Magyarország, 1922. május (29. évfolyam, 99-122. szám)
1922-05-16 / 110. szám
Budapest, 1922 kedd, május 16, MAGYARORSZÁG Festetics Taszilóné hercegné vasárnap meghalt Hamilton-Douglas herceg leánya. Károly badeni nagyherceg unokája, Albert monascói fejedelem elvált felesége. Vakbélgyulladás ölte meg Halálos ágyához megérkezett első házasságából származott fia, Lajos monacói trónörökös (A Magyarország tudósítójától.) Festetics Taszilóné hercegné vasárnap hajnali félnégy órakor Budapesten a Park-szanatóriumban meghalt. Halálát gennyes vakbélgyulladás okozta s a műtét, amelyet szerdán este sürgősen végrehajtottak rajta, már nem tudta megmenteni az életnek. A betegség 72 esztendős korában adta át a halálnak a hercegnét. Festetics Taszilóné hercegnével a magyar főúri életnek egyik legelőkelőbb és legragyogóbb alakja távozik elő élők sorából. Évtizedeken át nemcsak a magyar, hanem mondhatni egész Európa nagyúri életének, középpontjában állott nemcsak férjének előkelő poziciója és saját származásának nagy múltja által, hanem egyéniségének erejével is. Férje tolnai Festetics Tasziló herceg m. kir. főudvarmester, a keszthelyi hitbizomány ura, fia Festetics György volt miniszternek és koronaőrnek, s ifjabb éveiben hosszabb időt töltött külföldön, főleg Angliában. Mint versenyistálló-tulajdonos és tenyésztő a legismertebb sportférfiak közé tartozik, lovai nemcsak itthon és Ausztriában, hanem Németországban, sőt Angliában is állandóan szerepeltek s több derbyt és egyéb nagy dijat nyertek; ő alapította a hires telivérménest Fenéken. Kitűnőek a félvérménesei is s nagykiterjedésü uradalmának erdei híresek vadállományukról, 1890-ben v. b. t. tanácsos, 1895-ben kir. főpohárnokmester, 1904- ben pedig kir. főudvarmester lett, 1896-ban Ferenc József király, akinek egyik legbizalmasabb embere,volt, az aranygyapjas renddel tüntette ki, 1911-ben pedig az addig grófot az elsőszülött fiúra átöröklődő magyar hercegi rangra emelte, a „főméltósága" címmel. Festetics Tasziló herceg az első és egyetlen „magyar" herceg. Az Esterházyak, Pálffyak, Batthyány- Strattmannok még a római szent birodalmi hercegi címet kapták. Festetics Tasziló herceg — akkor még tolnai gróf — 1880-ban vette el feleségül a most elhunyt hercegnőt. Festetics hercegné a híres skót Ciánok nemzetségéből, a Hamilton-Douglas angol hercegi házból származik, leánykori neve: Lady Mary Douglas Hamilton. Londonban született 1850 december 11-én, mint Hamilton Douglas William herceg és Mária badeni hercegnő leánya, s első férje Albert monikói trónörökös, a mostani monakói fejedelem volt. A monakói trónörökössel kötött házasságát a római szentszék 1880 január 3-án semmisnek nyilvánította s a monakói fejedelem is 1880 július 28-án felbontotta. Hamilton hercegnő unokája volt Károly badeni nagyhercegnek. Válása után ment férjhez Festetics Tasziló grófhoz, az ismert magyar gavallérhoz E házasság által Festetics Tasziló rokonságba lépett a külföld legfelsőbb köreivel és ezeket gyakori látogatásra hívta meg Magyarországba. Világszerte hires szépségű nejét Magyarországra, hozta, hatalmas keszthelyi birtokára, amelynek középpontjában több millióba kerülő fényes, tornyos kastélyt építtetett óriási park közepén. Ez a kastély a legszebb magyar főúri lakók közé tartozik. Festetics itt látta vendégül néhai Edward angol királyt, Albrecht szász királyt, Rudolf, majd Ferenc Ferdinánd főherceg trónörököst és Vilmos császárt is. Nagyszerű vadászatok voltak ilyenkor, különösen a berzenczei uradalomhoz tartozó erdőségekben. Festetics Tasziló herceg tavaly a keszthelyi helikoni ünnepségekkel a tradicionális magyar kultúra középpontjába is került. Hamilton Mária hercegnőnek és Festetics Tasziló hercegnek a házasságából négy gyermek született. Mária grófnő, aki Baden-Badenben született 1881-ben és Fürstenberg Károly herceghez, a volt madridi követhez ment feleségül. Második gyermekük Festetics György gróf, aki szintén Baden-Badenben született 1882-ben, ő a hitbizomány és a hercegi cím várományosa. A harmadik gyermek Festetics Alexandra grófnő, aki Windischgraetz Károly herceghez, majd annak halála után 1917-ben Hohenlohe-Schillingsfürst Ervin herceghez ment feleségül. A negyedik