Magyarország, 1925. február (32. évfolyam, 26-48. szám)
1925-02-24 / 44. szám
Budapest, 1925. február 24. kedd MAGYANOHISSAC? JERITZA MARIfI EMLÉKIRATAI „A Habsburgok mind rajongtak a zenéért és operáért“ Károly mindig figyelmes volt Jeritza iránt . Azt szeretném, ha minden kétséget kizáró módon tisztán állna ezeknek a visszaemlékezéseknek az olvasói előtt, hogy a Habsburg családnak mindazok a tagjai, akiket ismertem, milyen egyszerű és milyen természetes emberi lények voltak. Azt tapasztaltam, hogy nagyon szíves és megértő magatartást tanúsítottak velem szemben, éppenúgy, mint a barátaim , irántam és művészetem iránt érdeklődést mutattak és meg kell vallanom, hogy talán sohasem volt alkalmam arra, hogy a címükre vagy a rangjukra kellett volna gondolnom , sőt úgy látszott, hogy a velem való érintkezésben ők is megfeledkeztek a címükről és rangjukról. Azokból a tulajdonságokból, melyek az autokratát jellemzik, semmit sem fedeztem fel sem Ferenc József, sem a szegény szerencsétlen Károly egyéniségében. A főhercegek és a főhercegnők, akik közül né’ melyikkel bizalmas baráti viszonyban voltam, szintén a legszeretetreméltóbb és a legközvetetlenebb egyéniségek voltak, annyira, hogy kívánni sem lehetett volna kedvesebb embereket. A császári családnak s a Hofoper művészeinek egymáshoz való viszonya általában évszázadok óta nagyon szoros és személyes természetű volt. Ennek azt hiszem az volt az oka, hogy a Habsburg család legtöbb tagjával vele született a zeneszeretete, a Hofoper nem annyira állami, mint inkább családi intézmény volt. Az udvari operában éneklő művészek iránti érdeklődés különleges hagyomány volt a Habsburg családban, bár a császár maga sohasem avatkozott bele közvetetlenül az operaház igazgatásába. Ferenc József császár szerette a zenét és élvezte, de semmi különös követelést nem támasztott vele szemben. De ne feledjük, hogy akkor, amikor a császár fiatal benyomások iránt nagyon fogékony volt, a zenei világ uralkodó bolygója Johann Strauss volt és nem Richard Strauss. A keringő királynak a zenéje pedig abban az időben még csak a tánc céljait szolgálta s nem volt helye a szimfonikus hangversenyek műsorában. Ferenc József a zenei mulatságok egyik faját sem kedvelte annyira, mint az operát és operettet, de életének utolsó tizenöt évében az orvosai megkövetelték tőle, hogy már este nyolckor feküdjék ágyba, s így a fővárosban sohasem volt alkalma ahoz, hogy színházba menjen. Ischlben a császár általában ugyanazt az életrendet követte, mint Bécsben s csak igen kivételesen ment színházba. Néha elment egy-egy szimfonikus hangversenyre is, de azt hiszem, a hangversenyt ugyanolyan érzelmekkel ülte végig, mintha valami középület alapkő-letételi ünnepélyén volna jelen . A Hofoper-ben több császári páholy is volt, ott volt a Kammerherrenlage, a nagy udvari páholy az első emeleti páholysor közepén. Ezt ritkán használták, rendesen csak rendkívüli díszelőadásokon, théâtre paré alkalmával. Az ilyen szertartásos alkalmakkor a császár rendesen valamely királyi vagy fejedelmi vendéggel jelent meg a nagypáholyban, amelyben hely volt még az uralkodócsalád s az udvartartás tagjai számára is. A kisebb igényű, úgynevezett »incognitó« páholyok a földszinten voltak, a nézőtér mindkét oldalán. Ezek közül egy mindig fenn vett tartva az uralkodó, vagy valamely koronás vendégé számára ; a többi földszinti