Magyarország, 1906. december (13. évfolyam, 291-315. szám)

1906-12-01 / 291. szám

Budapest, 1906. szombat, deczember 1. MAGYARORSZÁG Lehetséges volna az pl. Angliában, hogy egy trade-unionista munkás a dicsőséges angol lobogót kigúnyolja vagy meggyalázza? Ar­ról már nem is beszélünk, hogy mily óriási károkat okoz ez a csoport a magyar közgaz­daságnak, hogy a folytonos sztrájkokkal le­hetetlenné tesz minden iparfejlesztést, hogy ezáltal nyomorba dönti és kivándorlásba ker­geti a munkásokat, a dolgozni akaró mun­kásokat bicskázásokkal és ünnepélyes lekö­­pésekkel terrorizálja, stb. stb. Végre betelt a mérték. A híres, hosszú magyar türelem — valahára — elfogyott. Kormány, törvényhozás és közvélemény kezet fognak, hogy ezektől az elbizakodott parazi­táktól megszabadítsák a magyar közéletet. És ebben a munkában segítségükre lesz a munkásosztály nagy többsége, mely már alig várja, hogy a tűrhetetlen zsarnokságot le­rázza magáról.* A költségvetési vita gyorsan, de amellett elég érdekesen halad előre. Indemnitásra aligha lesz szükség és könnyen bekövetkez­­hetik az, amire már évek hosszú sora óta nem volt példa, hogy az év elején már meg­szavazott költségvetés lesz. Annál több idő marad az érdemleges alkotásokra. A delegácziók tanácskozásait azonban egy kis késedelem fenyegeti. A Reichsrathban megint obstruálnak, sőt ma már verekedésre is került a sor. Ha ez az obstrukczió hama­rosan el nem ül, akkor az osztrák delegáczió tanácskozásai késedelmet szenvednek, ami viszont a magyar költségvetés megalkotását is késleltetheti, mert a közösügyi költségek összegét addig nem lehet a magyar költség­­vetésbe beilleszteni, míg a delegácziók azo­kat meg nem állapították. A politikai színtérről. Budapest, november 30. A helyzet javul. Hiszen nem is volt rossz. A koaliczió áll; minden mesterkedés, hogy a pártok szövetségét megbontsa, akár belülről, akár kívülről próbálták a konkolyhintők és cselszövők, hiábavaló volt. Igaz, hogy még viszonyban élt mostohaanyjukkal s napról­­napra jobban elidegenedtek atyjuktól is. Tar Béla tudta, hogy a nagyapa lovalja a gyerekeket, az biztatja, hogy ne fogadjanak szót mostohaanyjuknak, az tanítja őket gyű­löletre a vén ember makacsságával, de se­gítői nem tudott. Nem zárhatta el a fiukat, nem szakíthatta meg az összeköttetést az öreggel. Hiszen amilyen konok ember, még képes volna kitagadni az örökségből unokáit. Hát annyira­ amennyire jóbarátságban kel­lett vele maradni, meglátogatni, tűrni szemre­hányásait, még ebédre is meghívni, amit az öreg elfogadott, mert ilyenkor bő alkalma nyílt kedve szerint csipkedni és gorombás­­kodni. Az utolsó szükségben mégis csak hozzá fordult Tar Béla, mikor már az adósságba úgy elmerült, hogy mindjárt átcsapnak a hul­lámok a feje fölött. — Én segítsek rajtatok ? — vigyorgott gúnyosan az öreg. — Nem ettem bolond­gombát. Nincs kiszórni való pénzem. — Legalább azt az évenkénti ezer forintot adja meg apa, — könyörgött a veje. — Hi­szen az úgyis a fiuk nevelésére kell. Az öreg hajthatatlan maradt. — A fiukat magamhoz veszem, ha már nem bírod eltartani őket. De neked nem adok pénzt. Megmondtam előre, hogy tőlem ne várj. — A fiukat nem adom, — akarta mon­dani Tar Béla. De mégsem mondta. Jobban megfontolva, csakugyan okosabb dolog, ha enged. A fiuknak is jobb lesz ügy. Isten tudja, milyen »'vojjourusiges