Magyarság, 1927. november (8. évfolyam, 248-272. szám)

1927-11-13 / 258. szám

■WU.JUMB III.UB magyar helyett, hogy mit gondol, mit szeret és mit akar. Ez a nosztalgia resz­ketett mélyen, titokban Déla király név­telen jegyzőjének tollán, mikor, papi ember létére, elfojthatatlan rokonszenv­­vel beszél a pogány magyarok hős­tetteiről és Tonuzoba nyakasságáról. Ez a nosztalgia és ez a keserűség ordított föl Zrínyiben, mikor visszavágyott innen Scitiába, ahonnan az egek oly vesz­tünkre hoztak ki bennünket. És a na­póleoni háborúk lovasrohamai közben, huszárezredek mennydörgő hajrá­kiáltá­­sától eksztázisban, ez szorította össze úgy a Széchenyi szívét, ez töltötte el a vadság valami pokoli gyönyörével, hal­vány reflekszével ugyanannak az ér­zésnek, mellyel a szentgalleni kalando­zók Európát végignyargalták és gázol­ták a társtalanság bosszúszomjával. De sose voltunk annyira egyedül a vi­lágon, mint ma. Sose hagytak úgy cser­ben bennünket, sose csaltak, sose tagad­tak még igy meg. Bekerített, üldözött futóbetyárok vagyunk. Hét világ, hét vármegye vadászik ránk, csak azért, mert magyarok vagyunk ... Békés, Gyula, Szabolcs, Szatmár, Mindenfelől szoritnak­ már, El akarnak veszíteni, De az Isten, a jó Isten, nem engedi. . Húzd csak öreg rongyos, ott az ajtó mögött, nemcsak a betyár, a magyar ma­gánosságot is sírod. El akarnak veszíteni, de az Isten, a jó Isten nem engedi! Elfor­dult körülöttünk a világ. A régi szép Ma­gyarországból, az ős­magyarságból egy rozzant csárda maradt, tépett tetejével, megdőlt kéményével, füstös ivójával, vak ablakaival s az ablakok alatt, vagy a kerteken túl, az árokparton már zsandá­­rok leselkednek, a világ pandúrjai, fegy­verük megcsillan, megzörren a sötét éj­szakában. Pedig: Kár volna még néked a fán megszáradni. Sárga bodor hajad szélnek elhordani, Fekete két szemed holtának kivájni, Vékony gyolcsgatyádat szélnek lobogtatni. .. Hát élet ez igy? Barátom az asztalra üt. Ne óbégass öreg! Csináld azt a mási­kat: Csaplárosné, jár-e erre zsandár? Hogy az engem itt, hej, sose talál. Ha erre jár, adjon hírt felőle, Majd kimegyek, szembenézek vele! Hát ezen el lehet egy kicsit gondol­kozni- Hová is menjünk az igazságunk­ért? Ki, a zsandár elé, vagy Genfbe a törvény elébe? Azok tudnák a mi éle­tünket, a mi igazunkat, a mi árvaságun­kat, a mi dühünket, a mi halálunkat? Ezek tudnák, ezek a farizeusok? Akik mindenünket elrabolták, kiűztek a sza­bad ég alá s most még ítélni akarnak, törvényt akarnak tenni, törvényt arról, hogy mi a jog, hogy kinek mihez van jussa, hogy ki a bűnös és ki az ártatlan? Hát nem mindig így volt a világ sora, nem mindig úgy volt, hogy: Az aradi nagy törvénybe' Tizenkét ur ül a székbe'. Tizenketten törvényt ülnek,. Mind a vesztemre készülnek.. . Hol a becsület, hol az igazság, ki tö­rődnék vele odahívnn vagy idehaza, ki­nek fájna a mi­­becsületünk? Maholnap magunknak sem. Más jelszavak vannak, másra néz a világ. Mit keresne a becsü­lettel ez a nyomorult szegény magyar­ság, ez a társadalom? Mit kezdene vele? Olyan teherré vált, hogy nem lehet el­bírni. Betyársorsra jutott. Az Öreg ott az ajtó mögött úgy lehajtja a fejét arra a szárazfára, elpattan egy húrja, lesza­kítja s most felbug az ujjai alatt: Kár igy tenni, kár igy bánni, Kár a szegénnyel igy bánni. Ki hogy szokott velem bánni, úgy szoktam visszaszógálni. Aztán azt sírja tovább: Testvérek, rokonok, de hűtlenek vagytok, Nehéz rabsorsomba’ meg se látogattok. Ki fogok még menni, nem fogok rab lenni. Testvérek hűségét vissza fogom adni. .. . te szegény, jámbor kállói rab. Úgy kell neked, minek számítottál, a testvér, a barát hűségére. Megérdemled, hogy rabsorsban, egyedül maradtál. De, lásd, nekünk még testvéreink sincsenek, akik nehéz rossz sorsunkban