Magyarország, 1925. február (32. évfolyam, 26-48. szám)

1925-02-24 / 44. szám

Budapest, 1925. február 24. kedd MAGYAN­OHISSAC? JERITZA MARIfI EMLÉKIRATAI „A Habsburgok mind rajongtak a zenéért és operáért“ Károly mindig figyelmes volt Jeritza iránt . Azt szeretném, ha minden kétséget kizáró módon tisztán állna ezeknek a visszaemlékezé­seknek az olvasói előtt, hogy a Habsburg csa­ládnak mindazok a tagjai, akiket ismertem, milyen egyszerű és milyen természetes emberi lények voltak. Azt tapasztaltam, hogy nagyon szíves és megértő magatartást ta­núsítottak velem szemben, éppenúgy, mint a barátaim , irántam és művé­szetem­­ iránt érdeklődést mutattak és meg kell vallanom, hogy talán sohasem volt alkalmam arra, hogy a címükre vagy a rangjukra kellett volna gondolnom , sőt úgy látszott, hogy a ve­lem való érintkezésben ők is megfeledkeztek a címükről és rangjukról. Azokból a tulajdonsá­gokból, melyek az autokratát jellemzik, sem­mit sem fedeztem fel sem Ferenc József, sem a szegény szerencsétlen Károly egyéniségében. A főhercegek és a főhercegnők, akik közül né­’ melyikkel bizalmas baráti viszonyban voltam, szintén a le­g­szeretetreméltóbb és a legközve­­tetlenebb egyéniségek voltak, annyira, hogy kívánni sem lehetett volna kedvesebb embere­ket. A császári családnak s a Hofoper művé­szeinek egymáshoz való viszonya általában év­századok óta nagyon szoros és személyes ter­mészetű volt. Ennek azt hiszem az volt az oka, hogy a Habsburg család legtöbb tagjával vele született a zeneszeretete,­­ a Hofoper nem­ annyira állami, mint inkább családi intézmény volt. Az udvari operában éneklő művészek iránti érdeklődés különleges hagyomány volt a Habsburg családban, bár a császár maga sohasem avatkozott bele közve­­tetlenül az opera­ház igazgatásába. Ferenc Jó­zsef császár szerette a zenét és élvezte, de sem­mi­ különös követelést nem támasztott vele szemben. De ne feledjük, hogy akkor, amikor a császár fiatal­­ benyomások iránt nagyon fogé­kony volt, a zenei világ uralkodó bolygója Jo­hann Strauss volt és nem Richard Strauss. A keringő­ királynak a zenéje pedig abban az idő­ben még csak a tánc céljait szolgálta s nem volt helye a szimfonikus hangversenyek mű­sorában. Ferenc József a zenei mulatságok egyik faját sem kedvelte annyira, mint az operát és operettet, de életének utolsó tizenöt évében az orvosai megkövetelték tőle, hogy már este nyolckor feküdjék ágyba, s így a fővárosban sohasem volt alkalma ahoz, hogy színházba menjen. Ischlben a császár általában ugyanazt az élet­rendet követte, mint Bécsben s csak igen kivé­­telesen ment színházba. Néha elment egy-egy szimfonikus hangversenyre is, de azt hiszem, a hangversenyt ugyanolyan érzelmekkel ülte vé­gig, mintha valami középület alapkő-letételi ünnepélyén volna jelen . A Hofoper-ben több császári páholy is volt, ott volt a Kammerherrenlage, a nagy udvari páholy az első emeleti páholysor közepén. Ezt ritkán használták, rendesen csak rendkívüli díszelőadásokon, théâtre paré alkalmával. Az ilyen szertartásos alkalmakkor a császár ren­desen valamely királyi vagy fejedelmi vendég­gel jelent meg a nagypáholyban, amelyben hely volt még az uralk­odócsalád s az udvar­tartás tagjai számára is. A kisebb igényű, úgynevezett »incognitó« páholyok a földszinten voltak, a nézőtér mind­két oldalán. Ezek közül egy mindig fenn vett tartva az uralkodó, vagy valamely koronás vendégé számára ; a többi földszinti