Magyarország, 1993. július-december (30. évfolyam, 27-53. szám)
1993-12-03 / 49. szám
BELPOLITIKA „A társadalom az egyetemet részesíti előnyben” Kaposvári körkép a tanítóképző főiskoláról Az önmagát kereső, megújuló hazai pedagógusképzés hírneves műhelye a kaposvári Csokonai Vitéz Mihály Tanítóképző Főiskola. A szó legnemesebb értelmében alkotó közösség, elkötelezett küldetéstudattal. Művészi összkép, kellemes hangulat... Már a fogadtatás is melegszívű: barátságos kollégák adják szinte kézről kézre az embert, aki pedagógusként is még értőbb figyelemmel kísér minden szót. Egymásra rímelnek a felelősséggel fogalmazott gondolatok. Jólesik hallani, hogy tetszik a mi otthonunk — nyugtázza mindezt Leitner Sándor főigazgató. — Sokan gondolják ezt, s bizonyára a lakályosság, az emberközelség az, amit sikerült ezzel a belsőépítészettel megteremteni. Az ember megszállottan hisz azokban a dolgokban, amit egy élethivatásnak választ. Egyébként hiszek abban, hogy a környezet formai, színbeli, térbeli megjelenése is befolyásolja az ember személyiségét. Valaha csak kis intézmény voltunk, ma már a tanítóképzés egyik központja vagyunk. A legjobbat, a kecskeméti modellt vettük át, de nem a hagyományosat csináltuk tovább, hanem kísérleteztünk: a hároméves képzést fejlesztettük. Jó csapat, jó szakemberek, vezetőgárda jött nálunk össze — és lelkesedéssel. A négyéves váltás során biztosan sok mindenre nyílik alkalmunk, de a törvények adta kevés lehetőséget éltünk meg. A főiskolán a természettudományok, a humán tudományok, a művészetek mellett sok mindenről szó van. Kialakult tanszékeinken az interdiszciplináris gondolkodásmódra, annak megismertetésére adódik jó lehetőség. Az új szerepkör, hogy a maximum 12 éves korúak tanítására kell majd fölkészíteni a hallgatókat, szakmailag is más rangú és rendű. Érdekes lesz, hogy egy más határvonalon ezt hogy lehet illeszteni a tanárképzés rendjéhez. Nem tudjuk kikerülni, hogy a régi, levelezős képzési formák helyett azoknál sokkal korszerűbb, tartalmasabb, jobb médiára épülő, másfajta tanulásirányítást is figyelembe vevő, alkalmazó felnőttoktatást vezessünk be. Ez megint csak megmozgatja majd a szakmai műhelyeket. Ha felnőhetnénk odáig, hogy úgy tudjuk kezelni a felnövekvő nemzedékekkel való foglalkozás fontosságát, nincs ennél lényegesebb, akkor biztos felgyorsulna az igény, hogy a „kint lévő” pedagógusgenerációk átképzésével is foglalkozzunk. Én azt mondom, hogy máris büszkék lehetünk, mivel a magyar felsőoktatásnak ez az alsó szintje is főiskolai nívót igényel. Tizennyolc éve vannak főiskolára beiratkozott hallgatóink, akik mellett felnőtt egy olyan oktatógeneráció, hogy majd’ mindegyik tanszéken kandidátusok is dolgoznak. Még néhány év, és vállalhatjuk — szakmai szempontból is — az összehasonlítást az egyetemekkel... Ehhez a személyi infrastruktúra is kialakult. Ugyanakkor az egyetemen dolgozó kollégák valójában nem igazán tudják, hogy a mai tanítóképzésnek mi a tartalma. És az is tény, hogy a társadalom mégis csak az egyetemi végzettséget részesíti előnyben. A különbséget erkölcsi, anyagi egyenlőséggel lehetne orvosolni. Ami pedig a „múltat” illeti, az egykori tanár, dr. Szelindi Gábor vállalkozik arra, hogy röviden öszszefoglalja az indulás és az átmenet sajátosságait: — A középfokú tanítóképzőbe járók lelkesedését a tanítóképző főiskola kezdetben még sikeresen átmentette ébren tartani, mert a 20-30 tanév a 180-200 hallgatóval nagyon közvetlen kapcsolatot alakítottak ki. Szinte név szerint ismerte minden tanár minden hallgatóját. A levelező tagozattal ez a közvetlenebb, a jó ismeretségen alapuló oktató—diák viszony kicsit változott, mert a 200-300-400 levelezős hallgató konzultálása, vizsgáztatása, a szakdolgozatok minősítése kegyetlenül nehéz munkát jelentettek