meglátogatná­nak, vagy cserbenhagyhatnának. Senkink sincs. Tudod, mit jelent ez egy betyár­nak, egy rabnak, egy nemzetnek? És tudod milyen egyedül van az, aki ezt az érzést szívében hordja? Szegény Ady Endre, aki annyira gyűlölte ezt a Horto­bágyot, ezt a züllőt sivatag pusztát, éppen azért, mert annyira szerette s mert érezte, hogy végzetesen egy és elszakad­­hatatlan tőle, mert annak is ugyanaz a magánosság, ugyanaz a testvértelenség zokog züllött némaságában, a szegény Ady Endre Parisba menekült ez elől az érzés elől, az embersürüs gigászi va­donba, hogy ott próbáljon feledést és mámort előle s hogy ott ugyanúgy ne tudjon szabadulni tőle. És Tisza István nem ugyanezt hordozta magában, a ri­deg külsőségek, a kálvinista puritaniz­mus kőszobor arcvonásai, az óvatos, a Bécshez alkalmazkodó magyar gondo­lat alatt, mélyen, a szív olyan geológiai mélységeiben, ahol ezer esztendő emlékei és érzései vannak elásva, nem ugyanezt az ázsiai pusztát, ezt az ázsiai keservet és egyedüliséget? Nem ezt táncolta ki, vagy inkább nem ez előtt táncolt áhítat­tal, hogy igy áldozzon neki, féléjszakán át, ingu­jjra vetkőzve, ugyanezekre a han­gokra, amelyek most itt zokognak ennek a szegény öreg rongyos muzsikusnak a vonóján? És Andrássy Gyula, a tiszai nádasok partján nem ezt mondja nekem, akkor lesz vége a magyarságnak, mikor ez az érzés utolsót lobban benne, hogy enélkül az érzés nélkül nem lehet ma­gyar politikát csinálni és evvel pedig olyan-olyan nagyon nehéz... Maholnap egyedül maradunk, nem­csak a világon, de itthon Magyarorszá­gon is. Ki emlékeznék még itt Torizóba, Ady Endre vagy Tisza István bánatára­ és egyedüliségére? A Hortobágyra szo­rultunk, ebbe az ütött-kapott vak csár­dába, egy vak öreg cigány mellé. Vágd ki az ablakot, megfulladunk itt ebben a dühítő egyedüliségben! Hadd jöjjön be a hortobágyi szél, hadd nézzen be ránk a hortobágyi hold. Te meg csak húzd tovább ott az ajtó sarkában, te öreg ron­gyos .. . Nem a Vörösmarty vén cigá­nya vagy te? ... Hajnalodik. Barátom két karjára dőlve alszik az asztalon, mint Toldi a budai duhajkodás után. A lámpa már nem ég, csak füstölt. Cihelődni kell. Meg­dörzsölöm a szemem. Rám virradt itt, az íróasztalom mellett. (Egy kis könyvet olvasgatok, Ecsedy István gyűjtötte benne össze a hortobágyi pásztor- és betyárnótákat.) maga felé közeledni, önkénytelenül megszállja a gyilkolás vágya. Bármily kedves, szép és ártatlan legyen az az ál­lat az ő szabad életében és bármennyire nem hajt hasznot az embernek az, ha megöli, mégis erőt vesz rajta a gyilko­lási vágy. Amint néztem a gyönyörű, mozdulat­lanul úszó, hatalmas állatot, szinte le­küzdhetetlen vágyat éreztem, hogy le­­terítsem onnét a magasból és meg­szerezzem magamnak, az ő élete árán. Leszaladtam a Winchesteremért a kabinomba. Megtöltöttem és szaladtam vissza a hídra. A madár még mindig ugyanazon a helyen lebegett mozdulat­lanul. Célbavettem. A mell baloldalára cé­loztam. A szívre. — Sior! Ne lőj­jön! — hallom Beppo könyörgő hangját. — Miért? — fordulok vissza.­­ — Vihar lesz! — válaszol az öreg. Vén szamár, gondolom magamban. Mi köze egy madár életének a meteoro­lógiai viszonyokhoz, melyek a vihart előidézik? De nem szóltam semmit az öregnek. Minden tengerész babonás, az öregek pedig leginkább azok és be nem veszik az okos szót a fejükbe. Visszafordultam és célba vettem ismét a mozdulatlanul lebegő albatroszt. A fegyver eldörrent. Ugyanabban a pillanatban hallani lehetett azt a saját­ságos, tompa puffanást, melyet a testbe fúródó golyó okoz. Fehér tollak libben­tek széjjel a levegőben. A madár keser­vesen vergődött fent a magasban, majd összeesett szárnyakkal­­lefelé zuhan. Pillanatok századrésze és holtan terül el a fedélzeten. De a halál alatti pilla­nat utolsó