Magyarország, 1906. december (13. évfolyam, 291-315. szám)
1906-12-01 / 291. szám
Budapest, 1906. szombat, deczember 1. MAGYARORSZÁG Lehetséges volna az pl. Angliában, hogy egy trade-unionista munkás a dicsőséges angol lobogót kigúnyolja vagy meggyalázza? Arról már nem is beszélünk, hogy mily óriási károkat okoz ez a csoport a magyar közgazdaságnak, hogy a folytonos sztrájkokkal lehetetlenné tesz minden iparfejlesztést, hogy ezáltal nyomorba dönti és kivándorlásba kergeti a munkásokat, a dolgozni akaró munkásokat bicskázásokkal és ünnepélyes leköpésekkel terrorizálja, stb. stb. Végre betelt a mérték. A híres, hosszú magyar türelem — valahára — elfogyott. Kormány, törvényhozás és közvélemény kezet fognak, hogy ezektől az elbizakodott parazitáktól megszabadítsák a magyar közéletet. És ebben a munkában segítségükre lesz a munkásosztály nagy többsége, mely már alig várja, hogy a tűrhetetlen zsarnokságot lerázza magáról.* A költségvetési vita gyorsan, de amellett elég érdekesen halad előre. Indemnitásra aligha lesz szükség és könnyen bekövetkezhetik az, amire már évek hosszú sora óta nem volt példa, hogy az év elején már megszavazott költségvetés lesz. Annál több idő marad az érdemleges alkotásokra. A delegácziók tanácskozásait azonban egy kis késedelem fenyegeti. A Reichsrathban megint obstruálnak, sőt ma már verekedésre is került a sor. Ha ez az obstrukczió hamarosan el nem ül, akkor az osztrák delegáczió tanácskozásai késedelmet szenvednek, ami viszont a magyar költségvetés megalkotását is késleltetheti, mert a közösügyi költségek összegét addig nem lehet a magyar költségvetésbe beilleszteni, míg a delegácziók azokat meg nem állapították. A politikai színtérről. Budapest, november 30. A helyzet javul. Hiszen nem is volt rossz. A koaliczió áll; minden mesterkedés, hogy a pártok szövetségét megbontsa, akár belülről, akár kívülről próbálták a konkolyhintők és cselszövők, hiábavaló volt. Igaz, hogy még viszonyban élt mostohaanyjukkal s naprólnapra jobban elidegenedtek atyjuktól is. Tar Béla tudta, hogy a nagyapa lovalja a gyerekeket, az biztatja, hogy ne fogadjanak szót mostohaanyjuknak, az tanítja őket gyűlöletre a vén ember makacsságával, de segítői nem tudott. Nem zárhatta el a fiukat, nem szakíthatta meg az összeköttetést az öreggel. Hiszen amilyen konok ember, még képes volna kitagadni az örökségből unokáit. Hát annyira amennyire jóbarátságban kellett vele maradni, meglátogatni, tűrni szemrehányásait, még ebédre is meghívni, amit az öreg elfogadott, mert ilyenkor bő alkalma nyílt kedve szerint csipkedni és gorombáskodni. Az utolsó szükségben mégis csak hozzá fordult Tar Béla, mikor már az adósságba úgy elmerült, hogy mindjárt átcsapnak a hullámok a feje fölött. — Én segítsek rajtatok ? — vigyorgott gúnyosan az öreg. — Nem ettem bolondgombát. Nincs kiszórni való pénzem. — Legalább azt az évenkénti ezer forintot adja meg apa, — könyörgött a veje. — Hiszen az úgyis a fiuk nevelésére kell. Az öreg hajthatatlan maradt. — A fiukat magamhoz veszem, ha már nem bírod eltartani őket. De neked nem adok pénzt. Megmondtam előre, hogy tőlem ne várj. — A fiukat nem adom, — akarta mondani Tar Béla. De mégsem mondta. Jobban megfontolva, csakugyan okosabb dolog, ha enged. A fiuknak is jobb lesz ügy. Isten tudja, milyen »'vojjourusiges