szakít sok évszázados életmódjával, és igyekszik egzisztenciát találni a városokban vagy a Nílus menti ültetvényeken. Tizenöt—húsz éve Felmerül a kérdés: miért vannak a nomádok rászorulva a gabonára, amikor állataik termékeiből is fenntarthatnák magukat? A választ Al Tom adja meg: „A legeltető életmód nemcsak az állandó helyváltoztatást követeli meg, hanem a családok kettéválását is. A nyájakkal együtt vándorló férfiak tejen élhetnek, ám hátrahagyott családjuknak kell a köles. Enélkül egész legeltetési rendszerünk felborulna. Egyébként a szudáni nomád soha nem vágná le saját állatait azért, hogy húst egyen. A férfiak társadalmi rangja állataik számától függ, ezért csak különleges alkalmakkor vágunk le állatot: házasságkötéskor, körülmetéléskor vagy vendégek tiszteletére.” Két amerikai kutató, Mike Haime és Rory Walsh tanulmányozta a szudániak éhínségének okait. Megállapították, hogy 1983-tól Szudánnak a 12. és 16. szélességi fok között fekvő központi zónájában az esős évszak rendkívül száraz volt, annyira, hogy századunkban erre még nem is volt példa. A kutatók által kidolgozott diagram szerint 1984-ben az átlagos csapadékmennyiséghez képest a csökkenés pontosan kétszer akkora volt, mint az eddigi legrosszabb évben, 1913-ban. Valójában a probléma nem az, hogy 1984-ben az átlagnál kevesebb csapadék hullott Szudánra, hanem, hogy ezt megelőzően 15— 20 éven keresztül csaknem megszakítás nélkül csapadékszűk esztendők követték egymást. Ez a körülmény — a lakosság lélekszámának növekedésével és a természeti erőforrásoknak ebből következő kimerülésével együtt — vezetett a század talán legnagyobb természeti katasztrófájához. Segély légihídon A szudáni szárazság természetesen csak része egy olyan időjárási anomáliának, amely az utóbbi 15 esztendőben jellemzi Afrika éghajlatát. Akkor hívta fel magára első ízben a világ figyelmét, amikor Nyugat- és Közép- Afrika Izahel-övezetbeli országait, valamint Etiópiát és Szudánt sújtotta a hetvenes évek elején. Egyes klimatológusok úgy gondolják, hogy hosszú távú trendről van szó, amely 200 évvel ezelőtt kezdődött. Mások azonban azt vallják, hogy 15—20 éves szárazsági szakaszok statisztikailag még nem elég jelentősek ahhoz, hogy messzemenő következtetéseket vonjanak le belőlük, kivált, mivel megbízható adatsorok csak ebből az évszázadból vannak. Mindez azonban nem változtat azon a tragikus tényen, hogy más afrikai országokhoz hasonlóan Szudánban is éhínség pusztít, amelyet súlyosbít az Etiópiából, az ottani éhezés elől menekülők áradata. Az élelmiszer-feleslegekkel rendelkező országok a FAO Világélelmezési Programjának keretében igyekeznek adományaikkal enyhíteni az éhező milliók sorsát. Légihidakon szállítják az élelmiszert az aszálysújtott övezetekbe. Svédországból például minap növényi olaj érkezett légi úton a szudáni Kasszalába. A vörös-tengeri Port Szudán kikötőjébe ugyanakkor három hajó futott be 27 000 tonna búzával. A pillanatnyi segítség értékét nem szabad lebecsülni, de a gond — sajnos — ennél sokkal nagyobb. ELEK ISTVÁN Klimatológia Esetlen évek A szudáni éhínség „Akkor újra nőne a fu' i A KABABIS-TÖRZS MIGRÁCIÓJA (NEW SCIENTIST) „Ha nyárig nem lesz eső, mindannyian elpusztulunk" 23 MAGYARORSZÁG 1985 17