erejével kibontja mégegyszer hatalmas szárnyát. Egyet csap vele a­­ levegőben és irányt vesz mégegyszer, utoljára a tenger felé. Aztán, talán már halottan, megmerevedett, feszes szár­nyakkal siklik tova a levegőben és las­­san-lassan száll mindig alább, amíg élettelen, nagy, lomha teste eléri a vizet és mozdulatlanul terül el rajta. A hatalmas, nagy szabad madár ha­lott volt, de nem fogoly. Új albatroszok jöttek. Újra dörrent a fegyver és a meggyilkolt albatroszok fehér hullája szemrehányólag integetett a hullámzó kék vizek hátán. Egyetlen­egy sem esett a hajóra. Bármily halá­los lövést kapott is, utolsó ereje elég volt ahhoz, hogy ellökje magát a levegőben és holtteste a vízbe zuhanjon. A lövések zajára a többi tisztek is fel­lőttek a fedélzetre és részt vettek az al­batroszvadászatban. Több, mint húszat megöltünk, de egyetlenegy sem hullt a fedélzetre Az öreg Beppo rosszalólag csóválta a fejét a lövésekre, de nem mert szólni. Elérkezett közben az őrségváltás ideje. Uj kormányos vette át a kereket az öregtől. Az öreg bemondta nekem az útirányt, amelyben az uj kormányosnak a hajót átadta, azután tétován megállt a hídon. — Akarsz valamit? — kérdeztem, mi­kor láttam, hogy ott áll. — Igen, Sior! Ne lejjenek többet! — válaszolt az öreg bátortalan hangon. — Miért, vén babonás? — kérdeztem ingerülten. — Vihar lesz, Sior. — Ej, hozd el magad a gyerekmeséid­del! — szóltam reá az öregre mérgesen. Beppo csak nem mozdult. Ott állt tovább a hídon és zavartan köszörül­gette a torkát. . ■— Sior! — szólalt meg ismételtem ! — Mit akarsz? — Ne jöjjenek, Sior! Én fogok eleve­nen, amennyit akar, csak nem lőni. Sior! — Hogyan? Sót hintesz a farkukra? — kérdeztem hitetlenül és csúfondáro­­san. — Majd meglátja, Sior. Kiváncsi voltam nagyon. Ismertem az öreget. Tudtam, hogy nem szószátyár és ha valamire vállalkozik, azt meg is tudja csinálni. A tengeri állatok életét is ismertem annyira, hogy tudtam, hogy a legfürgébbet, a legravaszabbat is rende­sen valami nagyon egyszerű csellel, me­lyet az emberi leleményesség, az álla­tok valamely fizikai vagy „lelki“ tulaj­donságának rovására kitalált, lépre le­het csalni. Kiváncsi voltam, mi lehet ez a csel az albatrosznál. Csakhamar meg­tudtam. Az öreg egy darab cinklemezt és egy fémvágóollót kért a főgépésztől. A cink­­lemezből az ollóval egy hosszúkás alakú, hegyesszögű háromszöget vágott ki. Olyan volt ez a háromszög, mint azok a fából készült háromszögek, melyeket az iskolákban a rajzoláshoz szoktak hasz­nálni. Miután ez a fémháromszög ki volt vágva, az öreg finom, vékony zsi­neget vett elő és abból egy-egy darabot a háromszögnek a hegyes szöggel szem­ben levő két csúcsára erősített, mig a zsinegek szabadon maradt végeit egy kis darab sós húshoz erősítette olyan távolságra, hogy ha a zsinegek kifeszül­tek, a húsdarab a hegyes szög közelébe került, de azért nem érintette azt. Miután ez megvolt, az öreg a három szög legrövidebb oldalára, tehát a he­gyes szöggel szemben levőre, egy jó hosszú és erős zsineget kötött.. Na, ezzel megvolnánk,­­ dör­mögte az öreg. — Most szoktassuk ma­gunkhoz egy kicsit a madárkákat. Mert azt mondja a közmondás, Sior, hogy evés közben jön meg az étvágy. Az öreg egy kis darab sós húst do­bott a vízbe. Az albatroszok, melyek ha­jónk felett lebegtek, szempillantás alatt észrevették. Mozdulatlan szárnyakkal maradtak le a hajó felől és kerültek, szinte véletlenül, mindhátrább és hát­rább, míg végül a hús felébe jutottak Egy darabig gyanakodva keringtek fe­lette, de aztán az egyik szép csendesen leszállt a vízre és csőrével felkapta a lebegő húsdarabot. Az albatrosz nem a lábával ragadja meg a martalékát, mint a legtöbb vizi­­ragadozó, hogy aztán a magasba emelve, a levegőben fogyassza el, hanem min­dig a