Magyarország, 1902. január (9. évfolyam, 1-27. szám)
1902-01-01 / 1. szám
abban a megyében fekvő abrudbányai kerület Tisza Kálmánt készül megválasztani képviselőnek. A főispán lemondása és Tisza Kálmán megválasztása között ugyanis van még egy esemény, mely a dolgot érthetővé teszi. Abrudbánya eddigi "képviselője , Ebergényi Sándor ugyanis nem pusztán önfeláldozásból cserélte fel képviselői mandátumát a miniszteri titkársággal, melyből — elterjedt hírek szerint — most ki fog neveztetni Alsó-Fehér megye főispánjává. A Tisza Kálmán mandátumának ez volt az ára, így jutott Tisza Kálmán mandátumhoz, mert különben nem akadt volna ebben az országban hamarosan kerület, mely Tiszának nagyváradi bukása után lehetővé tette volna a magyar parlamentbe való bejuthatást. L ' ... Budapest, decz. 31. Budapest, I'd67. szerda, január 1. MAGYARORSZAGI . A költségvetés a bizottságban. A képviselőház pénzügyi bizottsága január 3-án délelőtt 11 órakor ülést tart, melynek tárgya a földmivelésügyi minisztérium 1902. évi költségvetése. A verőcsei főispán. A hivatalos lap mai száma hozza azt a már lapunkban közölt hírünket, mely szerint a király letovaniczi Chavrak Levin, Verőcze vármegye alispánját ugyanezen vármegye, valamint Eszék szabad királyi város főispánjává kinevezte. . Kinevezés az állami számvevőszéknél. A király a magyar állami számvevőszék elnökének, a magyar miniszterelnök által előterjesztett javaslata folytán, megengedte, hogy Jászfy Mihály állami számvevőszéki osztálytanácsos, saját kérelmére, állandó nyugalomba helyeztessék és Farkas Antal állami számvevőszéki titkárt állami számvevőszéki osztálytanácsossá kinevezte. Gróf Szépben a pápánál. Rómából jelentik, hogy a pápa tegnap ünnepies kihallgatáson fogadta grófSzéchen vatikáni nagykövetet, aki átnyújtotta megbízó levelét. Ezután a nagykövet Rampolla bíboros államtitkárnál tett látogatást. Végül gróf Széchen hagyományos szokás szerint a vatikáni Péter-bazilikába ment hetedik esztendő ama májusi napját, amelyen Lauráját megtalálta és elvesztette mindörökre. Azután tollát gubacsiéba mártva, a boldogtalan szerelmesek önkinzásai közben megalkotta bus versének első sorait: ... Tündéri nap viradt reánk ! Szemedbe’ tűz, szavadba láng. Megláttalak, szerelmem éledt — Te vagy a boldogság, az élet!..* * • - r Ott nőtt föl a pápai udvar közepette, ahol szerették ; ott lett nagygyá, amely környéken szép fiatal leányok olvasgatták a bájos szonetteket. S a Rómában megkoszorúzott költő voklizi nyaralójába vonult, hogy Avignon közelében írja meg örökbecsű költeményeit. Tizenöt évvel az emlékezetes találkozó után fötisztelendő Petrarca e magassága a nyaraló kertjében sétálgatott és a «De vita solitaria» művének megalkotandó részleteiről töprengett, hogy eloltsa azokat a naponta felújuló szenvedélyes emlékeket, melyek Laura megjelenése óta hűt követő társai valának. A nap áldozni kezdett s elborult homlokkal dőlt le a terrasz pihenőjére, hogy szunyadva feledje őt, vagyis háborútlanul álmodozzék felőle. A szolgák lábujjhegyen osontak tova s csöndre intették a házat, nehogy neszükkel megzavarják a nagy úr pihenőjét. A kamarás inas különösen a kocsizörgésre haragudott, mely a nyaraló felé közeledve, mind erősebbé váltott. Kíváncsian sietett a bronzveretü kerítéskapu elé. E pillanatban hatalmas határ állott meg s elhízott, kövér asszony és sok apró gyermek szállott ki belőle. Az inas oda volt a csodálkozástól s kereken megtagadta a bejelentést. — A fötisztelendő ur most szendereg és este pédig nem szabad őt háborgatnunk. A kövér asszonyka kétségbeesett pillantásokat vetett a büszke szolgára,aki megvetéssel méregette ezt a sokgyerekű anyát. Rendre intette a pajkos gyerekeket, akik a kamarás inas legnagyobb rémületére már a virágokat kezdték tépegetni. Az asszony megkísérelte a könyörgést: — Kérlek, nagyon kérlek ... Ki tudja, mikor kerülünk ismét e vidékre s nem beszélhetnék vele soha. — Sajnálom, nem lehet, — ellenkezett