páholyokat rendesen az uralkodó család tagjai foglalták el, akik vendégeiket is magukkal szokták vinni az udvari páholyba. Mindegyik páholy közvetetten összeköttetésben volt egy-egy szalonnal, amelyben asztal és székek is voltak. Itt teát szoktak felszolgálni ; egy nagyon ismert bécsi cukrász szállította a teához a süteményeket.. Én csak két olyan alkalomra emlékszem, amikor az én felléptem alkalmával az udvari »incognito« páholy el volt foglalva. Ez akkor volt, amikor Ferdinánd, Bulgária cárja, meglátogatta a bécsi udvart 1912-ben és 1916-ban. A császári családban szokás volt, hogy a család tagjai, különösen a főhercegnők, »kérették« a művészeket, hogy az előadás után jelenjenek meg a páholyuk mögötti szalonban. Nemcsak én voltam ide gyakran meghíva, hanem bizalmas barátnőm, Zelma Kurz is, aki most is énekel a Hofoper-ben, továbbá Hermine Khittl, Lucia Weidt, Slezák, a tenorista, Schrödter, Schmedel, Wymetal és mások is. Amikor ott ültünk a kis szalonban, a teához apró, fagylaltos süteményt kaptunk, s a legnagyobb közvetetlenséggel beszélgettünk a világon mindenről. A háború alatt ezek a kis összejövetelek természetesen egyre ritkábbakká váltak. Katherine Schratt gyönyörű hietzingi villáját, melynek nagy szobái telve voltak a legkülönfélébb műkincsekkel, hadikórházzá alakította át, és sok arisztokrata hölgy, aki elvégezte a legszigorúbb ápolónői tanfolyamot, sebesült vitéze: két ápolt ebben a kórházban, - nem tiszteket, hanem egyszerű közkatonákat. Például Mária Terézia főhercegnő, Károly császár nagyanyja, a háború egész ideje alatt a hadikórházak sebészeti osztályain szolgált mint irgalmasnővér. Tea- és süteményfogyasztásra és vidám tereferére nem voltak alkalmasak azok az idők. Ferenc József, mivel neki már nem volt szabad késő este is fent lenni, a Hofoper-ben sohasem volt jelen egy előadáson sem, mióta ott énekeltem , de Károly császár néha ott volt az operaházban, s előadás után rendesen elküldte hazam a szárnysegédét, azzal az üzenettel, hogy őfelségének az előadás különös élvezetet szerzett. Károly császár, bár nem lehetne róla azt mondani, hogy a zene más műfajait nem tudta méltányolni, különösen szerette az olyan kedves hangulatú operetteket, mint amilyeneket Lehár, Kisler és Fali írt. A császár velem szemben mindig igaz megbecsülést és udvariasságot tanúsított. Emlékszem rá, hogy egyszer, mikor hangverseny volt a nagy Concerthaussaal-ban, Károly, aki akkor még trónörökös volt, odajött a zeneterembe, ahol a többi művészekkel időztem és hosszasan beszélgetett velem. Lobkowitz Zdenkó herceg, a főhadsegéde egyszer csak odasietett hozzá és ezt súgta neki : »Császári Fenség, a férfikar már várja, hogy kezdheti-e az éneket.« Károly nevetett, kezet fogott velem és tréfálkozva így szólt : »Hölgyeim, nem szabad róla megfeledkeznem, hogy mit kíván tőlem a rangom és méltóságom. Most már mennem kell és vigyázni fogok, hogy el ne nyeljen a férfikar énekének áradata!