Magyarság, 1928. április (9. évfolyam, 76-98. szám)
1928-04-29 / 98. szám
2 összegét, melyet fizetnek s bizonyos, hogy hazamenve, erről beszélgetnek, mikor vasárnaponkint kijönnek a miséről, vagy este a korcsma nagy ivójában. A falusi ember hosszan okoskodik a hallottak felett. Látja bajait és pedig nem egyenkint, mint egykor, hanem összességében, tömeg gyanánt, egybekapcsolva a hozzá hasonlók által szenvedett végtelen bajokkal, így lassankint, fokozatosan egy új eszme támad benne, mely azt mondja nekik, hogy ők, a nagy tömeg, el vannak nyomva, ki vannak játszva, hogy az áttekinthető láthatáron egy óriási nyáj van elszórva, mely mindenütt félrevezettetik. Az emberek jelleme megváltozik, bizalmatlanok és engedetlenek kezdenek lenni. Ezeknek az agyvelőknek csak egy gondolata van: a rögtöni felszabadulás reménye. Az a meggyőződés, hogy ehhez joguk van s az az elhatározás, hogy azt mindenáron elő fogják mozdítani. Ennek a lelkiállapotnak követménye az aggódó várakozás, a készenálló tenniakarás, a megfeszült akarat merevsége, amely csak alkalomra vár, hogy, mint a meg nem állítható nyíl, kirepüljön az ismeretlen cél felé. A most még csak meg-megszűnő láng elszigetelt jelenség, amelyet el lehet oltani, nemsokára azonban ugyanazon helyeken, vagy igen közel ezekhez, a szikrázás újra kezdődik s ezek sokfélesége, ismétlődése megmutatja az éghető anyag óriási mennyiségét, mélységét, izzó állapotát . . Nem megdöbbentő módon hasonlít egymáshoz ez a két félelmetes csend? Az egyik, amelyről Taine Hippolit beszél, s a másik, amelyet most a magyar konszolidáció mögött Várkonyi főjegyző úr hallgat dobogó szívvel és nyugtalan lélekkel, hogy baljóslatú kagylómorajából egy készülő vihar feszültségét, lázadó ordítását fogcsikorgató dühét hallja? Ez a félelmetes csend jelenti — mondja ő — a lappangó és kimagyarázhatatlan bizalmatlanságot, emlékezést a mindentudás ígéretére és a nem adunk semmitre. Igen, tegyük hozzá, a mindentudás ígéretére, amellyel a bolsevizmus után ez a magához tért, gyáva és hitvány polgári társadalom, ezek az uralkodó osztályok a falut magukhoz akarták ölelni. Emlékezést a szép szavakra, amelyek arról beszéltek, hogy a nép és az értelmiség egymásra vannak utalva, egymáshoz kell forrniok, hogy el kell tűnniök a szakadékoknak, hogy le kell hajolnunk azokhoz, akiket cserbenhagytunk, hogy együtt kell velük élnünk jóban és rosszban, hogy szeretni és vezetni kell őket, hogy az, ami történt, soha még egyszer meg ne történhessék. Ezt mondtuk és ígértük nekik és mi történt mindebből? Közeledett talán a birtokos arisztokrácia hozzájuk, akár az érettük való gondoskodásban, akár a közért való munkás élet kultuszában? Lehajlott, közéjük nőtt talán a középbirtokos osztály? Engedett talán valamit úri fennhéjázásából? Nagyzolásából és politikai romlottságából? Jobban átéli talán gondjaikat a falusi értelmiség? Jobb és barátibb lett talán a közigazgatás hozzájuk? Ki merne minderre igennel felelni? Ugye, hogy félelmetes csend a válasz? Mindent ígértünk, földet, házat, méltányos adózást, utakat, olcsó hitelt, politikai jogokat, társadalmi testvériséget, kultúrát és gazdasági jólétet s mindebből nyakukra zúdítottunk két választási hadjáratot, amely egy szűkkeblű és vak politikai rendszer érdekében könyörtelen brutalitással végiggázolt rajtuk, megalázta, megfélemlítette őket s a hatalom és az anyagi függés legarcátlanabb eszközeivel semmivé taposta bizalmukat és önérzetüket egyaránt. Hát innen van és ezt mondja ez a félelmes csend. Mit felelnek rá a konszolidáció ötszázai a hatalom és a kulturfölény oly biztosnak hitt magaslatairól? gerpart fövenyén a homokot hasítva vad irammal suhant a gép. Lady Wordswort mélyen előrehajolt. Szive csordultig telt a száguldás gyönyörével s szeme mámoros fénnyel itta a sebességmérő felfelé szökő számait. ... Százhúsz... száznegyven ... százhatvan ... száznyolcvan — susogta és szinte érezte, hogy a robogókerekek szemrebbenés alatt utolsó csöppig kivágják a tócsákból