amaz. Végre hosszas kérés s néhány ezüst tallér megingatták őt hajthatatlanságában s befordult a terrasz felé. — Mondd meg neki, hogy «Madame du Lade» keresi, és biztosan bebocsát, — kiáltotta utána és összeszedte a gyerekeket, megsimogatta ruhácskáikat s néhány szeretetteljes anyai ütleggel visszaállította az előcsarnok csöndjét. A szolga óvatosanelköltötte a főtisztelendő urat, aki azonnal fölrezzent és izgatottan tuszkolta előre inasát. — Du Sade ! Madame du Sade ! Laura! Vezesd be gyorsan. S ő maga is az ajtó felé tartott. Mérhetetlen boldogság fogta el a soha sem sejtett viszontlátás örömében s egy pillantás alatt bizarr színek százezernyi képében képzelte maga elé, egyetlen sörök szerelmesét. E pillanatban nyílott az ajtó, szinte ölelésre tárta karjait — és megjelent egy kövér, elhízott asszony, a délfrancziák jellegzetes viseletében, s körülötte öt gyerek. Petrrarca szinte megdereedten állott, szinte ötven évet élt e pere alatt. Hogy megöregedett, milyen csúnya lett s arcza is . . . szegény Laura s még szegényebb Petrarca. Alig vette észre, hogy Sade asszony kenetteljes kézcsókot nyomott jobb kezére , a gyermekek bátortalanul követték anyjuk példáját. Nem tudott szólni, végtelen fájdalom vonaglott arczán s némán kínálta meg helylyel Laura romjait. A gyerekek bámészkodva állottak anyjuk“ körül, ő meg restelkedve húzogatta ruhája széleit — Hát fölkerestél, — mondta tompa hangon a költő. — Hosszú idő után most térünk vissza Avinyonba, — beszélt gyorsan, a vénülő nők módjára, a Laura. — Erre vezetett az utunk; gondoltam, megnézem fötisztelendő ő magasságát, ha ugyan emlékszik reám. — Hogy emlékszem-e ? — sóhajtotta Petrarca s félre fordult, nehogy észrevegyék szemeinek könybe lábbadását. — Olvastuk a verseket, jaj de szépek voltak. De Hugó, tetszik tudni, a férjem, nem sokat ért hozzá. Mikor azt mondtam neki, hogy én volnék az a bizonyos Laura nevezetű személy, akiről szó esik az Írásokban, hát összeszidott s azt mondja: akinek tizenegy gyereket adott az Isten, rajtuk álljon az esze, ne a verseken. Laura szavai tőrdöfésként hatottak reá. Milyen közönségesen beszél, minden poézis hijján, és az a sok gyerek ... — Tizenegy gyerek! — ismételte lábultan. — Még hat van odahaza, áldja meg őket az Isten. Petrarcát különös érzelmek fogták el, nem tudott szólani, intett, hogy elbocsátja őket, s amikor a kamarás elvezette a vendégeket, zokogva hullott a pihenő párnáira. Szürke este volt, mikorra felkelt. Tántorgó, lassú lépésekkel közeledett dolgozószobája felé, úgy érezte, mintha fiatalságát temetné e perczben, aztán közelebb húzta magához mécsesét, előkapott egy sárga pergamentet, s mialatt az érzéketlen pergament mohón szívta magába a legördülő könyeket, öreges betűkkel irta meg utolsó szerelmi költeményét: . . . Múlandó minden a világon, Elhulltak szirmaid virágom, .. .Te, egykor édes szerelem ... . Apponyi a vármegyékről és városokról.. A pozsonyiak által Apponyi tiszteletére rendezett banketten Apponyi Albert gróf a megyei és városi életről a következőképp nyilatkozott: Az ellenálló erő súlypontja régente a megye önkormányzata volt. Páratlan a maga nemében, hogy a kiváltságos osztály, mely 48-ig a magyar nemzetet alkotta, az összes erők egyesítésének szükségességétől áthatva, önként, senki által nem kényszerítve, lemondott privilégiumairól és megteremtette a magyar demokrácziát. Megyék és városok közt akkor hullottak le a választófalak és a kettő egyaránt fontos ereje lett a nemzet védelmének, ellentálló képességének, fejlődésének és haladásának. A Vármegye inkább a hagyomány eszméjét képviseli, a városok, kell, hogy az előretörekvés eszméjét képviseljék. Nemzetünkben egyiknek sem szabad hiányoznia. A különbségnek a kettő közt csak vegyülék arányában szabad nyilvánulnia. A városoknak van egy különleges hivatásuk: ők kulturális góczpontok. Ezt az erőt, melylyel kulturális mozgékonyságuknál, közművelődési anyaggal való