Magyarság, 1928. április (9. évfolyam, 76-98. szám)

1928-04-29 / 98. szám

2 összegét, melyet fizetnek s bizonyos, hogy hazamenve, erről beszélgetnek, mikor vasárnaponkint kijönnek a mi­séről, vagy este a korcsma nagy ivójá­ban. A falusi ember hosszan okoskodik a hallottak felett. Látja bajait és pedig nem egyenkint, mint egykor, hanem összességében, tömeg gyanánt, egybe­kapcsolva a hozzá hasonlók által szen­vedett végtelen bajokkal, így lassan­­kint, fokozatosan egy új eszme támad benne, mely azt mondja nekik, hogy ők, a nagy tömeg, el vannak nyomva, ki vannak játszva, hogy az áttekinthető láthatáron egy óriási nyáj van elszórva, mely mindenütt félrevezettetik. Az emberek jelleme megváltozik, bizal­matlanok és engedetlenek kezdenek lenni. Ezeknek az agyvelőknek csak egy gondolata van: a rögtöni felszaba­dulás reménye. Az a meggyőződés, hogy ehhez joguk van s az az elhatározás, hogy azt mindenáron elő fogják moz­dítani. Ennek a lelkiállapotnak követ­­ménye az aggódó várakozás, a készen­­álló tenniakarás, a megfeszült akarat merevsége, amely csak alkalomra vár, hogy, mint a meg nem állítható nyíl, ki­repüljön az ismeretlen cél felé. A most még csak meg-megszűnő láng elszige­telt jelenség, amelyet el lehet oltani, nemsokára azonban ugyanazon helye­ken, vagy igen közel ezekhez, a szikrá­zás újra kezdődik s ezek sokfélesége, ismétlődése megmutatja az éghető anyag óriási mennyiségét, mélységét, izzó állapotát . . Nem megdöbbentő módon hasonlít egymáshoz ez a két félelmetes csend? Az egyik, amelyről Taine Hippolit be­szél, s a másik, amelyet most a magyar konszolidáció mögött Várkonyi fő­jegyző úr hallgat dobogó szívvel és nyugtalan lélekkel, hogy baljóslatú kagylómorajából egy készülő vihar fe­szültségét, lázadó ordítását fogcsikor­gató dühét hallja? Ez a félelmetes csend jelenti — mondja ő — a lap­pangó és kimagyarázhatatlan bizalmat­lanságot, emlékezést a mindentudás ígéretére és a nem adunk semmit­re. Igen, tegyük hozzá, a mindentudás ígé­retére, amellyel a bolsevizmus után ez a magához tért, gyáva és hitvány pol­gári társadalom, ezek az uralkodó osz­tályok a falut magukhoz akarták ölelni. Emlékezést a szép szavakra, amelyek arról beszéltek, hogy a nép és az értelmiség egymásra vannak utalva, egymáshoz kell forrniok, hogy el kell tűnniök a szakadékoknak, hogy le kell hajolnunk azokhoz, akiket cserben­hagytunk, hogy együtt kell velük él­nünk jóban és rosszban, hogy szeretni és vezetni kell őket, hogy az, ami tör­tént, soha még egyszer meg ne történ­hessék. Ezt mondtuk és ígértük nekik és mi történt mindebből? Közeledett ta­lán a birtokos arisztokrácia hozzájuk, akár az érettük való gondoskodásban, akár a közért való munkás élet kul­tuszában? Lehajlott, közéjük nőtt ta­lán a középbirtokos osztály? Engedett talán valamit úri fennhéjázásából? Nagyzolásából és politikai romlottságá­ból? Jobban átéli talán gondjaikat a falusi értelmiség? Jobb és barátibb lett talán a közigazgatás hozzájuk? Ki merne minderre igennel felelni? Ugye,­ hogy félelmetes csend a válasz? Min­dent ígértünk, földet, házat, méltányos adózást, utakat, olcsó hitelt, politikai jogokat, társadalmi testvériséget, kul­túrát és gazdasági jólétet s mindebből nyakukra zúdítottunk két