a vizet. Már felkanyarodott a szerpentinutra s a féktelen rohanásban úgy látta, hogy az út mellett a villakertek rácskerítése redőllen síkba olvad össze, lent a domboldalon a lomberdő hullámot ver és örvényesen kavarogni kezd s a hegy gerincén úgy tűnt, hogy pillái a légiessé finomodott gyönyör áhítatában lecsukódnak, pilanatokra elveszti uralmát a kormány fölött, a kerekek elhagyják a földet, tébolyult orgiát ül a motor, a lila karosszéria belevesz a levegő sűrű kékjébe s körülötte lángra lobban a forró horizont. Benne izzott a lelke, benne lángolt a vére és korbácsoló ütemet dobogott a szive ebbe a förgetegesrohanásba. Akaratát, értelmét túlragadta a gép a földi határokon, csak ösztönösen dolgoztak a biztos mozdulatokra fegyelmezett karjai s amikor felocsúdott a részeg szédületből, a gép már átrohanva a hegyet, elegánsan, simán, egyenletes suhanással fejlett lefelé. Lady Wordsworth most pillantott először a mellette ülő férfire. Látta, hogy az maga elé mered, úgy, mint aki mélyen beletemetkezett a gondolataiba, mint akit nem érdekel sem a gép, sem a táj, sem az emberek... és talán ő sem érdekli. Mert ha érdekelné, akkor már beszélne, nyugtalanul égnénekc nyelvén a szavak és visszatarthatatlanul kirobbanna belőle a viszontlátás öröme. A ladynek ez volt az első gondolata ezzel a férfival kapcsolatban az indulás pillanata óta. Amíg rohant a gép, addig legyűrt benne minden más érzést a halálos száguldás izgalma, de most, hogy a cél előtt van, most nem érdekli az, hogy győzött-e vagy nem ... most ez a ... igen, ez a férfi érdekli. A tribün előtt megállította a gépet. Zsebkendők erdeje lengett felé, zugó tapsorkán és harsogó vivát-kiáltás ömlött a messzenyúló, lépcsős padsorok felől. Frakkos, nyájas arcú úr sietett az autójához. Lord Harry Kay volt, a Nemzetközi Automobil Klub elnöke. Hatalmas fehérrózsa-csokrot nyújtott át a ladynek, kezet csókolt és kifejezte abbeli reményét, hogy az eddigi eredményekhez viszonyítva a lady fogja megteremteni a rivieriai pályán a sebesség rekordját. Lady Wordsworth mosolyogva biccentette meg a fejét. Az a gondolat cikázott át agyán, hogy ő maga sem tudja, miként történt az egész, talán csak a véletlen műve volt ez a siker, a mellette ülő ember megjelenése gyújtotta bele a halálos elszántságot, az hajszolta a rohanás kábító izgalmába. Talán öntudatlanul a halálba akart menekülni ez elől a férfi elől. Talán a végzetet érezte benne, azt, hogy nem tud többé szabadulni tőle, vele marad, utána megy, nem tudja többé nélküle elképzelni az életet. Akkor pedig vége a magányos élet szabadságának. A motor ismét berregni kezdett és az autó elkanyarodott a tribün elől. Megkerülte a dombot, majd sülű platánsor között suhant el és a domb oldalán, túl a rózsakertészek telepén, a legelhagyottabb után megállóit. Szemben a tenger végtelen kékje tündökölt, lent a keramituson a pálmák alul olykor előbukkant egy-egy száguldó autó, de itt lélek sem járt. Csönd volt. A férfi kiugrott az autóból. Cigarettára gyújtott és két lépésnyire a kocsitól, hálát nekisütötte egy fának. A ladyre nézett. Nem szólt. Várt. Lady Wordsworth rákönyökölt a karosszéria peremére. Árnyas, fekete pillái megreszkettek, mikor rápillantott a férfira, de a lelke izgalmas feszültsége egy mély sóhajban feloldódott. Szólni akart, azt akarta kimondani, amit érez, szíve legbelsejét akarta feltárni, de az őszinteség feltörő várhullámát mégis elfojtotta, mert arra gondolt, hogy hátha az őszinteségével eltorlaszolja a menekülés útját. — Én nem tudom, nem értem, hogyan történt ez a találkozás — mondta majdnem hebegve — mintha álmodnék .. . mintha álom lenne, hogy te itt vagy . . . mintha azt sem tudnám, ki vagy, mert én... igen, én csak a régi lényedet ismerem, aki ezelőtt tizenöt esztendővel voltál . . . A férfi arcán kesernyés mosoly játszadozott. — Hogy én ki vagyok? Hát ki lehetek én? Lord Xeverus Harry Johnson vagyok most, szélhámos, nemzetközi kalandor, hamiskártyás, ami éppen tetszik. A lady félig lehunyta