Magyarság, 1922. január (3. évfolyam, 1-25. szám)
1922-01-01 / 1. szám
1922 január 1, vasárnap ára 3 korona Budapest, ifj. évf. 1. (309.) szárg Előfizetési árak: Egész évre «10 korona Negyedévre 170 korona Félévre „ 110 korona Egy bóra... 60 korona Egyes szám ára 6 korona Felelős szerkesztő: Milotay István Szerkesztőség , VII. kerület, Miksa utca 1. szám, Telefőn: József 08-00, József 68-91. Kiadóhivatal* VII. kerület, Miksa utca 8. Telefőn: József 08-92* Megjelenik hétfő kivételével mindennap. A vagyonos osztály kötelessége Időszerű újévi elmélkedés irta: Apponyi Albert gróf Ezt a cikket, melyet most némi módosítással közlök, már ez év tavaszán írtam meg, de akkor visszatartottam, részint mert attól tartottam, hogy inkább izgató, mint az ügyet előmozdító hatása lesz, részint pedig azért, mert saját viszonyaim növekedő bizonytalansága nem engedte, hogy valóra váltsam azt, ami személyemre vonatkozik. Ezeknek a tekinteteknek elseje most elesik, mert a kérdés a külföldi és belföldi legilletékesebb tényezők által a fórumra hozatott, a másodikon pedig túlteszem magamat. Nagyon komoly az a figyelmeztetés, amelyet Magyarország tehetős osztályának egy részéhez a pápa őszentsége képviselője és az antant-missziók intéztek, midőn szemére lobbantották, hogy az ő bőkezűsége nem tart lépést az idegen segítséggel, mely nyomorunknak minden ágát fölkeresi. Nagyon komoly az a kommentár, melyet Huszár Károly t. képviselőtársam, akit az általa kezdeményezett nagystílű akció erre különösen feljogosít, amaz idegen figyelmeztetéshez fűz. De nagyon komolyak főleg a népjóléti miniszter urak megállapításai, amelyek azt a viszontfigyelmeztetést tartalmazzák, hogy az antant-hatalmaknak velünk szemben folytatott eljárása nyomorúságunknak egyik fő forrása, hogy tehát, minden hálánk mellett, amellyel az ő társadalmuk segítő akcióit honoráljuk és ennek folytán e társadalmi tényezők erkölcsi jogosultságát is elismerjük, hogy nekünk szemrehányásokat tegyenek, hivatalos közegeiknek ezt a jogosultságát csak a segítőakcióban való jóságos egyéni közreműködésük címén látjuk hasonló világossággal, de ha kormányaik képviseletében beszélnek, kevésbé tudjuk azt felfogni. De bármint legyen ez, a szomorú, a megdöbbentő tény elismerése elől nem lehet kitérni, hogy a magyar társadalom vagyonos része, tisztelet a kivételeknek, nem eléggé törődik az őt környező tömegnyomorral. És az is megdönthetetlen igazság, hogy nem bízhatjuk magunkat a külföld nagylelkűségére, nem sülyedhetünk nemzetközi koldusok színvonalára a mi bajaink orvoslása végett. Az a külföldi segítség, amelyet ismételten hálásan nyugtázva, amelyet még jó ideig nem nélkülözhetünk, csak kiegészítése lehet saját erőfeszítésünknek és annál bővebben fog folyni, minél intenzívebb ez az erőfeszítés. De hát honnan vegyük az erőt, amelyet megfeszítenünk kellene, mikor mindnyájan meg vagyunk sebezve a viszonyok mostohasága — és meg vagyunk — és mindinkább leszünk — terhelve a tőlünk követelt súlyos adóbeli áldozatok által? Honnan? a nagyobb önmegtagadás forrásaiból. Ez a társadalom, mindama nehézségek dacára, nagy összegeket fordít luxuskiadásokra; ez a társadalom táncol, mulat, ünnepélyeket rendez, csakúgy, mint rendes időkben. Különböző századokban és országokban