győrmek Festetics Karola grófnő. Látogatás a Parkszanatóriumban Munkatársunk ma délelőtt kint járt a Parkszanatóriumban, ahol alkalma volt beszélni Festetics hercegné kezelőorvosával, aki a következőket mondotta a hercegné betegségéről és haláláról: — A hercegnét szerdán este szállították be a szanatóriumba. Vakbélgyulladása már akkor igen súlyos volt és átfúródásos hashártyagyulladás tünetei mutatkoztak. Az ilyenkor szükségessé váló műtét nehéz feladatok elé állítja a sebészt és a műtét itt nem hozhatta meg a kívánt eredményt a beteg előrehaladott kora miatt s annál kevésbé, mert a hercegnénél szivműködési zavarok állottak be. A műtétet Verebély tanár hajtotta végre, de mindjárt az operáció után reménytelennek látszott a beteg állapota. A hercegné betegágya körül állandóan ott tartózkodott két leánya: Fürstenberg hercegné és Hohenlohe-Schillingsfürst hercegné, valamint a család számos tagja, élükön a család fejével, Festetics Tasziló herceggel. ■A tegnapi nap folyamán ideérkezett a hercegné első házasságából származó fia, Lajos monakói trónörökös, Albert monakói fejedelem fia, aki azonban már nem találta életben anyját s igy csak a temetésen vehet részt. A hercegnét holnap, kedden délután három órakor szentelik be az Esterházy-utca és Sándor-utca sarkán lévő Festetics-hercegi palotában, ahonnét még aznap este Keszthelyre szállítják, hogy ott a családi sírboltban helyezzék örök nyugalomba. Tárogatóval búcsúztatták a Budapestről távozó török főkonzult Petőfi, Arany, Ady és Babits verseit fordította a török lapoknak — Mindenütt hirdetni fogja a magyarok nemzeti kultúráját — mondotta a „Magyarország" munkatársának (A Magyarország tudósítójától.) A nyugati pályaudvar utazóközönsége vasárnap délelőtt féltizenkét órakor kedves és megható ünnepség tanúja volt. A távozó Enisz Bellidj beytől búcsúzott el tisztelőinek egész serege. Enisz Bebidj beyt ugyanis, aki közel hat év tartózkodott Budapesten és legutóbb a török főkonzulátus vezetésével volt megbízva, a török külügyminisztérium visszahívta Konstantinápolyba. A távozó diplomata az elmúlt hat esztendő alatt minden igyekezetével azon volt, hogy a török-magyar barátságot kimélyítse és megszilárdítsa a két nemzet között az érzelmi kapcsolatot. Ez idő alatt folyékonyan megtanult magyarul, megismerte viszonyainkat és tanulmányozta irodalmunkat.Lefordította török nyelvre Petőfit, Aranyt, Adyt és Izabitsot, azonkívül különböző török hírlapokban a törökmagyar testvériség jegyében rendszeresen ismertette történelmünket és nemzeti kultúránkat. Enisz Behidi bey féltizenktíztőkor érkezett nejével együtt a nyugati pályaudvarra. Az elsőosztályú váróteremben harseány éljenzéssel fogadták barátai, ismerősei, különböző egyesületek kiküldöttei. Azonkívül nagy számban jelentek meg a budapesti török kolónia tagjai. Először Szentgály Antal, majd a Külügyi Társaság képviseletében Paykert Alajos ügyvezető elnök, végül Terjáky Rudolf mondottak búcsúbeszédet, megköszönve a török-magyar testvériség körüli fáradhatatlan munkásságát és ama reményüknek adtak kifejezést, hogy a főkonzulátus vezetőjeként rövidesen viszontlátják Budapesten. Enisz Behidi bey mély megilletődéssel köszönte meg a kedves ügyeimet. Elutazása előtt a Magyarország munkatársának is alkalma volt vele beszélni. — Igazán köszönöm, — mondotta — hogy ilyen nagy számban jelentek meg, hogy ezzel is megkönnyítsék az elválás nehéz perceit. Mondhatom azonban, hogy így még szinte nehezebb és fájóbbá tették a bucsúzást. írja meg kérem, hogy akárhova kerülök is, mindenütt szószólója leszek a magyar ügynek és a magyar, nemzeti kultúrának. Jelzik a vonat indulását. Az indulás pillanatában Enisz bey harsány hangon kiáltja: — Éljen Nagy-Alagyarország! A jelenlevők erre lelkesen megéljenezték Enisz Behidi beyt, majd a Turán Szövetség regös csoportjának egyik tagja kuruc dalt adott elő tárogatón, mintegy aláfestve a bús és meghatott hangulatot. A vonat kifelé gördül a pályaudvar csarnokából, a bey kihajol, felesége tídig kis török zsebkendővel integet... . Ki látta Petőfit? Irta: KRÚDY GYULA Csatatéri halála, — mint gyöngéd nagyapáink mondták: „eltűnése", — óta most már végérvényesen túlvilági, szellem-alakban, a