a szemét. Nagyon halvány mosoly cikkázott a szavak hallatára a szája szögletén. Amikor felnézett, pillantása akkor is csak a férfi zöld köpenyén tévelygett. Nem mert az arcába nézni, mert a gyöngeségét kegyetlenül érezte. Beszélni sem mert. Pedig az lenne a természetes, — gondolta — ha most ömlenék belőlük a szó, kérdésekkel ostromolnák egymást, örülnének, vagy legalább is mutatnák, hogy örülnek. Ehelyett ez az izgalmas szótlanság feszült közéjük. Beszélni akart hát, de valami olyan kérdés után kutatott, amellyel nem érint mélyebb húrokat. — Igazán megakad a fantáziám, nem tudom elképzelni, miért történt ilyen formában ez a találkozás — mondta nyugalmat erőszakolva —, miért ugrottál az indulás legégőbb pillanatában az autóba, miért nem a célnál vártál, vagy miért nem a hotelban kerestél fel, ha tudtad, hogy itt vagyok. A férfi a cigarettáját nézte, a napfényben fodrozódó füstcsíkok után küldött egy-egy pillantást, majd a monokliját törölgette. Amikor megszólalt hangjából unalom és fáradtság érződött. — Úgy kérdezted ezt, mintha a félelem őszintén érdekelne és olyan hangon, mintha most, itt az autón kezdődött volna az ismeretségünk. És mintha nem is lenne egymás számára más mondanivalónk. Hát ha nincs, akkor megmondom, hogy miért ugrottam be az autódba. A lady felnézett. A férfi folytatta. — Szükségem volt erre a frappáns jelenetre. Ma éjszaka felmegyek a játékklubba és félmillió frank kölcsönt kérek az igazgatótól. Az, hogy veled láttak az autódon, megalapozta a hitelemet. Természetesen holnap reggel elutazom, Halenbjörnbe megyek, a fjordok mellé. Lady Wordsworth tűnődve nézett rá. Nem lepődött meg. Szavaiban csak a hang fáradt zenéjét érezte és legfeljebb azt gondolta, hogy rendben van, mindenki úgy él ezen a földtekén, ahogy tud. Azonban, mikor percek múlva véletlenül belenézett a férfi mélyen bennégő fekete szemébe és barna arcán valami rejtett szomorúság felvonuló felhőit látta meg, nem tudta tovább magába fojtani a lelke mélyén lappangó kíváncsiságot, önkéntelenül kirohant belőle a kérdés. — Mondd meg, nagyon kérlek, áruld el, mire gondoltál most? A férfi a leány fehér nyakát nézte, amelyről lebomlott a csokorba kötött zöld fátyol. — Hogy mire gondoltam? Hát mire gondolhattam volna? Először a zöld fátyolodra, aztán pedig arra az olcsó, búza, virágos zöld kis kalapodra, melyet akkor viseltél, amikor még ... mikor még Csíkszeredában laktunk. Amikor téged még Balázs Esztinek hívtak, engem pedig „Varga Pistának. wManBac 1928 április 29. vasárnap Moissi gyalázatos támadása Magyarország ellen A soproni sajtó hírt adott arról a gyalázatos és nem nagy művészre valló támadásról, amely az egész magyarságot érte a Sopronhavi vendégszereplő bécsi „művész“, Moissi részéről. Itt Sopronban még ma is erről beszél az egész város, a felháborodás még nem csillapodott le és nemcsak a magyar lakosság, de Sopron egész németsége is helyesli az incidens magyar szereplőjének, Sopron kiváló polgármesterének, Turner Mihálynak nagyszerű magatartását, aki erélyesen visszautasította Moissi magyargyalázó provokációját. Az incidensről különben az alábbi részleteket tudtunk meg: E hó 24-én, kedden érkezett Sopronba Alexander Moissi, Erika Wagnerrel és társulatával, mert Sopron városa elhatározta, hogy a nagy norvég író, Ibsen Henrik centennáriuma alkalmából Ibsen Kísértetek című darabját adatja elő bécsi vendégszereplőkkel. Moissi már az előadás előtt és a felvonások alatt is kihívóan viselkedett és azoknak a lelkes bakfisoknak, akik autogramért ostromolták „a nagy művészt“, nem akart autogramot adni, nagy államférfiak módjára utasítgatta vissza őket. Csak végül hosszú harc után engedett. Egyik szünetben udvariassági látogatást tett Moissinál a soproni polgármester, Turner Mihály és Moissi mindjárt a gratulációk fogadása után a legkihívóbban azzal fordult a polgármesterhez, hogy miféle város ez a Soproni A polgármester, természetesen, nagyon meglepődött a furcsa kérdésen, látta, hogy a vendég kellemetlenkedni