választási hadjáratot, amely egy szűkkeblű és vak politikai rendszer érdekében könyörte­len brutalitással végiggázolt rajtuk, megalázta, megfélemlítette őket s a ha­talom és az anyagi függés legarcátla­nabb eszközeivel semmivé taposta bi­zalmukat és önérzetüket egyaránt. Hát innen van és ezt mondja ez a félelmes csend. Mit felelnek rá a konszolidáció ötszázai a hatalom és a kulturfölény oly biztosnak hitt magaslatairól? gerpart fövenyén a homokot hasítva vad irammal suhant a gép. Lady Wordswort mélyen előrehajolt. Szive csordultig telt a száguldás gyönyö­rével s szeme mámoros fénnyel itta a se­bességmérő felfelé szökő számait. ... Százhúsz... száznegyven ... száz­hatvan ... száznyolcvan — susogta és szinte érezte, hogy a robogó­­kerekek szemrebbenés alatt utolsó csöppig kivág­ják a tócsákból a vizet. Már felkanyaro­dott a szerpentinutra s a féktelen roha­násban úgy látta, hogy az út mellett a vil­lakertek rácskerítése redőllen síkba ol­vad össze, lent a domboldalon a lomberdő hullámot ver és örvényesen kavarogni kezd s a hegy gerincén úgy tűnt, hogy pillái a légiessé finomodott gyönyör áhí­tatában lecsukódnak, pilanatokra elveszti uralmát a kormány fölött, a kerekek el­hagyják a földet, tébolyult orgiát ül a motor, a lila karosszéria belevesz a levegő sűrű kékjébe s körülötte lángra lobban a forró horizont. Benne izzott a lelke, benne lángolt a vére és korbácsoló üte­met dobogott a szive ebbe a förgeteges­­rohanásba. Akaratát, értelmét túlragadta a gép a földi határokon, csak ösztönösen dolgoztak a biztos mozdulatokra fegyel­mezett karjai s amikor felocsúdott a ré­szeg szédületből, a gép már átrohanva a hegyet, elegánsan, simán, egyenletes su­­hanással fejlett lefelé. Lady Wordsworth most pillantott elő­ször a mellette ülő férfire. Látta, hogy az maga elé mered, úgy, mint aki mélyen beletemetkezett a gondolataiba, mint akit nem érdekel sem a gép, sem a táj, sem az emberek... és talán ő sem érdekli. Mert ha érdekelné, akkor már beszélne, nyugtalanul égnénekc nyelvén a szavak és visszatarthatatlanul kirobbanna belőle a viszontlátás öröme. A ladynek ez volt az első gondolata ezzel a férfival kapcso­­­latban az indulás pillanata óta. Amíg ro­hant a gép, addig legyűrt benne minden más érzést a halálos száguldás izgalma, de most, hogy a cél előtt van, most nem érdekli az, hogy győzött-e vagy nem ... most ez a ... igen, ez a férfi érdekli. A tribün előtt megállította a gépet. Zsebkendők erdeje lengett felé, zugó tapsorkán és harsogó vivát-kiáltás ömlött a messzenyúló, lépcsős padsorok felől. Frakkos, nyájas arcú úr sietett az autójához. Lord Harry Kay volt, a Nem­zetközi Automobil Klub elnöke. Hatal­mas fehérrózsa-csokrot nyújtott át a ladynek, kezet csókolt és kifejezte ab­beli reményét, hogy az eddigi eredmé­nyekhez viszonyítva a lady fogja megte­remteni a rivieriai pályán a sebesség re­kordját. Lady Wordsworth mosolyogva biccen­tette meg a fejét. Az a gondolat cikázott át agyán, hogy ő maga sem tudja, miként történt az egész, talán csak a véletlen műve volt ez a siker, a mellette ülő ember megjelenése gyújtotta bele a halálos el­szántságot, az hajszolta a rohanás kábító izgalmába. Talán öntudatlanul a halálba akart menekülni ez elől a férfi