Magyaroszág, 1906. október (13. évfolyam, 238-264. szám)
1906-10-05 / 241. szám
18 1 „TURUL“ KILANDJil. 85 REGÉNY. Irta: SERÉNYI GUSZTÁV. A mérnökök menekülési terve, a matrózok faképnél hagyása mind csak mese, melyet a kormányos az ő megtévesztésére talált ki. És ez az emberi vadállat itt áll elötre, a megbánás legkisebb jele nélkül. Vájjon nincs-e joga neki ezt az embert magával rántani a hideg hullámok közé, hogy együtt pusztuljanak el ?... Csak ne volna a Joita apja! .. . így nem szabad, hogy bűnös vére az ő kezéhez tapadjon. .. Fuldokolva nyögte : — És te emberbőrbe öltözött ördög, te istentelen szörnyeteg, hát nem érzesz megbánást, nem roskadsz össze bűneid tudatában? . . . Nem sir benned a lélek, hogy így összezúzod leányod boldogságát? Az én halálom az ő halála is! De te élni fogsz — és szenvedni ... Ne félj, nem foglak elárulni, mert azt akarom, hogy a lelked nyugtalanságával élj! Megmérgeztél ? Igen . . . úgy tetszik, hogy már érzem a méreg hatását... Gyomrom kavarog, agyam majd szétpattan... Szemem homályosodik ... De élni akarok ! Az evezőhöz ülj, hogy elérhessük a kikötőt... azután hazudj, amit tetszik és adass ellenmérget. Nem akarok meghalni ily fiatalon... az élet oly igen szép, mikor még húszéves az ember és még alig élt, alig szeretett . . . Vad, emberfeletti erővel kezdte lapátolni a habokat. Gépiesen tette ugyanezt a kormányos. Az ő kérlelhetetlen, számító szivébe is belopódzott a megbánás egy sugara. Két óra múlva megkerülték az Alexanderfokot s nemsokára feltűnt a távolban a csillagda lobogója. Még egy negyedóra!... Jem azonban szemlátomást gyengült, ereje elhagyta, arcza lázas pírban égett. Egyszerre leküzdhetetlen gyengeség szállta meg s az evező kihullott a kezéből. Félájultan terült el az evezőpadon s száraz ajkai közül mély, hörgő sóhajtások törtek elő. * Mikor újra felnyitotta a szemeit, a matrózszobában látta magát. A mérnök enyhítőszereket itatott vele, de ő szomorúan rázta a fejét. Mereven bámulta a plafont, azután hirtelen ötlött valami az eszébe. — Kérem, távozzanak. Gaszton úrral négyszemközt akarnék beszélni. . . — Velem ? — kérde meglepetve Orleáns. — Igen, önnel. — A mérnök intésére mindenki eltávozott és a sir szélén álló beteg sietve mondott el mindent a rémüldöző francziának. Félek, fejezze be akadozva , hogy önökben is kárt talál tenni ez az ember... Kérem, vigyázzanak, akadályozzák meg . . . de addig nem szabad semminek sem történni, míg újabb gaztetten nem kapják . . . Esküdjék meg, Gaszton úr, hogy kérésem szerint cselekszik . . . — Esküszöm . . . — Köszönöm. Ez jól van így . .. Pedig reszketek a haláltól. — Szegény fiú ... és Jovitának nem üzensz valamit ? — Nem ! Nem szabad megtudnia a valót... Inkább gondolja azt, hogy hirtelen lettem hozzá ... ezt tán kiheveri majd, de a való biztosan megölné. Terhére volt már a beszéd, elhallgatott. Gaszton is. Vizesruhákat teregetett a Jem lázas fejére, amely rémképekkel kezdett megtelni. Ki ügyelt volna arra a neszre, mely a küszöb felől hangzott ? Olyan volt, mintha egy patkány karmolászott volna ott. Az a helyiség, ahonnan hallatszott, egyike volt azon szobáknak, melyeket már napok óta nem használtak a Turul utasai. Egyszerre olyanforma zaj hallatszott, mintha odaát lábujj hegyen járna valaki. Gaszton nem ügyelt most oda. Nézte a hánykolódó beteget, amint elfehéredett ajakkal még egyszer, utoljára susogta: — Jo-vi-ta ... Szive megszűnt dobogni s Orleáns zokogva hivta be a többieket hozzá. — Barátaim ... Jem meghalt a Jovita nevével az ajkán, aki a menyasszonya volt. Jertek, sirassuk el őt közösen . . . A folyósó hátterében egy meggörnyedt, összeesett alak állt a matrózok háta mögött. Tombi Tamás volt. Tudott mindent. Hallgatózott