akar és provokációra készül, tehát a legnyugodtabban, de erélyes hangsúlyozással felelte neki, hogy Sopron ősrégi, határszéli magyar város. Moissi nem elégedett meg a válasszal, hanem rögtön újabb kérdéssel tolakodott: — De a lakói, ugye, nem magyarok, hanem németek. — Csak felerészben, — válaszolt erre a polgármester s elmagyarázta, hogy tizennyolcezer német van a városban és ugyanannyi magyar. Moissi erre egészen váratlanul színészi páthosszal s villogó szemekkel rikácsolta a polgármesternek, hogy ez nem így van és hogy adjon számot, mi van a népszavazással. A polgármester ismét erélyesen válaszolt, megmagyarázva, hogy itt a németül beszélő polgárok jórésze is Magyarországra szavazott. Moissi erre valami olyanféle megjegyzést tett, hogy a népszavazáskor elsikkasztották a tizenkilencezer főnyi német lakosság szavazatát. Most már a polgármester is kijött a sodrából és abbahagyva a nyugodt hangsúlyozást, keményebb hangon kérdezte meg, hogy ráint vendég, milyen jogon mer így beszélni. Aztán e városnak ezeréves kapcsolatát kezdte magyarázni a magyarsághoz. Moissi azonban közbevágott még nagyobb pózzal, most már szinte lármázva magyarázta, hogy ezen a címen Mussolini visszaállíthatná a német-római császárságot és Köln városát is odaítélhetnék az olaszoknak. Aztán anélkül, hogy magyarázatát adta volna további felháborodásának, igy kezdett kiabálni: — A magyar nép hitvány nép, Budapest ,undok, lerongyolódott fészek, ahol két kaszt uralkodik: a nyomorultaké és a gazdagoké. A gazdagok egészen felfalják a nyomorultakat. Én annyira megutáltam Budapestet, hogy oda soha többé el nem megyek ... Turner polgármester azonban hamarosan félbeszakította a gyalázkodó szóáradatot. Erős hangjával belefojtota a művészbe a szót, a következőket mondva: — Nagy szellemeknek megbocsáthatunk tévedéseket, de ilyen gyalázatos, ostoba hazugságokat igazán nagy emberrel nem lehet elhitetni. Azzal otthagyta a „művészt, aki az előadás után egy pillanatig sem mert tovább a városban maradni, rögtön az autójába vetette magát és őrült sebességgel hajtott ki Sopron területéről s pár perc múlva, mintha a lelkiismeret hajtotta volna autóját, elhagyta a magyar határt. Sopron közönsége igen sokat tanult az esetből s elhatározták, hogy ezentúl nagyon meggondolják a bécsi vendégjátékokat és meggondolják, hogy ilyen és ehhez hasonló bécsi ,,zseni“-ket falaik közé engedjenek. A közönségnek Moissi különben is a paralitikus benyomását tette, mással nem is igen tudják megmagyarázni, azt a hallatlan merészséget és komiszságot, amivel ez az állítólagos művész a vendégjogot megsértette. A Moissi-esetet különben kell, hogy megszívleljék a magyar színigazgatók is és ezentúl jobban nézzék meg, hogy kik azok a vendégművészek, akik a mi „lerongyolódott és undok“ fővárosunk közönségétől annyi pénzt és tapsot kapnak. Spanyolország döntőbírósági szerződései Madridból jelentik. A madridi külügyminisztérium tegnap a következő hivatalt»« közleményt jutatta el a lapokhoz: Primo de Rivera kormánya külpolitikailag továbbra is a világbéke megvalósításán dolgozik s éppen ezért valamennyi állam kormányával közvetlen tárgyalásokat kezdett kölcsönös döntőbírósági szerződések megkötése ügyében, amelyekkel lehetővé kívánja tenni, hogy a Spanyolország és valamilyen külföldi állam között esetleg felmerülő konfliktusokat kötelező döntőbíráskodás útján rendezzék. Ennek a politikának eredményeképpen máris létrejött a döntőbírósági szerződés Svájccal, Chilével, Uruguayjal, Portugáliával, Belgiummal, Dániával és legutóbb Svédországgal. A Finnországgal, Törökországgal, Ausztriával, Görögországgal és Luxemburggal folyó tárgyalások, közvetlenül befejezés előtt állanak. A felajánlott döntőbírósági szerződést ezenkívül elvben Csehország, Lettország, Észtország és Bulgária is jóváhagyták. FürSdt,Jantzem trikóban Dús választék T T A 6 /'t A férfiak, nők és 1/ 71 JT I V ÁX gyermekek részére w •* JL JL ft. 'K* X JL Kossuth Lajos utca 11. és Petőfi Sándor utca 6.