telítettségüknél fogva rendelkeznek, a nemzeti egység szellemében kell érvényesíteniök. Cáfolat. A Táv. ir. illetékes helyről a következő kijelentést közli: Az a hir, melyet ma egy reggeli lap közölt, hogy Hegedűs Sándor kereskedelmi miniszter legközelebb megválik állásától és hogy Széll Kálmán miniszterelnök veszi át e tárca vezetését, teljesen alaptalan kombináczió. Jellemző e híresztelés megbízhatóságára, hogy nem igaz az a körülmény sem, mely támogatására fölhozatott. Mert nem áll az, hogy Széll Kálmán miniszterelnök képviselte volna a pénzügyi bizottságban a kereskedelmi tárcát. A kabinet feje hatásköréből kifolyólag az általános vámpolitika védelmére fölszólalt ugyan, de a kereskedelmi tárcának képviselete és az egyes resszortkérdések körül támadt vita vezetése a kereskedelmi miniszter által intéztetett. Amint az imént említett s a dolog természetéből folyó körülményt félremagyarázták, úgy az egész kombináczió is a helyzet teljes félreismerésén alapul. Apponyi Albert gróf a kultúráról. Pozsonyban az ottani közművelődési egyesület tegnap délután tartotta közgyűlését, melyen egyhangúlag lelkesedéssel Apponyi Albert grófot választották meg elnöknek, aki erre hosszabb beszédet mondott, melyből közöljük a következőket: A kultúra úgy az egyes honpolgár, mint a nemzetek életének szellemi és erkölcsi tartalma. Az úgynevezett anyagi kultúra sem más, mint az, hogy az emberi szellem erejével uralkodunk a természeti erőkön, azzal a szellemiség minél teljesebben előtérbe lép az anyagi erőkkel szemben. Nemzeti kultúráról akkor beszélhetünk igazán, midőn az öszszes polgárok szellemi munkája, érzelmi világa, visszaemlékezései a múltra és aspirácziói a jövőre vonatkozólag egy tervszerűen megállapított czél felé és arra irányult munkában összpontosulnak. Ilyen czélunk e hazában csak egy lehet: a magyar nemzeti kultúra. (Élénk helyeslés és taps). Nincs Európában egy nemzet sem, mely a maga múltjában a drága, lélekemelő, buzdító, minden polgárokat egymáshoz kapcsoló visszaemlékezések oly gazdag kincsét birná, mint a magyar (Tetszés). Nincs is nemzet, amely arányi és hatalmi állásához képest a jövőben oly nagy föladatokkal birna, a művelt emberiség érdekében oly fontos föladatok teljesítésére volna hivatva. Országunk határszéli megye nyugat és kelet közt. Szent István első királyunk ezt a keleti fajt nagy bölcseséggel a nyugati czivilizáczió szolgálatába állította. Azóta mindig előretolt vára voltunk a nyugatnak. Évszázadokon át fegyverrel kezünkben teljesítettük, a jövőben, ha a Gondviselés tovább is így akarja, mint a jelenben, a kultúra eszközeivel kell teljesítenünk az egész emberiségre szóló missziónkat. Kell, hogy ez eszközök felhasználásával állandó végvárat alkossunk a támadó kelet előrenyomuló minden kísérletével s’jben. (Éljenzés és taps.) Ezt a nagy fölad*t" csak mint egységes nemzet teljes;** v tartó helyeslés.) Midőn az eliljeszteni, fejleszteni és érvénynemzeti föladat megoldásának jók, egyszersmind mint mondám, gyaraska polgártársainknak teszük itt Előttük itt nyitva a boldogulás útja. "A. hatóságon kívül, mely öröklés utján száll á.ívtoriakra, minden állásra, minden dicsőség, hátik minden, bármilyen ajkú polgára e had magába fölveszi az egységes nemzeti czélok szát és elérésükre irányítja tevékenységét, ellenkező iparkodás nem maradhat egyéb, rém télen áskálódásnál. (Éljenzés és taps.) Midőn arra törekszünk, hogy nemzeti kultúránk hozzávetővé legyen mindenki számára, a nélkül, ha bárkit nyelvi sajátságainak jogos érvényesítését gátolnánk, a világosság és nagyság útjára vezet nem-magyar ajkú testvéreinket és ezáltal ellensúbjuk a sötétség szellemét, mely a csüggedés és irtás nélküli vergődés odúiba akarja csalni azok Legyenek meggyőződve, hogy a rámruházott álla nemcsak dísznek és megtiszteltetésnek, de föladatna is fogom mindenha tekinteni. A magyar-igeni választás. A magyar-igeni kerületben Werner Gyula dr. szabadelvű jelölt ellen a