gyakran észlelt jelenség az, hogy a közt érő csapások fokozott élvezetvágyat váltanak ki azokból, akiknek módjukban áll azt kielégíteni. Bocaccio dekameronja hallhatatlanná tette a florenzi finom társaságnak ilyetén reagálását a dühöngő pestis rémes benyomásai ellen. Van ennek a jelenségnek lélektani alapja, mely azonban az ösztönös élet országába tartozik és nem kell, hogy rajtunk uralkodjék. A világért sem akarom ezzel azt mondani, hogy minden vidámságot száműzzünk, minden szórakozásról, minden mulatságról lemondjunk, ezzel ismét ferde irányba kerülnénk. Mert, nemzetünk súlyos bajaival szemben, nem a kesergés, nem a gyászolás a fontos, hanem az energia fokozása, amellyel azokat legyőzzük, hazánkat újból fölépítjük. Ez az energia pedig nem fejlődhetik a vigasztalan busongás légkörében; ehhez lelki egyensúly szükséges, amely ismét az örömnek, a vidámságnak bizonyos vegyülékét kívánja. Különösen ifjúságunk egészséges fejlődését a korának megfelelő szórakozások bizonyos mértéke nélkül nehezen tudom elképzelni. Ezek élvezésének lehetőségét általánossá tenni, egyik lényeges szociális feladatunk. Legyen tehát szórakozás, legyen mulatság, de legyen kevesell! és legyen olcsóbb, azaz kevesebb étel-, ital- és toiletteluxussal ellátott, mint amilyen akkor lehetett, amikor kevesebb nyomor várt áldozatkészségünk enyhítő segítségére. Amit ezen a módon abból megtakaríthatunk, amit, csupán a saját teljesítő képességünket tekintve, magunknak megengedhetnénk, az elég jelentékeny összeget képvisel és elég széles alapot nyújt egy nagymérvű segítőakcióra, mellyel a vagyonos osztályok egy reájuk nehezedő, erkölcsi kötelességnek, minden valóban becses kultúrigény feláldozása nélkül, felelhetnénekmeg. Ez természetesen bizonyos szervezést, bizonyos összebeszélést igényelne, melynek keretei szerintem részint a Huszár-akcióban, részint a polgármester akciójában már megvannak és csupán csatlakozás útján való kibővülést igényelnek. Ideirom, hogy az előbb jelzett számtani műveletet a magam esetében végrehajtva, minő eredményre jutottam és mire határoztam el magamat; ideirom, bár nem szívesen dicsekszem azzal az igen kevés jóval, amit tehetek; ideírom, mert ma a példaadás fontosabb a szerénykedésnél és mert gondolatomat csak így világíthatom meg teljesen, egyszersmind pedig számtani támpontot is nyerek a várható eredmény megközelítő megállapítására. Viszonyaimat mérlegelve úgy találom, hogy 100000 koronát áldozhatok ebben az esztendőben, amiből 25—25 ezeret kívánok a rokkantak fölsegélyezésére, a diáksegélyezési akcióra. Vad galopban 1. Nagyapám még viglegény volt, Asszony, bor és sok vigasság — Ez sok jóföld, amért őt is be-oda hívogassák. A sírba is hat tó vitte, Három prépost elkísérte, Hét batárba nem egy dáma Mem egy könnyet sirt el érte. 2. Az apám már gyalog járt-kelt, Földjéből az — eget kapta, Annyi bajjal, ócska jajjal Mit is nézett annyit rajta? Mire csendbe kikisértük, Se pap, se nép, se beszédek... Néhány fácska borult össze És egy új sir visszanézett, 3. a.. Se föld, se ég. Se borocska És se asszony, se vigasság — Öröm bánat, harc, vagy béke És se gazáig, se igazság. Ki fog lassan megfordulni, Csendes könnye fog-e hullni, Ha velem egy nyitt asztaltól Vad galopban , A székem fog