az imént s tudta, hogy el van árulva. Egy ember kezébe vett letéve a sorsa s ez az ember, Gaszton Orleáns ... VL FEJEZET. Alattomos támadás. Mellőzzük a megindító részleteket, melyekkel Jemet átadták a földnek. Ne beszéljünk a könyecéről, mely a sírgödörbe követte őt, hanem nézzük, hogy a Turul szerencsétlen utasai miképp készültek el a zord télre, mely már vicsorgatta fehér fogait. A mérnök minapi kirándulása nagyon eredményes volt a repülőgép éléstárára nézve. Topek alattvalóival egy pompás vadászatban is részt vett Gasztonnal és Harryval, amidőn 8 vagy 10 rozmárt sikerült elejteniök. E készlet nagy részét varrótűkön és horgokon vásárolták meg Ikatonak lakosaitól; azután a szívélyes búcsú következett, melynek folyamán nyomtalanul eltűnt egy vadászkés, egy csomó üres konzervdoboz és egy rozsdás hordóabroncs ... Az eszkimók ugyan váltig tiltakoztak a gyanúsítások ellen és Tapek is büszkén erősködött, hogy az ő népe nem lop soha. Ugyanezt tette a fiatal Metek is, de épp ezzel vonta magára a figyelmet, mert a szemes matrózok egyike épp az ő lábai alatt pillanta meg az eltűnt vadászkést. Mikor a reményteljes csemete észrevette ezt, mosolyogva nyújtotta azt át a mérnöknek s engesztelésin még egypár meleg fókabőr-csizmát is adományozott. Ezzel szent lett a béke és az eszkimók kurjongatva vágtattak el szánjaikon. A fedélzetről nézték őket s Orbáns hirtelen megfordult, hogy a kormányos után nézzen . . . Megpillantotta őt a háta mögött, tekintetük e perezben találkozott. A következő pillanatban Tamás megfordult s eltávozott a fedélzetről. Orleánsnak feltűnt a gyors távozás. Mintha kerülte volna amaz az ő tekintetét . . . Csak nem sejt talán valamit? Bizonyosan megtudta, hogy a haldoklóval négyszemközt találkozott és most rosszat sejt . . . Tombi pedig ezalatt előkereste vadászeszközeit, fegyverét a vállára vetette és eltávozott azon ürügy alatt, hogy megkeresi egy sarki róka fészkét. Igazában az vezette, hogy nagy szükségét érezte most az egyedüllétnek. Felkapaszkodott a megfigyelőhely fensikjára s nemsokára messze a háta mögött maradt a tanya. Könnyebbülten lélegzett; a szakgatott kiáltások, vad indulatának szülöttei itt szabadon törhettek elő kebléből. Itt nem kellett arczát elrendezni, nem kellett termetét kiegyenesíteni : mehetett görnyedten, ahogy hozzá, a bűnös emberhez illett, akit legörnyeszt a bűn tudata. ... Eszébe jutott, mint tekintettek reá, — mindig csak reá — a halott üveges szemei... Még amikor vászonlepedőbe varrták Jemet a sírbatétel előtt, akkor is úgy tetszett neki, mintha a halott folyton csak őt nézné a szemfedélen keresztül is... Elfordította fejét. El akart futni onnan. De a félelem megbénította, mert bármerre fordult is, folyton az üveges szemekkel találta magát szemközt. Most is, itt a feltornyosuló jégsziklák közt, folyton egy fehér arcz kisértett előtte . A rém arcza volt... és Tombinak úgy tetszett, hogy ez az üldöző, vádló arcz mindegyre azt mondja: — Gyilkos !... Mosolygott balgaságán és mégis irtózott ettől az arcztól. Lihegve sietett tovább. A rémkép csak ott kisértett előtte. Nem akart tágítani, kiár nem is sietett, de futott s vakon rohant előre. Csak úgy gőzölgött rajta a ruha. Egyszerre megbotlott valamibe, elvágódott és a fejét odaütötte. Érezte, hogy vérzik s ez magához térítette. Szidta gyöngeségét. Mit, csak nem fog félni a saját árnyékától ? Hisz úgysem első ez az eset... Hogy a lányának vőlegénye volt? Hát tehet ő róla? Nem eléggé igyekezett haza a csónakkal, hogy otthon megmentsék? Így hittegette magát Tamás. Szépítgette tettét és utoljára egész megnyugodott. Rágyújtott a pipájára és serczegve szítta. Mitől féljen ? A törvény keze idáig el nem ér, legalább is a jövő