Magyarország, 1994. január-június (31. évfolyam, 1-25. szám)
1994-03-25 / 12. szám
A szeretetnek nincs határa Találkozás Gyurkovics Tiborral „Az életnek ugyanúgy nézek a szemébe, ahogy egy szép asszonyt csodálok. Akkor bámulom, amikor már elhagyott, amikor átgázolt rajtam” — írta. A Várszínház Császármorzsa előadásán egy férj, egy feleség és sok-sok nő. Jönnek sorba, szerelemre éhesen. Szemükben tombol a féktelen vágy, a férfiért mindenre képes vad tekintetek tűzben égnek. Szeretkezéssel kezdődik az előadás, és Golgotával végződik. A színdarab minden jelenetében, a szenvedélyekben, a színészekben izzik a már sokat ismételt és sokszor leírt gyurkovicsizmus, ahogy Somogyvári Rudolf is mondta a Nagyvizit évtizedekkel ezelőtti bemutatóján: „Mintha sok kicsi Gyurkovics futkározna a színpadon.” — Nem újszerű szeretnék lenni írásaimban, hanem őszinte. A férfi és a nő kapcsolatát örökzöld témának hisszük, pedig ez nem így van. Az emberek azt gondolják, érdekes az atom belső titka vagy érdekes a csillagok állása. Szerintem érdekes a férfi és a nő közötti érzések titka. Egymás megváltójának és egymás áldozatának születtek, így élik le életüket. Erről nem szívesen beszélünk, érzelmi életünkről nem szívesen vallunk. Pedig a szeretet, a szerelem a legcsodálatosabb lelki jelenség. Szeretni tudni kell, s ezért a tudásért érdemes életünk utolsó órájáig küzdeni. A szeretet által a menynyekig emelkedhetünk, Istent varázsolhatunk egymásból, de ennek paradoxonjaként el is veszíthetjük egymást. — A Császármorzsa első, saját rendezésű színdarabja. Milyen az, amikor saját művével kerül szembe az író? Ki volt az erősebb, az író vagy a rendező? — Soha életemben nem akartam rendezni, de miután Verebes István ötheti próba után a Nemzeti Színházzal való konfliktusa miatt visszaadta a darabomat, úgy éreztem, hogy árván maradt művemet színpadra kell állítanom. Igyekeztem az írót és a rendezőt kettéválasztani magamban. Egyik sem hódolt be a másiknak, és egyik sem erőltetett instrukciókat a másikra. Az általam kiválasztott színészekkel — Dörner Gyuri kivételével mind nők — nagyon jó hangulatot teremtettünk a próbákon. A feleséget játszó Juhász Juditnak én mentem el a színpadon viselt kombinéját megvenni. Nagyon szeretem a színészeket, és főleg a nőket. A komédiásokat a költők rokonainak tartom, akik az írókhoz hasonlóan mutatják meg magukat, de azért szeretnek fátyol mögött táncolni. — Itt körülbelül negyven könyvet, tizenöt színdarabot, verseskötetei jelentek meg, foglalkozott gyermekirodalommal. Milyen érzelmi állapotban kell lennie ahhoz, hogy drámát, novellát vagy verset írjon? — Az ember legfontosabb tulajdonságait az őseitől örökölt gének határozzák meg. Apám pompás előadó, szellemes, humoros ember volt. Humánus érzékű, aki a munkát nyolcadik szentségnek tartotta. Anyám ehhez képest vad növény, könyörtelenül őszinte, kiszámíthatatlan, elszánt, erős, érzelmeiben gazdag nő volt, így én is magamban hordozom a túlérzékenységet, a sebezhetőséget. Olyan ember vagyok, aki idegrendszerét a bőrén kívül viseli. Dühöm a világra, elkeseredéseim, fájdalmaim határozzák meg, hogy novellát, verset vagy valami mást írok. A költő illogikus, irreális vonásait regényeimben is nyomon lehet követni. Vallom, hogy a legnagyobb bolondok a költők, mert a költeményekbe sűrített érzések miatt állandó prés alatt tartják magukat és verseiket. — Tényleg olyan abszurd ez a világ, mint ahogyan verseiben ábrázolja, látomásokkal teli, káromkodó? — Ma hallottam a rádióban egy biológustól: az élőlények úgy élnek a természetben, hogy az egyik megeszi a másikat, és az ember a fő fogyasztó. A Biblia azt mondja, hogy Isten megteremtette a világot, és látva látta, hogy jó. Látva látom, hogy minden rosszt írtam egyik versemben. Az ember rossznak született, folyton megváltásra szorul. Ilyen értelemben abszurd a világ, és szeretném megrázni a világ grabancát. Mindenki azt várja az írótól, hogy eligazítsa az élet dolgaiban, s tanácsokat adjon. A lét útvesztőiben az író nem tud eligazítani, nem tanító, nem próféta, nem gyógyító orvos. Csak vizsgál, diagnosztizál, és a gyógyírt az embereknek magukból, a lelkük mélyéről kell felszínre hozni. — Milyen reggel az „álmait kiteregetni” ? — Nyomasztó álmaim vannak... de néha-néha