páholyo­kat rendesen az uralkodó család tagjai foglal­ták el, akik vendégeiket is magukkal szokták vinni az udvari páholyba. Mindegyik páholy közvetetten összeköttetésben volt egy-egy sza­lonnal, amelyben asztal és székek is voltak. Itt teát szoktak felszolgálni ; egy nagyon ismert bécsi cukrász szállította a teához a sütemé­nyeket.. Én csak két olyan alkalomra emlékszem, amikor az én felléptem alkalmával az udvari »incognito« páholy el volt foglalva. Ez akkor volt, amikor Ferdinánd, Bulgária cárja, meg­látogatta a bécsi udvart 1912-ben és 1916-ban. A császári családban szokás volt, hogy a család­ tagjai, különösen a főhercegnők, »kérették« a művészeket, hogy az előadás után jelenjenek meg a páholyuk mögötti szalonban. Nemcsak én voltam ide gyakran meghíva, hanem bizalmas barátnőm, Zelma Kurz is, aki most is énekel a Hofoper-ben, továbbá Her­mine Khittl, Lucia Weidt, Slezák, a tenorista, Schrödter, Schmedel, Wymetal és mások is. Amikor ott ültünk a kis szalonban, a teához apró, fagylaltos süteményt kaptunk, s a leg­nagyobb közvetetlenséggel beszélgettünk a vi­lágon mindenről. A háború alatt ezek a kis összejövetelek természetesen egyre ritkábbakká váltak. Kathe­rine Schratt gyönyörű hietzingi villáját, mely­nek nagy szobái telve voltak a legkülönfélébb műkincsekkel, hadikórházzá alakította át, és sok arisztokrata hölgy, aki elvégezte a legszi­gorúbb ápolónői tanfolyamot, sebesült vitéze­: két ápolt ebben a kórházban, -­­ nem tiszteket­, hanem egyszerű közkatonákat. Például Mária Terézia főhercegnő, Károly császár nagyanyja, a háború egész ideje alatt a hadikórházak se­bészeti osztályain szolgált mint irgalmas­­nővér. Tea- és süteményfogyasztásra és vidám tereferére nem voltak alkalmasak azok az idők. Ferenc József, mivel neki már nem volt szabad késő este is fent lenni, a Hofoper-ben sohasem volt jelen egy előadáson sem, mióta ott énekeltem , de Károly császár néha ott volt az operaházban, s előadás után rendesen elküldte hazam a szárnysegédét, azzal az üzenettel, hogy őfelségének az előadás kü­lönös élvezetet szerzett. Károly császár, bár nem lehetne róla­ azt mondani, hogy a zene más műfajait nem tudta méltányolni, különösen szerette az olyan ked­ves hangulatú operetteket, mint amilyeneket Lehár, Kisler és Fali írt. A császár velem szemben mindig igaz megbecsülést és udva­riasságot tanúsított. Emlékszem rá, hogy egy­szer, mikor hangverseny volt a nagy Concert­­haus­saal-ban, Károly, aki akkor még trónörö­kös volt, odajött a zeneterembe, ahol a többi művészekkel időztem és hosszasan beszélgetett velem. Lobkowitz Zdenkó herceg, a főhadse­géde egyszer csak odasietett hozzá és ezt súgta neki : »Császári Fenség, a férfi­kar már várja, hogy kezdheti-e az éneket.« Károly nevetett, kezet fogott velem és tréfálkozva így szólt : »Hölgyeim, nem szabad róla megfeledkeznem, hogy mit kíván tőlem a rangom és méltóságom. Most már mennem kell és vigyázni fogok, hogy el ne nyeljen a férfi­kar énekének áradata!