papok következnek most. Jobb» most sem boldog a magyar, de az ország nyugodt s a nemzet bízik kormányában. Várunk és remélünk. A nemzetiségi és szoczialista izgatás veszt erejéből. Az emberek megunták, a szájhősöknek és izgatóknak nem hisznek. A barátság horvátokkal, szerbekkel és csehekkel lehűti a pánszlávok hevét. A termés se volt rossz, a pénzpiac javul, az adók befolynak, az állam hitele növekedik. A helyzet mostanában rossz volt és aggodalmas. A legtapasztaltabb államférfiaink is azt mondogatták négyszemközt, hogy baj van. Miféle bajok ? Honnan fenyegetett veszély ? Mindig Bécsből. A magyar Alföldön a száraz hideg, erős bécsi nyugati szél hordja a homokot és rontja a vetést. Onnét tör ránk mindig az ellenség. Amióta az osztrák párt kimúlt s a magyar pártok felülkerekedtek, a kormányképtelennek nyilvánított függetlenségi párt jutott többségre s az udvarból száműzött, vagy udvarképtelennek tartott politikusok lettek miniszterek, azóta dulakfulnak a bécsi államférfiak, hogy miképp vessenek Magyarországnak gáncsot. Itt van az újonezkérdés s a véderőkérdések egész sora, vitás a kiegyezési kérdések egész komplexuma. Hogy vagyunk a valutával, mi lesz a bankkal ? A fogyasztási adók gondja nyomja Wekerle lelkét s a külügyi bonyodalmak, Szerbia, Maczedónia izgatják a diplomácziát. Rosszkedvű volt a felség, nem szívesen vált meg Ooluchovszkitól, Becktől, Pitresehtől. Nem szívesen látta uj magyar minisztereit. Szokatlan arczok, kellemetlen nevek, olyan férfiak, kik azelőtt akaratával és kívánságaival ellenkeztek. Fejérváry pedig folyton panaszra járt a királyhoz. Volt hát elég ok aggodalomra. Van is még. Azok a kérdések nincsenek megoldva, a függetlenségi eszme él és előrenyomul. A választási reform kopogtat az országház kapuján. Az alkotmánybiztosítékok sürgősen szükségesek, nehogy visszatérjenek az alkotmánytiprók, honvédtábornokok s ezredesek, fegyveres végrehajtókkal. A minisztériumok tele vannak a régi rendszer bürokratáival, kik a gerincztelen protekciót mégha a fiuk ott vannak a nagyapjuknál. Különben ők maguk is oda kívánkoznak, hát menjenek. Legalább vége lesz ennek az áldatlan állapotnak is itthon, ennek a sok keserűségnek a fiuk és mostohaanyjuk közt. Igaz, hogy nagyon fájdalmas nap volt az, mikor a fiuk elmentek. Csaknem olyanforma érzés volt, mintha eltemette volna őket, az ő kedves drága gyermekeit, akiket úgy szeretett Most már csak a felesége maradt itt, a csöndes, hideg fiatal asszony, akit Isten tudja miért vett el s akitől bármely pillanatban fájdalom nélkül tudna megválni, de azért nem vál meg s együtt marad . . . szokásból, gyöngédségből, lovagiasságból. Nem lehetne megmondani, hogy micsoda okból. Egyikből is, másikból is, harmadikból is lehet valami. Az ember olyan összetett lény, akinek az érzéseit, gondolatait nem lehet szálanként szétválasztani. Néha eszébe jut, hogy milyen jó volna, ha a halál megváltaná őket. Ha vagy ő, vagy a felesége meghalna. De ameddig élnek, addig csak hurczolni kell ezt az igát. Czudarság volna azt a szegény fiatal asszonyt elhagyni. Hát együtt élnek, karonfogva sétálnak, meg is csókolják egymást, noha nem sóvárognak az egymás csókjáért, új adósságokat csinálnak, hitelezőkkel, ügyvédekkel, foglalásokkal kínlódnak, nélkülöznek, talán koplalnak is, de az asszony