elindulni. Miklós Jenő Vadvirág Irta: Színi Gyűld (Utíainjomás tilos) 1. A szerelem nem ismer választófalakat. A rab zubbonya alatt épp úgy dobog a szív, mint a rendőr ködmene alatt. A szerelem csodálatos érzelem, még a bűnt is megbocsátja. Karó Imre, Szeged városi rendőr, feszes kapták-állásban vette át Sugár Amált, hogy Szegedről Hódmezővásárhelyre toloncolja. Komolyan, hivatalosan, mintha az állam egész tekintélye benne testesülne meg, kisérte a toloncnőt a vasúthoz. Beültek a rabszállító kocsiba, de előbb át kellett haladniuk a pályaház udvarán emberek közt. Ámál lesütött szemmel lépdelt, de dacosan, megvetőn tekintett vissza egyegy férfira, aki kíváncsin pillantott a fejkendője alá. Mikor benn ültek a rabok kupéjában, Karó Imre először vette szemügyre Amált. A leány fötöttkopott csavargóruhája nemesidomokat rejtett. A mélyen lehúzott fejkendője alól sötét szeme villogott elő, de valami makacs könnyfelhő eltompította a fényét. Imre elfordította a fejét, mert az államra gondolt, amelynek tekintélyét képviseli. Kinézett az ablakon a végtelen zónára. Felszántott és ugaras földtáblák futottak el előtte sugarasan, amint ott ült a kupé sarkában. Aztán elunta a kifelé való nézést és ismét Amálra tekintett. A toloncnőben fölébredt az asszony és feljebb húzta szeméről a fejkendőt, hogy szőke, hullámos haja jobban lássék. Imre fagyos hangon, némi leereszkedéssel — ahogy az inspekciós rendőrtiszt szokott beszélni a csinos szobaleányokkal — kérdezte: — Hát aztán mit csinált maga ? — Mit csináltam ? — szólt Ámnás. — Hát elcsavarogtam. Most küldenek haza Vásárhelyre, de megest elszököm. ■— Megen visszahozzuk — felelte Imre tekintéllyel és eréllyel. — Így sincs egyéb dolguk. Maguk csak arra valók, hogy az ilyen magamfajta leányt ide-oda hurcolják. Becsületes vagyok én, ha kódorgók is. Nincs se apám, se anyám. Hát kódorgók. Kinek mi köze hozzá? És könny szökött a leány szemébe. Imre szívébe belopózott a részvét. Most már nem az állam szigorú szemével nézte a csavargónőt, hanem valami lágyabb, emberibb pillantással. A toloncnő érezte a szeme pillantását, levetsenve fejéről a kendőt és most már szép feje egészen láthatóvá lett. Imre szeretett volna valami szépet mondani a leánynak: — Málcsi, milyen finom a keze. Miért nem dolgozik? Miért nem keres valami tiszte . . . Elharapta a szót, mert érezte, hogy ez gorombaság volna, pedig ő valami gyöngédet akart mondani. A leány pattogó szóval felelt. — No ne! A biztos úr még azt hiszi, rossz leány vagyok. Pedig nem volt nekem szeretőm még egy se! És ettől fogva buzogott a szó Málcsiból. Elmondta élete történetét. Mostoha szülei voltak, azok ütötték, verték, dolgoztatták, de enni nem adtak neki. Elunta, hogy rabjuk legyen száraz kenyérhéjért és különben is húzta magához a virágos, szagos mező, a messzi szemhatár és egy nap elcsavargott a hetedik határba. Ott fogták el a csendőrök és mivel nem akarta megmondani, hogy kik a szülei, — félt, hogy visszakerül hozzájuk, — hát bevitték a városba, a szegedi rendőrségre. — Vadvirág, vagy — mondta Imre halkan és szerelmesen nézett a leány szemébe. Kezébe vette a Málcsi finom kezét, amelyet a munka sem tudott megtörni. És a vonat tovább robogott a búzaföldek közt, amelyekre az alkonyodó nap utolsó sugarai estek.