Magyarság, 1929. május (10. évfolyam, 98-120. szám)
1929-05-01 / 98. szám
- ben végigjárjuk a házakat, közben csatlakozik hozzánk Görgey Márton vármegyei főjegyző úr, megyeszerte a szegénység barátja és istápolója. Gorkij Maxim nyomorképei színtelen vázlatok ahhoz képest, ami itt egy-egy hajlékban elénk tárul. Egy kunyhóban, amely egyetlen földes lyukból áll, az egész bútorzat egy rozoga ágy, minden ágynemű nélkül, törökszalmával megtömve és egy sárból tapasztott tűzhely. És itt lakik és itt él egy négygyermekes család és alszik a puszta földön rongyaiba takarva. Mikor megkérdezzük, mikor ettek húst, úgy révednek a levegőbe, mintha valami fantasztikus szót hallanának. Utánagondolnak a szónak, mint egy történelmi dátumnak, amely oly régen volt, hogy nehéz előkotorni az emlékezetből. Hisz nekik már a kenyér is nagy dolog, az is sokszor napokon át hiányzik. Hús? Egy évben talán egyszer, valami hihetetlen véletlen folytán. Tizenöt—húsz vityillőt bejárunk, még szegényebbeket vagy jobbmóduakat és mindenütt ugyanez a kép, olyan változatokkal, amelyek elállítják a szívet és torkon ragadják az embert némaságukkal. És mindenütt tömérdek gyermek. Négy, öt, hat, nyolc. Sokhelyen úgy szedik elő a kicsinyeket a padkáról, az ágy alól, a láda mögül, mint a nyulfiakat és hullanak is, mint a nyulfiak. Ahol tíz volt, ott már csak öt van, ahol tizenkettő, ott négy, esetleg három, a nyomorúság minden elkorcsosító következményeivel. Húszesztendős lukról azt hiszed, hogy a nyolcadikat rják és hatévesekről az arcuk után félve azt, hogy a harmincadikat taposnák. A tanító úr iszonyú adatokat mond , szellemi képességeik elhanyatlásáról. Talán száz jelentkezett közülük katonaiak a toborzáskor és kettő vált be a zázból. És az egész kisközség csak most tudott kiharcolni magának egy talpalatnyi földet, ahová legalább temetkezhesek, eddig azért is Böszörménybe kellett menniök. Legelőjük azonban nincs, azt nem tudnak kapni. Ezer embernek nincs egyetlen tehene. Az erdőben nem szabad egettetniök, mert kiszedik a madárfészket. De a jó Isten izgalmas. Ezek az emberek már nem érzik a nyomort, az már olyan mértéktelen, hogy nincs hozzá nértékük. Elvesztették a nélkülözéssel szemben minden reakcióképességüket. Semmi gyűlölet, semmi lázadás bennük. Boldogok hogy ha valaki szóba áll velük. S a gyerekek, asszonyok, akik tudták, hogy jövünk, amerre járunk, ibolyával árasztanak el. És mindez a böszörményi és debreceni határ találkozásán, köröskörül a magyar Kanaán ... * És ez nem egy klinikai telep, nem egzotikum, nem egyetlen a maga nemében. Debrecen maga köröskörül ilyen proletártelepekkel és kertségekkel van övezve. A város határa százhatvenezer hold, abból nyolcvanezer hold a városi birtok s ki tudja és ki hinné el, hogy Debrecen az Alföld legproletarizáltabb városa? Ezekben a kertségekben és ezeken a telepeken legalább tizenöthúszezer ember él a bodaiakéhoz hasonló, vagy azokénál csak hajszálnyival emberibb életföltételek mögött. Jól ismerem képviselőkoromból a szegénységnek e gyűjtőhelyeit. Csak az erdőirtók és erdőtelepítők létszáma, az úgynevezett vakancsosoké, családtagjaikkal együtt legalább négyezer főre rúg. A környező nagy hajdú városokból s magából az óriási debreceni határból az évtizedek folyamán úgy sodródott, úgy halmozódott össze ez a földnélkülivé vált szegénység, mint ahogy a szél halomba gyűjti és összesodorja az erdőben egy-egy hatalmas fa körül az éveken át felfügyemlő avart. Egyik kísérőnk, a város szociális és gazdasági viszonyainak alapos ismerője, azt magyarázgatja, hogy a város a maga óriási földvagyonával semmit se tett ennek az elszegényedésnek megakadályozására s az arányos birtokmegoszlás előmozdítására. Barátunk idézi Szeged és Kecskemét ellenkező példáját, mind a kettő másképp gazdálkodott ezzel a vagyonnal. Elhatározó módon folyt bele saját mezőgazdasági lakosságának sorsába egy helyes, demokratikus programszerű földpolitikával s ezzel szolid alapját vetette meg egyenletesebb jólétének és egészségesebb virágzásának. Szeged — mondja barátunk — hetvenkétezer holdnyi birtokából közel negyvenkétezer holdat értékesített kisbérletek utján. 