holdsugár mulaságával, az emlékezet könnygyémántos fátyolon át tér vissza a költő Magyarországba, midőn a születési anyakönyvek felett, Petrovics Sándor nevén a századik esztendő porszemeit eregeti a magyarság homokórája. Hivatottak és hívatlanok készülődnek a költő születésnapjának megünneplésére; torkok köszörültetnek, amelyekben a gégeorvos nem látja a hamisság hangszálait, de a messziről, figyelmesen hallgató megérzi az etópi róka hangjait; terhes lelkiismeretek, amelyek a tegnapok magyarságpusztulásától álomtalanok, megkönnyebbülést várnak a naptól, amikor hűséget fogadhatnak a legelevenebb, a nemzet szívkamrájából fogantatott költőnek. A jövendő távlatában úgy tűnik fel ez a csodálatos évforduló, mint valamely nemzeti ünnep, amikor majd összeölelkeznek és sírnak az ország romjai felett mindazok, akikben egy csöppnyi magyar vér rekedt . . . Várjon, elég hatalmas-e még a nemzeti álommá válott Petőfi, hogy újra szívén ragadja a magyarságot, mint életében, korántsem eléggé megbecsült alakjában cselekedte! A nemzeti lelkiismeret már 1849 szeptemberében, a költő köztudomásúvá lett halála után ébredezett és a Keleten szokásos legendákat, mesemondásokat, altató regéket szövögette a költő szörnyű halála köré, hogy megenyhítse fájdalom párnáit. Nem véletlen az, hogy Petőfi elestét évtizedeken át „eltűnésnek" nevezi a magyarság költői hajlandóságokra alkalmas közvéleménye; nem csodálható most már (hetven esztendő hűvös távolságából), hogy a nemzeti lelkiismeretnek édesded volt a hirlelés, hogy a segesvári csata után itt is, ott is látták a bujdosó költőt, sokan elmenekültek a szabadságharc összeomló templomából, érdemesek és érdemtelenek keltek át a határon a boldog külföld felé, álomriasztó, kísérteties volt a gondolat, hogy Petőn valóban halálával pecsételte meg az eszmét, amelynek darab ideig dicsőségesen lengő zászlaja alatt neki csak egy vászon katonazubbony jutott. És még későbben is, midőn évtizedek múltával a magyarság visszatért megszokott tennivalójához, a politikához, az emigránsok felvették félig kiszívott pipáikat, a bölcsek „orientálódtak" az új világ felé, a honleányok, akik a gyászfátyol alatt nem látták meg, hogy milyen bajszuk volt Haynau dragonyosainak, unokáiknak mesélgették a branyiszkói csatát megelőző bálát, évtizedek múltán is jó altatószer volt a Manasses-féle hazugság, hogy Petőfi Szibériában él. Sőt pár esztendő előtt, a világháború idején is megjelent egy magyar újságban egy vladivosztoki levél, amely oly sok esztendő múlva sem hagyta sírjában megpihenni a nemzet lelkiismeretévé válott költőt, a levél szerint Petőfi Japánban él. Ha élne, százesztendős lenne, amely kör nem ritkaság Ázsiában, mint az utazási könyvekből tudjuk. De a vladivosztoki hadifogoly nem látta őt, csak hallomásból írta levelét. Egyetlen ember volt (Kápli Lajos kisbabóthai, győrmegyei evangélikus lelkész), aki hite szerint 1851-ben július közepén vendégül látta Petőfi Sándort. Levelében felemlítette, hogy nem tévedhetett Petőfi személyében, mert 49 előtt négyszer is találkozott a költővel. De most nem is ezzel a kérdéssel óhajtunk foglalkozni, hogy 1849 vitán látta-e még valaki Petőfit! Ne bolygassuk a régi sírt, nyugodjunk meg benne, hogy a költő a segesvári csatában „eltűnt". Ellenben azt szeretnénk tudni, hogy él-e még Magyarországon valaki, aki Petőfi Sándort életében (tehát 49 előtt) a két szemével látta és milyen emlékezet maradt felőle! Pár évvel előbb még élt a miskolczi Lévay József, a költő, akiről köztudomású volt, hogy barátja volt Petőfinek. 1918 februárjában közölte velem Küvessdi Várady Aurél kolozsvári ügyvéd úr levélben, hogy édesanyja életben van és látta Petőfi Sándort. Azóta négy esztendő múlott el, nagy idő az élet rokkáján, amely már alig láthatólag pörög a mind sötétebbé váló félidőben. Ki tudná, él-e még a nagyasszony! Láthatták Petőfit olyanok is, akik most csak kilencven esztendősek. Hiszen a 15—16 esztendős ifjak, leányok megjegyezhették maguknak a költő alakját, ha tudták, hogy Petőfi az, akit látnak. Régente, az ó-temetők tanúsága szerint, gyakori volt a kilencven esztendős ember Magyarországon. Vájjon, az elnehezedett, gyötrelmesebb súlyos megélhetés nem engedné már aj 7