egy-egy tanszéken belül. Ahogyan nőtt a létszám, változott a légkör is, kezdetben jobb volt a fiúk és lányok aránya, később száz felnőtt hallgatóból különös eredménynek számított, ha tíz férfi pályázó akadt, így ezen hallgatók közül kerültek ki jórészt a főiskola későbbi tanerői. S ez minden tanítóképző főiskolán általános jelenségként mutatkozott. Sokkal jobban középpontba került — a tanítóképzés során — az addig nem tanult tudományágak, ismeretek, képességek, készségek kialakítása. A legfontosabb tantárgyak, így a pedagógiai, pszichológiai, gyakorlati képzési területek, így az óvónőképzők, tanítóképzők sokkal előnyösebb helyzetben vannak az egyetemi modellel szemben, ahol elsősorban a szakmai képzésre helyezik a hangsúlyt. És modelláltak egy pedagógusszerepet — veszi át a szót dr. Bodosi Tamásné docens. — 1975-ben töltődött fel tulajdonképpen a főiskola tanári kara, akkor váltak a szakcsoportok tanszékekké, és a felsőoktatási rendszerben a tanítóképzés már főiskolaként működött. Ez magával hozta a tanári kar szakosodását is. Tizenyolc évesen kaptuk a hallgatókat, s én azt éreztem, hogy amíg egy 14 éves gyermeknek szüksége van a tanárra, sokféleképpen lehet az érdeklődését irányítani, formálhatók; ezt 18 éves korban már jóval nehezebb megtenni. Mert ugyan kiváló volt a kapcsolat a hallgatókkal, mégis az volt a benyomásom, hogy amikor kilépek a 150-es létszámú évfolyamból, abban a pillanatban megszűnik mint pedagógus, mint személy példa lenni. Mert nincs meghitt viszony a tanár és a hallgatók között, holott egy ilyen korú fiatalnak nagyon fontos lenne, hogy pontos személyiségmintával élhessen együtt. A pálya- és párválasztás annyi problémát jelent, hogy ennek híján kevesebb energiát tud a gyermekekre, majdani diákjaira fordítani. Mivel az önismerete is hiányos, nem várhatjuk el, hogy a gyerekeket egy bizonyos cél irányában nevelje. Komoly gond van a gyakorlati képzéssel, hogy gyerekek közé vigyük őket. A tanítói pályára való képzés háttérbe került, és előtérbe nyomultak bizonyos, ún. szakkollégiumi képzési területek. Az eredményekről és tervekről a továbbiakban dr. Kálmán Katalin főtitkár ad ízelítőt. S hogy a felsorolás korántsem teljes, az magától értetődik. — Újdonság — ez év őszétől — a tanítókommunikáció szak. Célja, hogy az alapdiploma mellé főiskolai végzettségű médiaszakembereket is képezzenek. Azonkívül megállapodtunk az egyházakkal, hogy a veszprémi katolikus Hittudományi Főiskola, a fővárosi Evangélikus és a pápai Református Teológiai Akadémia oklevelet ad ki a tanító-hitoktató szakon végzetteknek. S ha már a kísérleti jelleget emeljük ki, most szeptembertől, ugyancsak négyesztendős képzés keretében, a különböző műveltségi területeken szereznek majd olyan diplomát, amivel a kényes korú 5—6. osztályos gyermekeket oktathatják. Minden műveltségi szintre szeretnénk ezt kiterjeszteni, természetesen. Az indok: pedagógiailag is helyénvalóbb ez, minthogy egy főiskolai tanár szakos foglalkozzon a kisebbekkel. Kiegészítő, „másoddiplomás”, posztgraduális, szakosító-továbbképző terveink is vannak. Óvodapedagógusok és tanítók egymás szakmájában képezhetik tovább magukat, a tanítói diplomával és középfokú nyelvvizsgával rendelkezők pedig idegennyelv-oktatói-tanítói képesítést nyerhetnek nálunk. Mindezt három félév alatt, 900 óraszámmal, önköltségesen. Ami a szabadidős művelődést illeti: életre hívtuk a Csokonai Színkört — Zoltán Gábor irányításával a főigazgatói tanszék patronálja a Vizuális Tehetséggondozó Kört; híres a Cantus Pannonicus Kamarazenekar, és november 13—14-én kerül sor első ízben az országban, a mi rendezésünkben a Főiskolák országos népdaléneklési versenyére. Egyelőre talán ennyit... BÁRCZY ISTVÁN A Csokonai Vitéz Mihály Tanítóképző Főiskola 8 • 1993. december 3. HETI MAGYARORSZÁG