föntartja előkelő társadalmi állását. Hiszen azért ment férjhez, hogy úriasszony legyen, szokták és kedvelik. A vármegyék bizottságai a régi szabadelvűek kezében vannak. Ezek választották az alispánokat és szolgabirákat. Majd csak ha lejár a bizottsági tagok mandátuma, lehet a független elemeknek bejutni a megyeház termeibe s ha restauráczió lesz, az uj rendszer a közigazgatásban akkor jut hatalomra. Ezért tehetetlen sokszor a központi kormány. Az új főispánok nem egyeznek a régi tisztikarral s elégületlen a vidék, mert a hivatalokban és az eljárásokban nem látnak változást s elégületlenek a régi rendszer hívei, mert állásaikat és befolyásukat féltik. Hol vannak a vivmányok, melyekért küzdöttünk, hol vannak a megígért javak — kérdik mindenfelől? És mikor ezen tépelődnek a képviselők és választóik, ugyanekkor a miniszterek tűnődnek, hogy mit vihetnek keresztül és mit nem a királynál. Szívesen teljesítenék a nemzetnek összes kívánságait, de mikor Bécsbe felmegy a törvényjavaslat, az egyes miniszterek felterjesztései, vagy a minisztertanács határozatai és jegyzőkönyvei, azt kell tapasztalniok a király személye körüli minisztérium jelentéseiből, a kabinetirodából, vagy az audiencziákon közvetlenül, hogy valami osztrák „szakértő“, valamelyik közös vagy osztrák miniszter, az udvari lépcsőkön járatos titkos tanácsos valamit besúgott s a magyar törekvéseknek útját állotta. Tehát több baj volt fent, mint lent, s mint mondom, Bécsből fújt állandóan a válság szele. Ma lecsendesedett. Nincs válságra kilátás se most, se tavaszra. A legkényesebb kérdés, az újonczlétszám felemelése egyelőre el van halasztva. Minek köszönhetjük a helyzet javulását ? Elsősorban Golucovszki és Beck bukásának. Azután a király lejövetelének,mert mióta itt van Budán, láthatóan kedvezőbb nézettel viseltetik a magyar miniszterekről és parlamentről. Tetszik is királynak, hogy simán folynak a dolgok, hogy a költségvetés akadálytalanul el lesz intézve, hogy a delegáczióban megkapja, amit kíván. Nincs semmi oka neheztelni a Wekerle-minisztériumra és dicsérőleg emlegeti Justh Gyulát, hogy erélyes és férfias elnök, őszinte szavában és rendtartó hivatalában. A királynak ezt a kedvező véleményét minisztereink iparkodjanak a nemzet javára értékesíteni; míg itt van a király köztünk, kérjék ki hozzájárulását üdvös törvényjavaslataihoz. * „Fortuna szekerén okosan ülj, úgy forgasd kerekét, hogy ki ne dűlj.“ Ezt üzeni az öreg Faludy Wekerle társaságának. Mert nemcsak „borura-derü“, hanem derüre-boru. Ne higyje senki, hogy az osztrákok könnyen és egyhamar belenyugosznak Magyarország iparosállammá fejlődésébe, pénzügyi és gazdasági emanczipácziójába, paritásos jogának az eddig kizárólag osztrák diplomácziában való érvényesülésébe s a magyarságnak a közös hadseregben térfoglalásába. Ne gondolja senki, hogy a Beck-kormány barátunk avagy hogy az uj Reichsrath jobb indulattal fog viseltetni Magyarország iránt, mint a régi. Hátra vannak még a kiegyezési javaslatok s ezeket a jövendő Reichsrathnak el kell fogadni. Az osztrák miniszterek természetes ellenfeleink és ha nagynehezen Wekerle és Kossuth megalkudtak Beckkel, Koritovszkyval, Derschattával, még ez nem biztosíték, hogy nem járnak-e épp úgy, mint Bánffy Badenivel, Széll Körberrel és Tisza Gautech-sal, hogy bármiben álla- 3