Magyarság, 1921. december (2. évfolyam, 270-294. szám)
1921-12-08 / 276. szám
1921 december 8. csütörtök Budapest, II. évf. 270.(290.) szám Előfizetési árak: "Egész évre 180 korona Negyedévre 170 korona Félévre 340 korona Egy ljóra ... 60 korona Egyes szám ára 3 korona Ára 3 korona Felelős szerkesztő: Milotay István Szerkesztőség: VII. kerület, Miksa utca 8. szám.] Telefőn: József 88-90, József 08-01. Kiadóhivatal» X VII. kerület, Miksa utca 8. Telefőn: József 68—92«. Megjelenik hótló kivételével mindennap. Andrássy írta: Milotay István " Tiz-tizenkét évvel ezelőtt Andrássy Gyula gróf, mint a nagymihályi kerület képviselője, beszámolót tartott odahaza. A koalíció felbomlása foglalkoztatta akkor a magyar közvéleményt. .Tusthék az önálló bank követelésével üzentek hadat a kormánynak s Andrássy beszédét nagy érdeklődéssel várták az egész országban. Alkotmánypárti képviselők s egy csomó újságíró kisérte el Andrássyt választói közé, akik a Sztáray-kastély előtt elterülő árnyékos piacon áhítattal hallgattákvégig fejtegetéseit. A gyűlés után, villásreggeli előtt, az volt a program, hogy Andrássy egy kicsit elbeszélget a polgársággal, meghallgatja személyes észrevételeiket, érdeklődik ügyesbajos dolgaik iránt, egyszóval »kezelni« fogja őket, ahogy kortes-nyelven mondani szokták. Ma is elevenen előttem áll az a jelenet, ahogy a derék nagymihályi atyafiak körülfogják s ahogy Andrássy, akit akkoriban is »göffös« embernek emlegettek, mélységet s zavarban, szinte ijedt félszegséggel végzi ezt a kortesmunkát, ahogy bocsánatkérős, szelíd mosollyal kezet fog az emberekkel s röstelkedik a népszerűségkeresés látszata miatt, melyet ez a sok kézfogás, ez a sok ígéret ébreszt benne, aki mindig objektív szemlélője önmagának, akitől semmi se áll távolabb, mint a hamis póz s akiben semmi se gerjeszthetne nagyobb irtózatot, mintha a kortes mesterségen kapná magát. Nem is tartott soká akezelése. Amint egy kis rés nyílt rá, amint egy pillanatra kikerült a közfigyelem rabságából, sietve kivonta magát a tolongásból. Nem tudom, hogy a gőg arisztokratikus vonás-e, ha igen, akkor Andrássy nem arisztokratatermészek mert_semmi síned benne ebből a tulajdonságból. Viszont, ha a szemérmes tartózkodás, mely irtózik attól, hogy a maga személyes fölényét vagy jelentőségét bármely irányban, bárkivel szemben aláhúzza, az arisztokratikus lelki és szellemi egyéniség sajátja, Andrássyban ez a hajlandóság sokkal nagyobb mértékben van meg, mint amennyire egy közszereplő politikusnál, vagy egy pártvezérnél kívánatos. Ha az arisztokratizizmusnak ez a fajtája nagy teher olyan férfiakra, akiket hivatásuk a közfigyelem és a népszerűség jóindulatára utal, Andrássynak egész közpályáján bizonyára sokszor kellett éreznie e fogyatkozás következményeit. Mert ha másutt is, a neveltebb és finomabb értékű közvélemény is könnyen félreértheti a tartózkodásnak és zárkózottságnak ezt a stílusát, sehol se történik ez meg könynyebben, mint éppen nálunk, ahol a politikai demokrácia és demagógia népszerű külsőségeit alkalomról-alkalomra olyanok is szívesen és nagy hatás mellett öltik magukra, akik egyébként, saját társaságukban csak megvetéssel és utálattal szoktak szólni minden embertársukról s minden »tömeg«-ről, amely a társadalmi hierarkia mélységeiben vagy magasságaiban egy-két fokozattal utánuk következik. Andrássy csakugyan rossz kortes és arisztokratikus természet abban az értelemben, hogy