papok következnek most. Jobb» most sem boldog a magyar, de az ország nyugodt s a nemzet bízik kormányában. Vá­runk és remélünk. A nemzetiségi és szoczia­­lista izgatás veszt erejéből. Az emberek meg­unták, a szájhősöknek és izgatóknak nem hisznek. A barátság horvátokkal, szerbekkel és csehekkel lehűti a pánszlávok hevét. A termés se volt rossz, a pénzpiac­ javul, az adók befolynak, az állam hitele növekedik. A helyzet mostanában rossz volt és aggodal­mas. A legtapasztaltabb államférfiaink is azt mondogatták négyszemközt, hogy baj van. Mi­féle bajok ? Honnan fenyegetett veszély ? Mindig Bécsből. A magyar Alföldön a szá­raz hideg, erős bécsi nyugati szél hordja a homokot és rontja a vetést. Onnét tör ránk mindig az ellenség. Amióta az osztrák­ párt kimúlt s a magyar pártok felülkerekedtek, a kormányképtelennek nyilvánított független­ségi párt jutott többségre s az udvarból száműzött, vagy udvarképtelennek tartott po­litikusok lettek miniszterek, azóta dul­ak­­fulnak a bécsi államférfiak, hogy miképp vessenek Magyarországnak gáncsot. Itt van az újonezkérdés s a véderőkérdések egész sora, vitás a kiegyezési kérdések egész kom­plexuma. Hogy vagyunk a valutával, mi lesz a bankkal ? A fogyasztási adók gondja nyomja Wekerle lelkét s a külügyi bonyo­dalmak, Szerbia, Maczedónia izgatják a di­­plomácziát. Rosszkedvű volt a felség, nem szívesen vált meg Ooluchovszkitól, Becktől, Pitresehtől. Nem szívesen látta uj magyar minisztereit. Szokatlan arczok, kellemetlen nevek, olyan férfiak, kik azelőtt akaratával és kívánságaival ellenkeztek. Fejérváry pe­dig folyton panaszra járt a királyhoz. Volt hát elég ok aggodalomra. Van is még. Azok a kérdések nincsenek megoldva, a függetlenségi eszme él és előre­nyomul. A választási reform kopogtat az ország­ház kapuján. Az alkotmánybiztosítékok sür­gősen szükségesek, nehogy visszatérjenek az alkotmánytiprók, honvédtábornokok s ezre­desek, fegyveres végrehajtókkal. A miniszté­riumok tele vannak a régi rendszer bürokra­táival, kik a gerincztelen protekc­iót még­ha a fiuk ott vannak a nagyapjuknál. Kü­lönben ők maguk is oda kívánkoznak, hát menjenek. Legalább vége lesz ennek az áldatlan ál­lapotnak is itthon, ennek a sok keserűség­nek a fiuk és mostohaanyjuk közt. Igaz, hogy nagyon fájdalmas nap volt az, mikor a fiuk elmentek. Csaknem olyanforma érzés volt, mintha eltemette volna őket, az ő kedves drága gyermekeit, akiket úgy sze­retett­ Most már csak a felesége maradt itt, a csöndes, hideg fiatal asszony, akit Isten tudja miért vett el s akitől bármely pillanat­ban fájdalom nélkül tudna megválni, de azért nem vál meg s együtt marad . . . szo­kásból, gyöngédségből, lovagiasságból. Nem lehetne megmondani, hogy micsoda okból. Egyikből is, másikból is, harmadikból is lehet valami. Az ember olyan összetett lény, akinek az érzéseit, gondolatait nem le­het szálanként szétválasztani. Néha eszébe jut, hogy milyen jó volna, ha a halál megváltaná őket. Ha vagy ő, vagy a felesége meghalna. De ameddig élnek, addig csak hurczolni kell ezt az igát. Czudarság volna azt a szegény fiatal asszonyt el­hagyni. Hát együtt élnek, karonfogva sétálnak, meg is csókolják egymást, noha nem sóvá­rognak az egymás csókjáért, új adósságokat csinálnak, hitelezőkkel, ügyvédekkel, foglalá­sokkal kínlódnak, nélkülöznek, talán koplal­nak is, de az asszony föntartja