elől. Ta­lán a végzetet érezte benne, azt, hogy nem tud többé szabadulni tőle, vele ma­rad, utána megy, nem tudja többé nél­küle­ elképzelni az életet. Akkor pedig vége a magányos élet szabadságának. A motor ismét berregni kezdett és az autó elkanyarodott a tribün elől. Meg­kerülte a dombot, majd sülű­ platánsor között suhant el és a domb oldalán, túl a rózsakertészek telepén, a legelhagyot­­tabb után megállóit. Szemben a tenger végtelen kékje tündökölt, lent a keramit­­uson a pálmák alul olykor előbukkant egy-egy száguldó autó, de itt lélek sem járt. Csönd volt. A férfi kiugrott az autóból. Cigarettára gyújtott és két lépésnyire a kocsitól, há­lát nekisütötte egy fának. A ladyre né­zett. Nem szólt. Várt. Lady Wordsworth rákönyökölt a ka­rosszéria peremére. Árnyas, fekete pillái megreszkettek, mikor rápillantott a fér­fira, de a lelke izgalmas feszültsége egy mély sóhajban feloldódott. Szólni akart, azt akarta kimondani, amit érez, szíve legbelsejét akarta feltárni, de az őszinte­ség feltörő várhullámát mégis elfojtotta, mert arra gondolt, hogy hátha az őszin­teségével eltorlaszolja a menekülés útját. — Én nem tudom, nem értem, hogyan történt ez a találkozás — mondta majd­nem hebegve — mintha álmodnék .. . mintha álom lenne, hogy te itt vagy . . . mintha azt sem tudnám, ki vagy, mert én... igen, én csak a régi lényedet is­merem, aki ezelőtt tizenöt esztendővel voltál . . . A férfi arcán kesernyés mosoly játsza­dozott. — Hogy én ki vagyok? Hát ki lehetek én? Lord Xeverus Harry Johnson va­gyok most, szélhámos, nemzetközi kalan­dor, hamiskártyás, ami éppen tetszik. A lady félig lehunyta a szemét. Na­gyon halvány mosoly cikkázott a szavak hallatára a szája szögletén. Amikor fel­nézett, pillantása akkor is csak a férfi zöld köpenyén tévelygett. Nem mert az arcába nézni, mert a gyöngeségét kegyet­lenül érezte. Beszélni sem mert. Pedig az lenne a természetes, — gondolta — ha most ömlenék belőlük a szó, kérdésekkel ostromolnák egymást, örülnének, vagy legalább is mutatnák, hogy örülnek. Ehelyett ez az izgalmas szótlanság fe­szült közéjük. Beszélni akart hát, de va­lami olyan kérdés után kutatott, amellyel nem érint mélyebb húrokat. — Igazán megakad a fantáziám, nem tudom elképzelni, miért történt ilyen for­mában ez a találkozás — mondta nyu­galmat erőszakolva —, miért ugrottál az indulás legégőbb pillanatában az autóba, miért nem a célnál vártál, vagy miért nem a hotelban kerestél fel, ha tudtad, hogy itt vagyok. A férfi a cigarettáját nézte, a napfény­ben fodrozódó füstcsíkok után küldött egy-egy pillantást, majd a monokliját tö­­rölgette. Amikor megszólalt hangjából unalom és fáradtság érződött. — Úgy kérdezted ezt, mintha a félelem őszintén érdekelne és olyan hangon, mintha most, itt az autón kezdődött volna az­­ isme­­retségünk. És mintha nem is lenne egy­­más számára más mondanivalónk. Hát ha nincs, akkor megmondom, hogy miért ugrottam be az autódba. A lady felnézett. A férfi folytatta. — Szükségem volt erre a frappáns je­­lenetre. Ma éjszaka felmegyek a játék­klubba és félmillió frank kölcsönt kérek az igazgatótól. Az, hogy veled láttak az autódon, megalapozta a hitelemet. Ter­­mészetesen holnap reggel elutazom, Halenbjörnbe megyek, a fjordok mellé. Lady