« Egy más alkalommal valami téli sportünnepen voltam a Semmeringen. — Bécs közelében az Alpesekben — ahol meg akartam nézni a bob-sleigii versenyt. A versenypálya mentén deszkapallp volt elhelyezve, hogy a nézők meg ne hüljenek, de nagyon sokan a hóban ücsörögtünk. Ott volt Károly főherceg is, aki akkor még nem volt trónörökös és az udvar részére fenntartott helyen állott Zita fő- hercegnővel. Véletlenül meglátta, hogy én is ott vagyok a sátor közelében, barátságosan intett, majd odaküldött egy urat és meghívott, hogy menjek oda közéjük és álljak a deszkapallóra. »Semmiéppen sem akarom, hogy meghűljön, — mondotta — mert ez megárthatna a hangjának«. A boldogtalan Zita császárné, akinek Károly főherceggel való házassága igazi szerelmi frigy volt, (ami olyan ritka az európai uralkodó családokban) csodálatraméltó feleség és kitűnő anya volt. Az öreg császárnak rendkívül tetszett, hogy az ifjú pár, aki egykor követni fogja a trónon, olyan boldog családi életet él. A háború alatt, amikor Károly főhercegnek gyakran ki kellett mennie a frontra , Zita gyermekeivel Schönbrunnban lakott, az öreg uralkodó mindennap Zita és gyermekei között töltött egy fél órát. .. Az öreg császár különösen szerette a legnagyobb gyermeket, Ottó főherceget, aki nagyon csinos fiúcska volt. Most egy egyszerű spanyol parasztház nyújt menedéket ezeknek a gyermekeknek, akik, ha a Sors kegyesebb lett volna irántuk, a régi birodalom csodálatos palotáit és kastélyait örökölték volna. Az egykori császári paloták, Bécsben a Hofburg, Prágában a Hradsin, s aschönbrunni, salzburgi és innsbrucki paloták ma már az illető államok tulajdonában vannak. Az oly hirtelen kimúlt birodalom uralkodóival együtt eltűnt az udvartartás is és megszűnt a császári színpad is, amelynek művészei s az udvar között szerény címek és kitüntetések teremtettek valamelyes kapcsolatot. Marietta („A holt város“) 7 Eltűnt a romantikus szerelem Szovjet- Oroszországban De a szovjet szabad szerelme sem kell (A Magyarország tudósítójától.) Két hatalmas átalakulás, amelyen Oroszország az összeomlás óta keresztülment, nemcsak tárasadalmi és gazdasági téren, hanem a nemek egymásközti viszonyában is érezteti hatását. Pavel Telegin dr., moszkvai egye-.. temi tanár erről a kérdésről az egyik legnagyobb német folyóiratban többek között a következőket írja : — Az a szerelem, mely a régi jó világban dívott s amelyről a nyugateurópai költők énekelték, teljesen eltűnt Szovjet-Oroszországban. Ez a jelenség, szerintem, igen fontos, mert teljesen rávilágít a nemi élet fejlődési irányára. Egy frakkosés cilinderes , embert Moszkva uceáin legjobb esetben farsangi figurának néznének, a így vagyunk Szovjet-Oroszországban a szentimentális és mámoros szerelemmel is, amelyet ott betegségnek tartanak. A szerelmi versek, randevúk kihaltak, az éjjelizenék pedig elnémultak Oroszországban. Az ifjúság tudatosan kerüli a szerelmet, amelyet az emberi életben a komoly és céltudatos munka mellett csak alárendelt jelenségnek tart. A nemek közötti érintkezés józanés nyílt, anélkül azonban, hogy durva vagy közönséges lenne. A szerelmi vallomások kora idejét múlta, a romantikus szerelmi rajongás csak igen szórványosan és elszigetelten fordul elő. Hozzá kell tennem azonban azt is, hogy az orosz ifjúság hallani sem akar a szovjet is szabad szerelméről«. A szabad szerelem melletti pro paganda teljesen kudarcot vallott. Az ifjúság egy része a forradalmi idők elején ugyan hitt ennek az ideának a szentségében és megváltó voltában, a kiábrándulás és a kijózanodás azonban rendkívül keserű volt. A szabad szerelem visszahatásakép ugyanis rideg és még nyugateurópai értelemben is nyárspolgári házasság és házasélet fejlődött ,ki- A családi kötelék csak szorosabbá vált és szó sincsen a férfi és a nő egyenjogúságáról a házasságban.