Magyarország, 1991. január-június (28. évfolyam, 1-26. szám)
1991-06-14 / 24. szám
01 WHHIESZ SZÁZAFJABOL A német nyelvismeretet azonban nem nagyon segítette az orosznak, mint első idegen nyelvnek, a tanulási kényszere. Ebben a tekintetben Magyarország sem volt kivétel a Varsói Szerződés országai között. Mint ahogy azonban mindenütt Közép-Európában, a fordulat után Magyarországon is megnőtt a kereslet a német nyelv iránt az iskolákban, az egyetemeken és más intézményekben. Ez a megnövekedett érdeklődés, amellyel Magyarországon még sokáig nem tudnak majd megbirkózni, nemcsak a sok év alatt feltorlódott pótlásigényt fejezi ki, hanem elsősorban azt jelzi, hogy az emberek határozottan Nyugat felé kívánnak tájékozódni. Aki vissza akar kerülni Európába, németül vagy angolul tanul, az orosz iránt már alig van érdeklődés. Az egykori tizenegyezer orosztanárból nyolcezernek némettanárrá kell átképeznie magát. Nem csak ezeken a számokon keresztül válik világossá, hogy az orosz tanulás több évtizedes kényszere milyen káros következményekkel jár majd az elkövetkező években az orosz nyelv és kultúra közvetítése számára. Egy elhibázott oktatáspolitikát nem lehet egyik napról a másikra helyretenni. Egon von Westerholt gróf, a három évvel ezelőtt megnyitott budapesti Goethe Intézet vezetője szerint még tíz évnek kell eltelnie ahhoz, hogy Magyarország minden iskolájában az igényeknek megfelelően és színvonalasan tanítsák a német nyelvet. Jelenleg csak mintegy száz volt orosztanár kap felmentést az oktatás alól vagy órakedvezményt, hogy hetente nyolc vagy tizenkét órában német tanfolyamra járjon a budapesti vagy a pécsi egyetemen - igen alacsony fizetés mellett. A német szakos hallgatóktól egyelőre aligha várható a terhek csökkentése, mivel a végzetteknek csak mintegy 15 százaléka vállalja az iskolai tanítást, a túlnyomó többség a vállalatok vagy az idegenforgalom kínálta jövedelmezőbb állásokat választja. A Goethe Intézet munkatársainak iskolalátogatásai során kiderült, mondja Westerholz gróf, hogy az, ami az iskolákban németoktatás címén folyik, közel felerészben kritikán aluli. Gyakran előfordul, hogy a tanárok, akik már az átképzés ideje alatt tanítanak, épp csak egy két leckével tartanak előbbre diákjaiknál. Félő tehát, hogy a gyenge minőségű németoktatás inkább elriasztja a tanulókat, ahelyett, hogy kedvet ébresztene bennük. És a kínálat még messze nem elég. Az az ötven némettanár, akiket, fizetéskiegészítéssel, az NSZK- ból küldtek magyar iskolákba - Baden- Württemberg tartományból huszonegyen érkeztek, nem sokban javít a helyzeten. Természetesen az az 1,2 millió márka, amelyet a külügyminisztérium 1989 és 1991 között bocsátott rendelkezésre, nagyban hozzájárult az iskolák és a tanárok által nagy mennyiségben igényelt tananyagok finanszírozásához. A nyugati segítség azonban strukturális korlátokba ütközik. Amíg az átképzésnek munkaidő után kell folynia; amíg a tanárok többségét nem tudják felmenteni a munkavégzés alól az átképzés idejére; amíg a tanárok bérének szintje enynyire alacsony, és a béremelések alig egyenlítik ki az ez évre 35 százalékosra becsült inflációt, addig a Németországból érkező segítség, bár szükséges és hasznos, az alapvető problémákat nem képes megoldani. Türelemmel kell tehát lenni, de minden ok megvan a bizakodásra is, mert a magyaroknak még mindig sikerült azokat az akadályokat, amelyeket nem lehet egy csapásra elhárítani, valahogy megkerülni, így tesznek majd az Európa felé vezető úton is, amennyiben a német nyelv útján kívánnak haladni. KOHL AMERIKÁBAN Felirat: Fektess be Kelet-Ncmetországban (Frankfurter Allgemeine Zeitung) Stankfurter Allgemeine A német nyelv Magyarországon Amikor az 1885-ben Budapesten született Lukács György, századunk legjelesebb magyar filozófusa és irodalomtörténésze 1971 júniusában bekövetkezett halála előtt papírra vetette Gelebtes Denken című önéletrajzi vázlatát, ugyanúgy német nyelven tette ezt, mint ahogy legfontosabb műveinek egész sora német nyelven született. Hauser Arnold, az 