Magyarság, 1922. november (3. évfolyam, 249-273. szám)
1922-11-01 / 249. szám
1922 november 1. szerda Ara 10 korona Budapest, HI. évf. 249. (557.) szám Előfizetési árak: Negyedévre 560 korona Egy hóra... 200 korona Egyes szám ára 10 korona Ausztriában hétköznap és vasárnap 1000 osztr. kor. Felelős szerkesztő: Milotay István Szerkesztőségi VII. kerület, Miksa utca 8. szám. Telefon: József 08-90, József 08-91. Kiadóhivatali VII. kerület, Miksa-utca 8. Telefőn: József 08-92. Megjelenik hettő kivételével mindennap. A bekerített Szerbia Belgrád, aki 30 fiú Magyarság tudósítójától) A nagyobb kavarodások Belgrádban nem tartoznak éppen a ritkaságok közé, de ilyen fejetlen kapkodást, mint ma este, a szerajevói gyilkosság óta nem láttam a délszláv fővárosban. Az olasz fascista-kabinet megalakulása bombaként csapott le és alighanem letörte már kissé a túlságosan megnőtt szerb szarvakat. A politikusok orra lóg, a tisztek közt krónikus járvány ütött ki, az omladinisták pedig a legőrültebb autózással nyargalásznak szanaszét, az ebő távirat megérkezte óta. Állítólag mozgósítják a felelőtlen elemeket és viszik Dalmáciába. Pedig még tegnap ilyenkor milyen általános öröm volt! Megérkezett a cseh bankok négy képviselője és a külvárosi fantázia szerint már hozta is azt a kétszáz millió szokást, mely véget vetett volna az amerikai kölcsön elfogyása óta beállt hihetetlen pénzszűkének. Hiszen már Belgrád fő látnivalója, a tömeges építkezés is kezdett megakadni. Van Jókainak egy elbeszélése, a Krao, ez jut eszembe, ahányszor Belgrád utcáin sétálva ezt a lázas jövést-menést, építkezést nézem. A magyar mesemondás nagymestere allegóriát ír arról, hogy van valami nagy állat, mely a tengerből felvetődött, óriási házát az emberek szigetnek nézik, rátelepednek, városokat építenek rá, azután tárnákat fúrnak bele. Az állat lusta türelemmel nyugszik bele mindebbe, de mikor valamelyik bánya igen mélyre levezet és a csákány húsába vág, megrázkódik és alábukik, magával merítvén a tengerbe bányát, várost, gyárat az emberekkel együtt. Ez a Krao a sokféle, szerb uralom alá jutott nép, magát a szerbet sem véve ki. Ez a lusta óriás tűri, hogy a hátára palotákat emeljenek, tűri, hogy szalonnájába vágjanak, zsírját bányásszák, de félek, hogy nagyon közel jutottak már Pasics és bányásztársai, ez a kis csoport mindenre kapható politikai desperáció az eleven húshoz és nagyon hamar úgy megrázkódik az alvó nép, hogy összeomlik az egész kártyavár és a tengerbe sülyed az épület és az ember. Amerikai tőkével épülnek Belgrádban egész utcasorok, ahol még pár éve bakáink a Kalimegdán oldalán földszintes házak romjaiból szuronnyal piszkálták ki az ellenséget, ma többemeletes palotasorok kupoláit rakják a jórészt magyar és sváb kőművesek. Ragyogó üzletek, bankfiókok sorra nyílnak meg, hihetetlen buja virágba szökkent a kereskedelmi élet és panamák fojtó szaga nehezedik a félig kész palotákra. Belgrád őrült versenyt folytat Zágrábbal, pár év alatt akarja pótolni mindazt, amit a Nyugat évtizedek és évszázadok alatt termelt. A holnapra senkinek sincs gondja, a tegnapot már elfelejtette, csak a mának virágjait akarja leszakítani, mielőtt a dér leszállna. Középeurópába átnyúló jelentékeny középbirodalom székhelye lett a kis balkáni fészekből, melynek öregebb lakói még jól emlékeznek a törökkorból maradt bástyákra. Száz évvel ezelőtt küzdte ki a tagadhatatlanul jó katona szerb nép függetlenségét az évszázados török uralom alól, s mint primitív balkán fejedelemség élt