« Egy más alkalommal valami téli sport­ünnepen voltam a Semmeringen. — Bécs kö­zelében az Alpesekben — ahol meg akartam nézni a bob-slei­gii versenyt. A versenypálya mentén deszkapallp volt elhelyezve, hogy a né­zők meg ne hüljenek,­­ de nagyon sokan a hó­ban ücsörögtünk. Ott volt Károly főherceg is, aki akkor még nem volt trónörökös és az ud­var részére fenntartott helyen állott Zita fő-­­ hercegnővel. Véletlenül meglátta, hogy én is ott vagyok a sátor közelében, barátságosan in­tett, majd odakü­ldött egy urat és meghívott, hogy menjek oda közéjük és álljak a deszka­pallóra. »Semmi­éppen sem akarom, hogy meghűljön, — mondotta — mert ez megárt­hatna a hangjának«. A boldogtalan Zita császárné, akinek Ká­roly főherceggel való házassága igazi szerelmi frigy volt, (ami olyan ritka az európai ural­kodó családokban) csodálatraméltó feleség és kitűnő anya volt. Az öreg császárnak rendkí­vül tetszett, hogy az ifjú pár, aki egykor kö­vetni fogja a trónon, olyan boldog családi éle­tet él. A háború alatt, amikor Károly főher­cegnek gyakran ki kellett mennie a frontra , Zita gyermekeivel Schönbrunnban lakott, az öreg uralkodó mindennap Zita és gyermekei­­ között töltött egy fél órát. .. Az öreg császár különösen szerette a leg­­­­nagyobb gyermeket, Ottó főherceget,­ aki nagyon csinos fiúcska volt. Most egy egy­szerű spanyol parasztház nyújt menedéket ezeknek a gyermekeknek, akik, ha a Sors ke­gyesebb lett volna irántuk, a­ régi birodalom csodálatos palotáit és kastélyait örökölték volna. Az egykori császári paloták, Bécsben a Hofburg, Prágában a Hradsin, s a­­schön­­brunni, salzburgi és innsbrucki paloták m­a már az illető államok tulajdonában vannak. Az oly hirtelen kimúlt birodalom uralkodóival együtt eltűnt az udvartartás is és megszűnt a császári színpad is, amelynek művészei s az udvar között szerény címek és­ kitüntetések te­remtettek valamelyes kapcsolatot. Marietta („A holt város“) 7 Eltűnt a romantikus szerelem Szovjet- Oroszországban De a szovjet szabad szerelme sem kell (A Magyarország tudósítójától.) Ké­t hatalmas átalakulás, amelyen Oroszország az összeomlás óta keresztülment, nemcsak tárasadalmi és gazdasági téren, hanem a nemek egymásközti viszonyában is­ érezteti hatását. Pavel Telegin dr., moszkvai egye-.. temi tanár erről a kérdésről az egyik legnagyobb német folyóiratban többek között a következőket írja : — Az a szerelem, mely a régi jó világban dívott s amelyről a nyugateurópai költők énekelték, telje­­sen eltűnt Szovjet-Oroszországban. Ez a jelenség, sze­rintem, igen fontos, mert teljesen rávilágít a nemi élet fejlődési irányára. Egy frakkos­­és cilinderes , embert Moszkva uceáin legjobb esetben farsangi figu­rának néznének, a így vagyunk Szovjet-Oroszország­­ban a szentimentális és mámoros szerelemmel is, amelyet ott betegségnek tartanak. A szerelmi versek, randevúk kihaltak, az éjjeli­­zenék pedig elnémultak Oroszországban. Az ifjúság tudatosan kerüli a sze­relmet, amelyet az­ emberi életben a komoly és cél­tudatos munka mellett csak alárendelt jelenségnek tart. A nemek közötti érintkezés józan­­és nyílt, anélkül azonban, hogy durva vagy közönséges lenne. A szerelmi vallomások kora idejét múlta, a roman­tikus szerelmi rajongás csak igen szórványosan és elszigetelten fordul elő. Hozzá kell tennem azonban azt is, hogy az orosz ifjúság hallani sem akar a szovjet is sza­­bad szerelméről«. A szabad szerelem melletti pro­­­ paganda teljesen kudarcot vallott. Az ifjúság egy része a forradalmi idők elején ugyan hitt ennek az ideának a szentségében és megváltó voltában, a kiábrándulás és a kijózanodás azonban rendkívül keserű volt. A szabad szerelem visszahat­­ásakép ugyanis rideg és még nyugateurópai érte­lemben is nyárspolgári házasság és házasélet fejlő­dött ,ki- A családi­ kötelék csak szorosabbá vált és szó sincsen a férfi és a nő egyenjogúságáról a házas­ságban.

Next