Wordsworth tűnődve nézett rá. Nem lepődött meg. Szavaiban csak a hang fáradt zenéjét érezte és legfeljebb azt gondolta, hogy rendben van, minden­ki úgy él ezen a földtekén, ahogy tud. Azonban, mikor percek múlva véletlenül belenézett a férfi mélyen bennégő fekete szemébe és barna arcán valami rejtett szomorúság felvonuló felhőit látta meg,­ nem tudta tovább magába fojtani a lelke mélyén lappangó kíváncsiságot, önkén­telenül kirohant belőle a kérdés. — Mondd meg, nagyon kérlek, áruld el, mire gondoltál most? A férfi a leány fehér nyakát nézte, amelyről lebomlott a csokorba kötött zöld fátyol. — Hogy mire gondoltam? Hát mire gondolhattam volna? Először a zöld fá­tyolodra, aztán pedig arra az olcsó, búza, virágos zöld kis kalapodra, melyet akkor viseltél, amikor még ... mikor még Csík­szeredában laktunk. Amikor téged még Balázs Esztinek hívtak, engem pedig „Varga Pistának. wManBac 1928 április 29. vasárnap Moissi gyalázatos támadása Magyarország ellen A soproni sajtó hírt adott arról a gyaláza­tos és nem nagy művészre valló támadásról, amely az egész magyarságot érte a Sopron­­­havi vendégszereplő bécsi „művész“, Moissi részéről. Itt Sopronban még ma is erről be­szél az egész város, a felháborodás még nem csillapodott le és nemcsak a magyar lakos­ság, de Sopron egész németsége is helyesli az incidens magyar szereplőjének, Sopron kiváló polgármesterének, Turner Mihálynak nagyszerű magatartását, aki erélyesen vissza­utasította Moissi magyargyalázó provokáció­ját. Az incidensről különben az alábbi rész­leteket tudtunk meg: E hó 24-én, kedden érkezett Sopronba Alexander Moissi, Erika Wagnerrel és tár­sulatával, mert Sopron városa elhatározta, hogy a nagy norvég író, Ibsen Henrik centen­­náriuma alkalmából Ibsen Kísértetek című darabját adatja elő bécsi vendégszereplőkkel. Moissi már az előadás előtt és a felvonások alatt is kihívóan viselkedett és azoknak a lelkes bakfisoknak, akik autogramért ostro­molták „a nagy művészt“, nem akart auto­gramot adni, nagy államférfiak módjára uta­­sítgatta vissza őket. Csak végül hosszú harc után engedett. Egyik szünetben udvariassági látogatást tett Moissinál a soproni polgár­­mester, Turner Mihály és Moissi mindjárt a gratulációk fogadása után a legkihívóbban azzal fordult a polgármesterhez, hogy miféle város ez a Soproni A polgármester, természetesen, nagyon meglepődött a furcsa kérdésen, látta, hogy a vendég kellemetlenkedni akar és provoká­cióra készül, tehát a legnyugodtabban, de erélyes hangsúlyozással felelte neki, hogy Sopron ősrégi, határszéli magyar város. Moissi nem elégedett meg a válasszal, ha­nem rögtön újabb kérdéssel tolakodott: — De a lakói, ugy­e, nem magyarok, ha­nem németek. — Csak felerészben, — válaszolt erre a polgármester s elmagyarázta, hogy tizen­nyolcezer német van a városban és ugyan­annyi magyar. Moissi erre egészen váratlanul színészi páthosszal s villogó szemekkel riká­csolta a polgármesternek, hogy ez nem így van és hogy adjon számot, mi van a nép­szavazással. A polgármester ismét erélyesen válaszolt, megmagyarázva, hogy itt a néme­tül beszélő polgárok jórésze is Magyar­­országra szavazott. Moissi erre valami olyan­féle megjegyzést tett, hogy a népszavazáskor elsikkasztották a