évtizedeken át elzárva a világtól, saját zsírjába fulladva, s ma már múltjában egy-két királygyilkossággal, Európa csendőrének szeretne felcsapni. A szerb sajtó nagyhangon hirdeti, hogy Szerbia vissza nem eresztheti többé a törököt Európába, mert Európában nincs helye az ázsiaiaknak. A szerb politika vezetői a háború óta egyre nyújtogatják kezüket baráti kézfogásra egyfelől a cseheknek, hogy összekapcsolódjék egy korridorral Nyugaton az északi és déli szlávgyűrű, másik kezük pedig délkelet felé markol, hogy Szalonikin át a szabad tengerpartba kapaszkodjék. Ez az ország annyi ideig élt körülzárva, hogy nem csoda, hogy most mindenáron levegőt keres, szabad utat északra, nyugatra, keletre, szárazföldi kijáratokat és tengeri kikötőket. De ami végzete volt a múltban, az fenyegeti a jövőben is. Minden kísérlete balul végződik s minél inkább keresi a levegőt, annál nagyobb végzetszerűséggel záródik köréje minden irányból a kör. Az Osztrák-Magyar Monarchia felosztásakor biztosra vette a szerb diplomácia, hogy a kék Adriából délszláv tenger lesz, de hiába minden Rapallo és minden mesterkedés, Olaszország szívósan tartja a dalmáciai harmadik zónát, s ahová mint állam nem akar gátat állítani, felelőtlen elemei, D’Annunzio gárdája álltak ki az Adria őreiül. Lejjebb délre diplomáciai lépésekkel és fegyveres csapatokkal, zendülésszitással és nyílt beütéssel próbálta az évszázados szunnyadás után ébredezni kezdő kis Albánországot bekebelezni, hogy legalább itt jusson tengerparthoz, de hiába. A népszövetség kijelölte Albánia határait s minthogy nem Magyarországról volt szó, érvényt is tudott szerezni határozatának. Aztán délkeleten próbált tengerhez jutni. A szerb sajtó máig is követeli Szaloniki megszállását, minthogy az összeomlott Görögország ezt a fontos kereskedelmi pontot esetleg nem tudja megtartani. Hiába! Most már békülékenyebb hangon a vérig üldözött bolgárral akarnak békülni és a független lapok, sőt még a félhivatalos is emlékezni kezdenek a délszláv programra, azzal csalogatnák Sztambulinszkiéket egy balkáni szláv szövetségbe, csakhogy a bolgárok is támogassák Szerbia szalonikus igényeit. Cserében nem bánják, foglalja el Bulgária megint Dedengacsot. Kelet felé újra elővették az 1898. évi terveket a Kladovánál építendő Dunahidról. Oláhországon keresztül keresnék erre egy új traverzéüs vasútvonallal a Fekete-tengert. De Oláhország a maga tengerpartja boldog birtokában szükségtelennek tartja, hogy elősegítse gazdasági vetélytársának útját a tengerhez. Szerbia ugyanolyan kiviteli cikkekkel Piripócsi képek Két doktor Fiatal, nagy jövőjü, dolgos. Egyszóval olyasféle orvos, kiért a szülei rajongnak. A gyógyászatban forradalmár és ennek a forradalomnak, sajnos, nem egy halottja van már. Gúnyolja a maradiságot, pár év előtt Párisba vágyott és ma se tudni, mi a nyitja, hogy Pirisjócsot boldogítja, Piripócs népe őt nem érti. Szerintük kontár. Jobb a régi. De Píripócs bármit huhog, mellékes. Vannak fórumok, ahol fémjelzik a valódit. Ha néha mégis csak csalódik a páciense vakbelében, a lámpa mellé ül le szépen és ír. Tanulmányt ír. Ezernyi új gondolat, gyógyász! ötlet készül a petékből kikelni, miket a tolla elpötyögtet. Ír, Ír, törül. S ha kész az oldal, szünetet tart Piszmog a tollal és arra gondol epedőn, hogy majd, ha minden sikerül, egy-egy műtétje kikerül Parisba, mozirepedőn. E gondolat meghatja melyen a nem sejti, hogy a cinkos éjben, tócsák közt bukdácsolva, kormos olvajlámpával most igyekszik a ház felé a régi