felcsillan valami fény. Úgy vélem, hogy a világ csak akkor változtatható meg, ha az ember a jóságra törekszik. Hrabal szerint „az a jóság, amely ugyan csak nagyon kicsivel viszi előbbre a világot, ám mégis mindnyájan hiszünk benne. Az az érzésem, és nem csak nekem, másoknak is, hogy ez a jóságból fakadó kis előrelépés maga az Isten, szerintem az Isten maga a jóság.” Azt hiszem, ezekért az álmokért érdemes élni, hogy élni tudjunk, és éjszakánként érdemes megbirkózni álmainkkal, hogy reggel a Nap elé tehessük őket. — Szeretni óvatosan kell — írta. Miért? — Az érzelmek csataterén a legnagyobb áldozatokat a szeretet hagyja maga mögött. A mindennapjainkban a találkozásaink nagyon kétségesek. Az ember sokszor olyan találkozásokat vállal magára, átszellemülve teljes lényével, ami hirtelen jött, vagy ami életveszélyes önmaga, illetve a másik fél számára. Ezért kell megtanulnunk az önként odaadás, a simogatás szeretetét, és nem szabad az erőszakosan megszerzett, megragadott szeretet csapdájába esni. PÉCSI KRISZTINA Mersits Piroska kiállítását megnyitja: Gyurkovics Tibor (1986) Folyóirat-lapozó Poszter György tanulmánya, A Jobb, a Bal, és a Harmadik — a Hamis Tudat Tragikomédiája a Kortárs márciusi számában, különleges teljesítmény, s így alapjául szolgálhat minden olyan további kutatásnak, ami tárgyával, az annyiszor bolygatott népi urbánus vitával foglalkozik. A maga dimenziói között tehát alighanem korszakos jelentőségű, s nem csak azért, mert tárgyismerete, tárgyszerűsége, elfogulatlansága mintaszerű, s nem is azért, mert a mai esszényelv túlbonyolított szakszerűségével szemben a pontos és feszült, szaggatottságában is közérthető stílus önmagában is megragadó. Az a legfontosabb, hogy ebben az írásában Poszler az elsők között él a szabad gondolatformálás esélyével, és nem ideológiai prekoncepciók, hanem a tárgya kijelölte valóságmező törvényei szerint vizsgálódik. Olyannyira, hogy e ma is indulatok sűrűjébe rejtőző történet kapcsán, aminek olykor az aberráció határain való aktualizálása (hamisítása) folyik, kimondja: „Közvetlen, mai tanulság alig akad.” Azt persze pontosan tudja, hogy milyen veszélyzónában mozog: „Tisztázatlan fogalmak, mitizáló túlértelmezés — akkor is és most is. Akkor, mert nem e vita a kor legfontosabb szellemi mozgása. (...) Tragikus, mert mégiscsak létező szellemi hasadás. Komikus, mert önmagát felértékelő szellemi hasadás. Most, mert lényegesebbnek látja az analógiát sejtő politikai őskeresés. Mert mai súlytalanságát a tegnapi súlyossággal ügyetlenül kiegészíti. Pedig analógia nincs, és a súlytalanság kiegészíthetetlen. A népi álláspontot időszerűtlenné tették a felosztott földek és szertefoszlott illúziók. Az urbánus álláspontot időszerűtlenné tették a megkapott szabadságok és megkérdőjelezett fogalmak.” Poszler álláspontjának lényege az egyenlő mércével mérés, így jelenik meg olvasatában, hogy a népi és az urbánus álláspont a kor szellemi és társadalomtörténetében egyaránt „harmadik út”, aminek belső logikája van, realitása már kevésbé: az adott konkrét történelmi helyzet nem hagy teret semmiféle értelmiségi nosztalgia kapitalizmus és bolsevizmus közötti helykeresésének. Pedig a vitázók éppen ezt keresik — és ezért nincsenek egymástól olyan távol: „a Márciusi Front programja, benne a híres tizenkét pont, akár az urbánusoké is lehetne” — írja Poszler. Végkövetkeztetése szerint azonban „a népi és urbánus tábor között nem jött létre szintézis. Még a Márciusi Front idején sem.” S hogy a történet milyen bonyolult, azt jelzi, hogy hozzáteszi: a szintézis még a népi táboron belül sem formálódott meg. Maradt tehát a széttagoltság, a részekben és az egészben. „Szintézis tehát nincs. De mindez nem tragikus. A megvalósult egység esetén a magyar értelmiség erkölcsi-szellemi tartása jobb, érzelmi-elméleti fertőzöttsége kisebb lehetett volna. Jobban állt volna a lábán ’39 és ’44, ’49 és ’57 emberi-politikai próbatételében. [...] De a bekövetkező tragédiasorozat — valljuk be — nem ezen múlott. Nagyobb világpolitikai, sőt világtörténelmi erők határozták meg az egész térség, benne a magyarság, a magyar értelmiség sorsát.” -pár KORTÁRS BamtM] fe nBrnaai folyóiat____________ ^gÉVFOLYMI |C)(^Milia'K ^ SZAX Kultúra HETI MAGYARORSZÁG 1994. március 25. • 15