tavaszig biztosítva van. De egy mégis nyugtalanította. Gaszton mindent tud s ha megszegi a halottnak tett fogadalmát, akkor neki vége ... Arra kell tehát törekedni, hogy ne beszéljen. És ha beszélni fog, ő el fogja hitetni, hogy csupán agyrém mindaz, amit nem fecsegett A fiatalembert mindenesetre jó lesz behálózni, hűséget és ragaszkodást fog tetetni iránta s igy végképp elfojt majd minden gyanút. Csak most vette észre, hogy esteledik. A nap súrolta a látóhatár szélét és nemsokára el is tűnt. Tamás visszafordult, hogy mielőbb a tanyára érjen. Nem volt szalad sokáig kimaradnia, mert azzal gyanút keltene... Sietve tért vissza azon az útón, amerre jött, de félóra múlva azt vette észre, hogy eltévedt. Tétovázva állt meg. Nem tudta, hogy merre forduljon. A nap, eltűnt és a, csillagos ég rosszul tájékozta. Össze-vissza futkosott, kereste régi nyomait a hóban, de nem találta. Nemsokára azután jóformán találomra vágott neki egy ösvénynek. A hó esni kezdett, apró pelyhek lebegtek a szélben s a féldre kékes köd ereszkedett alá. Többször megbotlott, azt hitte, hogy rossz irányban halad. Csak a tenger mozgása tájékozta. Átugrálta a szakadékokat és kikerülte a rejtett vermeket, melyek telve voltak hóval. Egyre jobban közeledett czéljához, már sejtette is a ködön keresztül a tengert. Most következett az út legnehezebb része. Elérte a fensik lábát és a sűrü hóhullás közt, az egyre növekedő sötétségben kapaszkodott fel a tetőre. Libegve állt meg. A fensik déli szélén, tőle alig száz lépésnyire állt egy sötét házikó; a megfigyelő és Tombinak úgy tetszett, hogy a meridián-nyíláson fényt lát kiömleni... Ki járhatott most ott és mit csinálhatott egyedül? Tombi settenkedve közeledett arra felé.* Gaszton mindenfelé kereste az emberét, feltűnt neki, hogy az elhagyta a tanyát. Egész délután nyugtalan volt, kérdezősködött a matrózoktól, de egyik sem látta, hogy merre tűnt el a kormányos. Egyszer a tengerre is gondolt: az „Avion”ra, melynek a parton kellett kikötve lennie . . . Lement a partra — a csónak ott volt. Merre mehetett hát? Még a megfigyelőbe is felment, onnan tekintett szét, de sehol semmi. Ha már itt volt, egyúttal megtette a naponkénti megfigyeléseket, melyek ugyan Funkellman, avagy Dumpell hatáskörébe tartoztak, de ezek úgy látszik ma teljesen megfeledkeztek erről. A hőmérsék meglehetős alacsony volt itt, de a meggyújtott zsírlámpás csakhamar kellemes meleget terjesztett. Előszedte a jegyzőkönyvet, melyben följegyzések és számadatok vegyesen tarkáltak. Azután helyre rakott ismét mindent, czigarettre gyújtott és leült egy falóczára. Lassankint elröppent a lelke ebből a hideg, havas világból; rózsaszínű felhőcskék folytak össze szemei előtt. Hazájára gondolt most, Gaszkonyra és Saint-Cyrre, ahol pár évet töltött a katonai akadémián. Majd viszont elborult lelki szemei előtt a látóhatár: sűrü köd nehezedett rá s az egészből egy halavány, behunyt szemű arcz bontakozott ki ... a Kalulu arcza. Szomorú volt ez a visszaemlékezés, de kedvesek az emlékek. Úgy tetszett neki, hogy most is mellette ül a néger leány; szomorúan, hűséges ragaszkodással — mint akkor . . . Hiú álmodozás ! Felkelt a helyéről. Kinyitotta a szabadba vezető ajtót s lámpással kezében kilépett. Künn sötét volt és hideg; a hó sűrűn esett. A lámpát maga mellé a földre helyezte s jól beburkolózott bundájába. A repülőgép felől minden csöndes volt, csak a tenger csapkodása hallatszott. A szél lobogtatta a lámpás lángját s hosszú, kisérteties árnyékok tánczoltak a friss havon. Elfújta a lámpát s a láng utolsó lobbanásánál úgy tetszett neki, hogy egy árnyék vonul meg a sziklalépcső karfája mögött. (Folytatása következik.) MAGYARORSZÁG Budapest, 1906. péntek, oktober 6.