orvos,. ahol az ő betege fekszik. Az ifjú doktort hívni kellett, minthogy rokon, de mindamellett a jó egészség se utolsó, a lét vonzóbb, mint a koporsó, tehát a régiért üzentek, akiben bíznak. Mint a tolvaj, úgy jön. Nem is vág komplimentet, csak odalép meghitt mosollyal az ágyhoz az öreg kuruzsló, kérdéseket tesz fel duruzsló, mély hangon és legyint! »Ajaj, barátocskám ! itt más a baj se A dokftorné Az ablak mélyén lesben ül és hálóját köti a pók. Köti, köti kegyetlenül. Hősténypók. Furcsa figura ; szoknyát, harisnyát hord a pók s a doktor ur az a ura. Arcbőre, mint az itatós, lila és foltos. Csúf a pók, • viszont cseppet se kikapós, Megmássza a kilincseket, az alvó testeket a pók és szálat köt és jaj neked. Petyhüdt nyakán aranyreereszt, templomba is befut a pók és ott is szálakat ereszt, * Az uccán lomposan oson, viszi a szálakat a pók végig a faluvároson. Úgy fűzi őket, jó sokat, sűrűn, szabályosan a pók, mint a telegráf-drótokat. Éjjel riszál a kicsi szál, mit ing alá lopott a pók. • Nem alszik az, akit nyiszál. Forog, nyög, sóhajt nehezet, kínozza, öldösi a pók, akihez minden szál vezet. Mindenki az ő betege, de inkább nőket öl a pók, szűzlány a legjobb csemege. Ablakban ül, vértől dagadt és nézi kéjesen a pók, a pletykapók a rángatózó szálakat. Nadányi Zoltán A dobrovaiak írta: Oláh György Clítannyorasts tilos) I. A nap, a bágyadt, beteg őszi napocska már alig hunyorgott. Hamvadó, vöröses aranypora már csak a másodemeleti falakat, meg a tetőket szórta be, az út egyik oldalán. Fent még tűzfényben csillogott egy pár ablaksor. De az utca melyen a túlsó oldal palotái már sötét, ibolyaszinü homályban derengtek. Sivárnyik éppen a belügyminisztériumból jött. Ott dolgozott még délután is, Isten tudja hányadik ügyosztályon, az iktatóban. Egy darabig szótlanul ballagtak ketten. Egyszer aztán megszólalt az öreg borozsdált hangján: »Megöl ez az élet, Janicska*." Bizony a régi Pivárnyiknak, a dobro* vai szolgabiróság szigorú irodatisztjének, a járási akták fejedelmének, akit a parasztok a szolgabirónál is nagyobb urnak tartottak, már csak rossz mása volt meg. Csak a göröngyösvégű leával hímzett orr, a két dühös kuruc szem, melyek közül az egyiket hályog homályosította, meg az írástól kibütykösödött hüvelykujj volt a régi.A párnás arc lefonnyadt, a gyűrött bőrtáskák közé kiültek a pofacsontok. A szennyesszélű, emeletes dimnokgallér nyílásán busán fityegett ki a régi toka emléke, egy ráncos bőrlebernyeg. Olyan volt az öreg, mint egy beteg, kopasz őszi varjú. Janicskán nem változtattak az idők. Zöld kalapján hátul éppen úgy rezgett a vaddisznósörte. Tagbaszakadt bálványalakja, piros-pozsgás arca a régi maradt. Ripp, a barnaszőrű vizsla ugyan szomorúan totyogott az aszfalton utána, de ő éppen olyan ökörnyugalommal sétált, mint a dobrovai erdőben, vagy a Lapinya alján. Csak a szava veszett el. Addig se volt sok, de most végképp elveszett. A Margithídnál Szabót meg Misik Józsit pillantották meg. Misik már messziről kiabált tótul: »Jak se más, sztári Pivárnyik ?« (Hogy vagy öreg Pivárnyik?) Igazi hangos felvidéki kedélyességgel üdvözölték egymást. És együtt indultak a Körút felé. Már este volt. Az eső mosta járdák tükrén ezer lámpa fénykígyója kavargott. Villamosok jöttek csilingelve-sikongva. Egy csöpp kék percegű szikra úszott felettük a vezetéken. Autók aranyszemei vágtak bele az út sötétjébe ... Idegenül, némán kódorogtak ebben a zajos palotaerdőben. Emberek rohantak velük szembe. Kiöltözött parfümillatu emberforgatagi