tizenkilencezer főnyi német lakosság szavazatát. Most már a polgármes­ter is kijött a sodrából és abbahagyva a nyu­godt hangsúlyozást, keményebb hangon kér­dezte meg, hogy ráint vendég, milyen jogon mer így beszélni. Aztán e városnak ezeréves kapcsolatát kezdte magyarázni a magyarság­hoz. Moissi azonban közbevágott még na­gyobb pózzal, most már szinte lármázva ma­gyarázta, hogy ezen a címen Mussolini vissza­állíthatná a német-római császárságot és Köln városát is odaítélhetnék az olaszoknak. Aztán anélkül, hogy magyarázatát adta volna to­vábbi felháborodásának, igy kezdett kiabálni: — A magyar nép hitvány nép, Budapest ,undok, lerongyolódott fészek, ahol két kaszt uralkodik: a nyomorultaké és a gazdagoké. A gazdagok egészen felfalják a nyomorulta­kat. Én annyira megutáltam Budapestet, hogy oda soha többé el nem megyek ... Turner polgármester azonban hamarosan félbeszakította a gyalázkodó szóáradatot. Erős hangjával belefojtota a művészbe a szót, a következőket mondva: — Nagy szellemeknek megbocsáth­atunk tévedéseket, de ilyen gyalázatos, ostoba ha­zugságokat igazán nagy emberrel nem lehet elhitetni. Azzal otthagyta a „művészt, aki az elő­­adás után egy pillanatig sem mert tovább a városban maradni, rögtön az autójába ve­tette magát és őrült sebességgel hajtott ki Sopron területéről s pár perc múlva, mintha a lelkiismeret hajtotta volna autóját, elhagyta a magyar határt. Sopron közönsége igen so­kat tanult az esetből s elhatározták, hogy ezentúl nagyon meggondolják a bécsi ven­dégjátékokat és meggondolják, hogy ilyen és ehhez hasonló bécsi ,,zseni“-ket falaik közé engedjenek. A közönségnek Moissi különben is a paralitikus benyomását tette, mással nem is igen tudják megmagyarázni, azt a hallatlan merészséget és komiszságot, ami­vel ez az állítólagos művész a vendégjogot megsértette. A Moissi-esetet különben kell, hogy meg­szívleljék a magyar színigazgatók is és ezen­túl jobban nézzék meg, hogy kik azok a ven­dégművészek, akik a mi „lerongyolódott és undok“ fővárosunk közönségétől annyi pénzt és tapsot kapnak. Spanyolország döntőbírósági szerződései Madridból jelentik. A madridi külügymi­nisztérium tegnap a következő hivatalt»« közleményt jutatta el a lapokhoz: Primo de Rivera kormánya külpolitikai­lag továbbra is a világbéke megvalósításán dolgozik s éppen ezért valamennyi állam kormányával közvetlen tárgyalásokat kez­dett kölcsönös döntőbírósági szerződések megkötése ügyében, amelyekkel lehetővé kívánja tenni, hogy a Spanyolország és va­lamilyen külföldi állam között esetleg fel­merülő konfliktusokat kötelező döntőbírás­kodás útján rendezzék. Ennek a politiká­nak eredményeképpen máris létrejött a döntőbírósági szerződés Svájccal, Chilével, Uruguayjal, Portugáliával, Belgiummal, Dániával és legutóbb Svédországgal. A Finnországgal, Törökországgal, Ausztriával, Görögországgal és Luxemburggal folyó tár­gyalások, közvetlenül befejezés előtt álla­nak. A felajánlott döntőbírósági szerződést ezenkívül elvben Csehország, Lettország, Észtország és Bulgária is jóváhagyták. FürSdt,Jantzem­ trikóban Dús választék T T A 6 /'t A férfiak, nők és 1/ 71 JT I V ÁX gyermekek részére w •* JL JL ft. 'K­* X JL Kossuth Lajos­ utca 11. és Petőfi Sándor­ utca 6.

Next