1892- ben, a magyar nyelvű Temesvárott született szociológus, a 40-es évek végén szintén németül írta meg fő művét, A művészet és az irodalom társadalomtörténetét. Amikor Popper Leó, aki 1886-ban született Budapesten, és akit Lukács „a legnagyobb tehetségnek” tartott, akivel valaha találkozott, 24 évesen tüdőbajban elhunyt, már egy sor jelentős kultúratörténeti esszét jelentetett meg, és egy fél tucatot hagyott hátra publikálatlanul - német nyelven. Lukács, Hauser, Popper, valamint Mannheim Károly, Balázs Béla és mások, akik a legendás irodalmi jellegű Vasárnapi Körhöz tartoztak 1915 és 1918 között, valamennyien éppen olyan jól beszéltek, sőt, írtak németül, mint magyar anyanyelvükön. Az, hogy a magyar értelmiség többsége ma is magától értetődően beszél németül, hogy a legjobb éttermekben és szállodákban a pincéreken kívül még a ruhatáros és a vécés néni érti a német nyelvet, az tehát, hogy a német, mint a tudomány és az érintkezés nyelve, semmiképp sem merült feledésbe Magyarországon, természetesen az 1711-től kétszáz éven át tartó Habsburg-uralom öröksége. II. József 1784- ben rendelte el a német nyelv hivatalossá nyilvánítását. A 19. század negyvenes éveiben Buda és Pest lakosságának többsége németül beszélt, és az 1848—49-es függetlenségi harc véres leverése után a Habsburgok belügyminisztere, Alexander Bach német ajkú tisztviselők, csendőrök és tanárok egész hadának segítségével továbbra is fenntartotta a német államnyelvi státusát. Harminc év elteltével a monarchia magyar felének magyarul beszélő lakossága már mintegy 47 százalékra rúgott csak. A német nyelv az egész ország hivatalnoki karában elterjedt, de legkivált a Duna és a Dráva közti „Sváb Törökország” 600 ezer német származású lakója körében. A századforduló táján több mint 1200 német nyelvű iskolát tartottak itt számon. A két világháború után még vagy 200 ezer német ajkú állampolgár maradt Magyarországon, számuk nagyjából ma is ennyi. A Vörös Hadsereg bevonulása után a németek repressziókat szenvedtek, internálták, deportálták őket, vagyonukat kisajátították. Ám a sztálinista pártvezető, Rákosi Mátyás idején már mérséklődött a német kisebbséggel szembeni politika, a Kádár-korszakban pedig, az egykori keleti blokkban egyedülálló módon, kifejezetten mintaszerűen baráti lett. 14 • 1991. június 14. HETI MAGYARORSZÁG Staddeutsche Zzitfing El a Notre Dame-mal! A Bastille ostromának forradalmi hagyománya, a jelek szerint, töretlen Franciaországban. Arra a kérdésre, melyik épületet bontanák le a legszívesebben, egy reprezentatív felmérés során a franciák 48 százaléka a „párizsi Santé börtönt” nevezte meg. A Journal du Dimanche vasárnapi újság megbízásából a közvélemény-kutatók egy 20 műemlékből és épületből álló listát állítottak össze azzal a kérdéssel: „Melyik hetet tüntetné el a legszívesebben?” A franciák egységesnek mutatkoztak a börtön iránti ellenszenvükben. Ez azzal függhet össze, hogy a Santé hatalmas, szürke fala a főváros közepén áll, és Franciaország egyik legrégibb börtönét fogja körül. Nagy az ellenérzés két autópálya-szűkülettel szemben is: a lyoni Fourviére-alagutat, amely előtt évente többször, dél felé tartva fél Franciaország órákat várakozik, a megkérdezettek 45 százaléka levegőbe röpítené. Hasonlóan vélekedik 41 százalékuk a Párizstól nyugatra lévő rocquencourt-i háromszögről, ahol a Normandiából, Bretagne-ból és délnyugatról érkező autófolyamok alkotnak nap mint nap dugókat. A bontási listán azonban presztízsépületek is szerepelnek: a Párizs szívében álló Pompidou Központnak a franciák 41 százaléka esne neki csákánnyal. Nem kedvelik a fekete-fehérre mázolt oszlopokat, Buren szobrász művét sem, amelyeket Lang kulturális miniszter a Palais Royal udvarán állíttatott fel. Az üvegpiramist a Louvre udvaráról 23 százalék szeretné eltüntetni, a Bastille melletti új operát 17 százalék. A megkérdezettek három százaléka lebontatná a Notre Dame-ot és a versailles-i kastélyt, két százalék pedig a Mont-Saint-Michelt, a normandiai partoknál álló szigetkolostort is.