röstell minden színészkedést, amely az ő tartózkodó egyéniségének ellentmond, ezért nem tudott a tömegekkel, a közvéleménnyel, de sokszor azzal a szűkebb körrel is, melyet saját pártja jelentett számára, a közvetlenség olyan kapcsolatába lépni, amelynek hangját és módszerét Lloyd George például annyi művészettel alkalmazza a birminghami sörfőző munkások között, vagy amelynek művészetében a magyar viszonyok között, akár a parasztságot, akár a zsentrit, akár a református papi gyülekezeteket tekintve, szegény Tisza István gróf annyi otthont visfiggtrt—mozgott. Az a kezdeményezőképesség, mely gyorsan tud másokkal személyesviszonylatokat teremteni s gyorsan és könnyen tudja ezeket bizonyos mértékig bensőségesekké eleveníteni, nincs meg Andrássyban. Aki őt közelről akarja ismerni, hosszú utat kell megtennie, mig a »zárkózott« Andrássytól ahhoz az Andrássyhoz elérkezik, aki maga a természetes egyszerűség, apénjpuy ház való őszinteség, a nyájas sekenység és közvetlensége Dehány embernek van alkalma ehhez és hánynak van kedve erre a fáradságra, még ha egyébként alkalma volna is rá? Így kerül bele és igy él a köztudat nagy részében a »gőgös« Andrássy képe együtt azzal a képpel, amely sötét intrikusnak, epés és féltékeny politikai vetélytársnak rajzolja őt, aki folyton csetszövényeken töri a fejét, folyton titkos szálakat sző s alattomos intrikákat forral, csakhogy a hatalmat megszerezhesse. A valóságos Andrássy ezzel szemben abban a borzasztó hibában szenved, hogy a magyar pártpolitika legszörnyűbb negyedszázada után, amelynek tapasztalatai és tanulságai az egész magyar közlélek hitét megrendíthették a közszereplő emberek jóhiszeműsége és önzetlensége iránt, — ő változatlanul és rendületlenül tud hinni a legnemesebb, leghazafiasabb motívumokban olyanok részéről is, akiknek viselkedése egyébként alkalmas volna a legangyalibb jóhiszeműség cáfolatára is. Másik hibája, hogy a hatalomhoz való viszonyát tekintve, annyira passzív és közömbös természet, a hatalmat magáért a hatalomért annyira nem áhítja, hogy sokszor, olyan pillanatokban, mikor ez a hatalom már a tenyerén feküdt, — soha sem azért, mert nagyon törte volna magát utána, de mert a körülmények az ő politikáját hívták a kormányzat élére, — ahelyett, hogy a tenyerét öszszecsukta volna, hagyta, hogy mások markolják ki belőle a »megérkezés« minden személyi és politikai előnyét. Magához indulva ki, nehezen tud rosszat föltételezni az emberekről s amint a maga igazságait oly erőseknek, oly természeteseknek, annyira mindenki által belátottaknak érzi, hogy akárhányszor, mikor még oly személyes vagy politikai érdekek kívánják is, fölöslegesnek tartja érdekükben szót vesztegetni, épp úgy mindig ugyanazt az őszinteséget tételezi föl a másik fél részéről is. A csacsi — Le ismerős ez az arckép! No persze, a kis Rácz Ilus. Hamarabb is ráismerhettem volna a világ legbájosabb »Boccacció«-jára. De furcsa is! Az ember halálosan szerelmes valakibe, azután még a nevére sem emlékezik. — Hát te is szerelmes voltál ebbe a veszedelmes démonba, ebbe a kis húsevő virágba, ebbe a, ebbe a, mit is mondjak: nagystílű énekművésznőbe, férfipusztítóba ? Te is, fiam, Brutus ? — Én is! De még akkor nem a híres agyonistenített művésznő és főleg nem a mostani húsevő virágdémon stb. volt, hanem az egyszerű, bájos, kis tisztességes Rácz Ilonka. — No, igazán nem hittem volna, hogy neked, a szolid, gyámoltalan, alanyi költőnek, aki, engedj