csőrével csap le a martalékára és a vizen lebegve, fogyasztja el azt. Miután az öreg egynéhány darab sós hússal bebizonyította az albatroszok­nak, hogy ebben az egész dologban semmi csalafintaság nincsen s ő tisztán jószándéktól és humanizmustól vezérel­tetve nyújtja nekik ezeket a kitűnő fa­latokat és az állatok mind merészebben, minden gyanú nélkül csaptak le a vízbe­­hulló húsdarabokra, az öreg belevetette végül a vízbe az elkészített és kötélhez erősített cinkháromszöget a reákötözött húsdarabbal. Amint a kötél kifeszült, a háromszög lapjával feküdt el a vizen. A hajó gyor­sasága folytán nem merült el­ benne, hanem rajta lebegett, a húsdarabbal együtt. Az albatroszok egy darabig tétován keringtek felette, majd hirtelen az egyik hatalmas madár reácsapott a húsra. Le­szállt a vízre és csőrébe kapta. Ugyan­abban a pillanatban a gyenge zsineg, mellyel a hús a háromszöghöz erősítve % , wik­iamsk­ * 1927 november 13. vasárnap Átcsoportosítják a középiskolai tanárok fizetését A pénteken este megtartott miniszterta­nács a közalkalmazottak illetményrendezésé­nek keretében letárgyalta és elfogadta a kultuszminisztériumnak a középiskolai ta­nárok fizetésének átcsoportosításáról tett előterjesztését. E­z az átcsoportosítás nem je­lent külön fizetésrendezést, a közalkalmazot­tak többi kategóriájával szemben tehát a ta­nárok semmiféle előnyhöz nem jutnak, csu­pán arról van szó, hogy a középfokú iskolák tanárai az eddigi rangsoros rendszerrel szem­ben a széniumos rendszer szerint, vagyis szolgálati éveiknek megfelelően kapják fize­tésüket. Ez a rendszer lép életbe az összes fiú- és leányközépiskolák, tehát gimnáziumok, reál­gimnáziumok, főreáliskolák, leánygimnáziu­mok és felsőbb leányiskolák, a fiú és leány polgári iskolák, a felsőkereskedelmi iskolák, a tanító- és tanítónőképző intézetek tanárai, az óvónőképző intézeti tnárok, a testnevelési tanárok és az önálló gazdasági szakoktatók részére. Minden középiskolai tanár ezentúl a IX. fizetési osztályban 7 esztendőt fog tölteni 3—3—1 esztendőt az egyes fizetési fokozatok szerint, a VIII., VlI. és VI. fizetési osztályban pedig 9,9 évet, fizetési fokozatonként hármas megosztásban. A tanároknak 2 százaléka az V. fizetési osztályba jut és minden tanár ta­nári működésének 32-ik esztendejében eléri a VI. fizetési osztály első fokozatát. A gyakorló középiskolai tanárok, tehát azok, akiket a budapesti mintagimnáziumba, vagy a vidéki egyetemek tanárképző intézetei mellett működő gyakorló gimnáziumokba ne­veznek ki, az ilyen kinevezés által tanár szolgálatukban hét esztendőt nyernek Erre a rendelkezésre azért van szükség, mert a középiskolai tanulás terén különös érdemeket szerzett tanárokat ilyen kinevezés által bizo­nyos anyagi előnyben is kell részesíteni. Az állami középiskolák igazgatói külön stá­tust alkotnak, a létszámuk 62 és közülük a VII. fizetési osztályban csak öten vannak, az V.-ben pedig 19-en. A polgári iskoláknál minden tanár a X. fizetési osztályban 6 esztendőt tölt, még pedig az egyes fizetési fokozatok szerint 3—2—1 esztendőt, a IX., VIli. és VII fizetési osztá­lyokban pedig 9—9 esztendőt. A polgári is­kolai tanárok és tanárnők 5 százaléka a VI. fizetési osztályba kerül és minden polgári iskolai tanár működésének 30-ik esztendejé­ben eléri a VII. fizetési osztály első foko­zatát. A testnevelési tanárok (tornatanárok) a X. fizetési osztályban vannak 7 esztendeig, azután a IX., VIII. és VII.-be kerülnek. A középfokú iskolák tanárai e fizetésátcso­­portosításon belül természetesen megkapják a 10 é fő­ százalékig terjedő fizetésemelést csakúgy, mint az összes többi kategóriák. A Süjégpálya meg­nyitásához kötött kosztümök és sr téli sportfelszerelések VARGA Kossuth Lajos-u. 11, és Petőfi Sándor-u. 6

Next