előkelő tár­sadalmi állását. Hiszen azért ment férjhez, hogy úriasszony legyen, szokták és kedvelik. A vármegyék bizottsá­gai a régi szabadelvűek kezében vannak. Ezek választották az alispánokat és szolga­­birákat. Majd csak ha lejár a bizottsági tagok mandátuma, lehet a független elemek­nek bejutni a megyeház termeibe s ha res­­tauráczió lesz, az uj rendszer a közigazga­tásban akkor jut hatalomra. Ezért tehetetlen sokszor a központi kormány. Az új főispánok nem egyeznek a régi tisztikarral s elégületlen a vidék, mert a hivatalokban és az eljárá­sokban nem látnak változást s elégületlenek a régi rendszer hívei, mert állásaikat és be­folyásukat féltik. Hol vannak a vivmányok, melyekért küz­döttünk, hol vannak a megígért javak — kérdik mindenfelől? És mikor ezen tépelődnek a képviselők és választóik, ugyanekkor a mi­niszterek tűnődnek, hogy mit vihetnek keresz­tül és mit nem a királynál. Szívesen teljesí­tenék a nemzetnek összes kívánságait, de mikor Bécsbe felmegy a törvényjavaslat, az egyes miniszterek felterjesztései, vagy a minisztertanács határozatai és jegyzőkönyvei, azt kell tapasztalniok a király személye kö­rüli minisztérium jelentéseiből, a kabinet­­irodából, vagy az audiencziákon közvetlenül, hogy valami osztrák „szakértő“, valamelyik közös vagy osztrák miniszter, az udvari lépcsőkön járatos titkos tanácsos valamit besúgott s a magyar törekvéseknek útját állotta. Tehát több baj volt fent, mint lent, s mint mondom, Bécsből fújt állandóan a válság szele. Ma lecsendesedett. Nincs válságra kilátás se most, se tavaszra. A legkényesebb kérdés, az újonczlétszám felemelése egyelőre el van ha­­lasztva. Minek köszönhetjük a helyzet javulását ? Elsősorban Goluc­ovszki és Beck bukásának. Azután a király lejövetelének,­mert mióta itt van Budán, láthatóan kedvezőbb nézettel viselte­tik a magyar miniszterekről és parlamentről. Tetszik is királynak, hogy simán folynak a dolgok, hogy a költségvetés akadálytalanul el lesz intézve, hogy a delegáczióban meg­kapja, amit kíván. Nincs semmi oka neheztelni a Wekerle-minisztériumra és dicsé­­rőleg emlegeti Justh Gyulát, hogy erélyes és férfias elnök, őszinte szavában és rendtartó hivatalában. A királynak ezt a kedvező véleményét minisztereink iparkodjanak a nemzet javára értékesíteni; m­íg itt van a király köztünk, kérjék ki hozzájárulását üdvös törvényjavas­lataihoz. * „Fortuna szekerén okosan ülj, úgy forgasd kerekét, hogy ki ne dűlj.“ Ezt üzeni az öreg Faludy Wekerle társaságának. Mert nemcsak „borura-derü“, hanem derüre-boru. Ne higyje senki, hogy az osztrákok könnyen és egyhamar belenyugosznak Magyarország iparosállammá fejlődésébe, pénzügyi és gaz­dasági emanczipácziójába, paritásos jogának az eddig kizárólag osztrák diplomácziában való érvényesülésébe s a magyarságnak a közös hadseregben térfoglalásába. Ne gon­dolja senki, hogy a Beck-kormány barátunk avagy hogy az uj Reichsrath jobb indulattal fog viseltetni Magyarország iránt, mint a régi. Hátra vannak még a kiegyezési javas­latok s ezeket a jövendő Reichsrathnak el kell fogadni. Az osztrák miniszterek ter­mészetes ellenfeleink és ha nagynehe­­zen Wekerle és Kossuth megalkudtak Beckkel, Koritovszkyval, Derschattával, még ez nem biztosíték, hogy nem járnak-e épp úgy, mint Bánffy Badenivel, Széll Körberrel és Tisza Gautech-sal, hogy bármiben álla- 3

Next