meg, pajtikám, de oly élhetetlen vagy, hogy okvetlen halhatatlannak kell lenned, hogy még neked is viszonyod lett volna vele. — Pardon! Sose volt. Csak szerettük egymást. Az a leány engem szeretett először. Ártatlan, tiszta szivének az első dobbanása az 'VO-rém volt. — És te csak verset írtál hozzá, ahelyett, hogy kihasználtad volna az alkalmat. -- Ártatlan, tiszta volt és becsületesen szeretett. — Ej, pajtás, de unalmasak vagytok ti szentimentális legények,, ezekkel a ti kopott frázisaitokkal! Mintha bizony nem mindenki így kezdené. — De ő így is végezte. — Persze, csak veled! — kacagott fel a másik, — olyan voltál, mint a versenyeknél az a ló, amelyik a másiknak gusztust csinál a futáshoz. Felébresztetted, fiacskám, benne a lángot, amit aztán mi oltogattunk. Tulajdonképpen hálásaknak kell lennünk irántad. Majd egyszer kapsz is egy díszoklevelet: Hajnal István alanyi költő úrnak, aki fel- ébresztette a szerelmet Rácz Ibiska szivében. A szív társbirtokosai.. . Utána vagy száz aláírás! Jó lesz ? — Ne gúnyolódj, mert akkor egy szót se szólok tübbez. Pedig írhatnál ebből a történetből egy tárcát. Csakhogy nem neked való a téma, mert nagyon tisztességes s a te lipótvárosi szép, érzéki asszonyolvasóidnak más témák kellenek. — Ha jó itt téma, leszek szíves ezt is feldolgozni. Tudod, a pezsgők után, néha jól esik a friss víz. Tehát halljuk! — Hanem adj pajtás egy kicsit több konyakot a teához, hogy ne lássak nagyon tisztán, mikor felidézem ezt a tiszta múltat, hogy ne fájjon megint, újra a régi sebem... Mert nagyon szomorú dolog ám annak a kincsnek az elvesztésére gondolni, amely a miénk lehetett volna; arra a boldogságra, melyet kiengedtünk a kezünkből. — Csak semmi lappáliák! Tényeket kérek. Csak húst, a garnirungot, jó magyarul körletet, majd elkészítem én. — Akkor még itt járt valamelyik sziniképezdében. Csakhogy Ilonka nem olyan volt, mint a többi. — Akibe szerelmesek vagyunk, az sose olyan, mint a többi. — Ilonka csakugyan nem volt * olyan! Ugy elütött természetre, ke délyre, becsületérzésre s mindenre nézve a sok könnyelmű kisasszonytól, akikkel együtt járt az iskolába, akárcsak az igazi aranyérc a csigámló paláktól. Azok nem is igen állhatták ki, majdnem gyűlölték, mint a fekete fecskék a ■faliétét . . Egy házban, laktunk, szomszédságban. Én az anyámmal laktam, ő a nagynénjével. Mind a két öreg nő faluról került fel a fővárosba s szörnyen megürült egymásnak a két régimódi úri asszonyság, hogy volt, akinek kölcsönösen elpanaszolhatták a bajaikat. Főképpen az átkos, bűnös fővárost Szidták s az anyám is kijelentette, hogy csak az én kedvemért van fent s az ő nénikéje is, hogy csak az ő kedvéért, máskülönben mind a ketten rég pakkoltak volna s hazamentek volna; egyik a Mátra aljára, másik a Tisza mellé, a maga kis falujába. Ilonkával majd minden nap együtt voltunk s a mindennapi együttlét örömébe alig vegyült bele bármi kis érzéki vágyódás is. Mintha csak a bizonyosság érzete elnyomta volna a vágyakat; mind a ketten tudtuk, hogy úgyis az egymáséi leszünk a közeli diadalmas jövőben, belőlem híres költő, belőle nagy művésznői lesz és fényes csillagok, majd odafent, az égbolt peremén fognak találkozni. Addig pedig türelem! Da egyszer mégis majdnem elveszítettük a türelmet. Magunk voltunk odahaza, az öregek elmentek valahová, trendes szokás szerint együtt olvastunk, szavalgattunk s egyszerre csak azt vesszük észre, hogy nagyon közel