1857-ben a város Alpár Szentkirály pusztákon volt 22000 katasztrális holdnyi birtokát adta el 20—50 holdas részletekben a város polgárainak. Ugyanúgy értékesítette Urrét és Ágasegyháza pusztákat 10 —40 katasztrális holdnyi részletekben. Ezeket egész sor puszta eladása követte 1902-ben, legújabban 1920. és 21-ben háromezer katasztrális hold földet adott el a város ugyanilyen célból. Kecskemét alapjában véve ugyanezt a birtokpolitikát követi már évtizedek óta. Ezzel vetette meg a híres gyümölcs- és szőlőtermelésének alapjait. Debrecenben mindennek semmi nyoma. A város a maga birtokait az egész apró, szétszórtan fekvő birtokrészektől eltekintve, amelyek természetesen másként nem is értékesíthetők, nagy- és középbérletek formájában hasznosítja, amelyek négyötszáz holdtól négyezer holdas kategóriákig terjednek. Extenzív satifundiumos birtokpolitikát követ s lakosságának szociális és gazdasági tagozódásában így jutott el odáig, hogy ma egyik legnagyobb tűzfészke a végletekre hajló elszegényedésnek. Egy református pap barátunk elmondja, hogy ez a szegénység a politikai elégedetlenség és nyugtalanság mellett a legfantasztikusabb vallási tévelygésekben éli ki magát. Sehol se burjánzanak annyira ezek a demagóg, kegyeletes, misztikus célokat hirdető, a világ végét, a gazdagok bukását, az örökbékét jövendölő felekezetek, mint éppen a debreceni határban és a város alatt. Jó párezerre rúg a metodista, adventista, baptista, nazarénus és millennarista szekták híveinek száma. Miután sehol sincs se lelki, se szociális, se gazdasági támaszuk, mennek azok után a lidércfények után, amelyeket vallási őrjöngök, nyomortól megviselt lelkek vagy jól számító, üzletet hajszoló agitátorok gyújtanak meg előttük. Itt a bodai telepen az erdők alatt a zeleméri csonka torony árnyékában Baltazár püspök ur tanyaházától nem messze, már szintén kinézték maguknak az imaházhoz való telket s nyárára már fel is épül az egyszobás pajta, amelyből egyelőre templom lesz, hogy aztán fedelet adjon a legbetegebb és legképtelenebb gazdasági és társadalmi rögeszméknek. Estére megnézzük benn a városban a Déry-múzeumot, amely 1.800.000 pengőbe fog kerülni. . Gyönyörű épület, amint halljuk, öröme telik benne még Klebelsberg kultuszminiszternek is. János-kettő, a tisztiszolgám Írta: Bodor Aladár Meggyógyultam, kiküldtek a frontra, tiszti különítménnyel. Ahogy megérkeztünk, beosztottak a második századhoz, az első szakasz parancsnokának. Tisztiszolgát kellett választanom. A szolgálatvezető őrmester ajánlani kezdett egynéhányat. Mindyárt észrevettem, hogy itt a protekció súlyos esetei"l állok szemben. Azért nem is akartam ütni a pártfogoltjait, hanem sorakozhattam a szakaszt, hogy majd csak szemre választok. Fényes állás a tisztiszolgai, nem csoda, hogy annyira tülekedtek utána. A tisztiszolga jobban kosztol a gazdájánál, osztozik vele, sőt előtte minden jóban, amellett a gazdája dolgát kivéve nincsen semmi komoly felelőssége. Ezért elesett tisztiszolgát igen ritkán lehetett látni, viszont a történelem egyedül őket nem vádolta meg, hogy ők okozták volna, vagy ők vesztették volna el a háborút. Ott állt a szakasz, kivételesen szép rendekben, egy jól fedező földomlás mögött. Tűzszünet volt, meg lehetett tenni. Jobbszárnyon nagyobb darab horvát, tót és sváb legények, középen kalotaszegiek, székelyek, balszárnyon meg mindenféle vegyes népség. No, gondoltam, azért sem választok a vállasabbjából, az hasznosabb dologra való, azértis legocsuját választom, nekem ne trafiáljon az őrmester. A balszárnytisztes mellett egy rányagadt, konyafülű emberféle állott, föltűnően rendezett öltözékben, új hajtókával. — Neked miért van uj hajtókád? Az emberke tisztelegve csúsztatott egyet a puskaszijjon, aztán hápogni kezdett, elváltozott a színe, de semmiképpen sem tudott beszélni. A rajparancsnokára néztem. — Alázatosan jelentem, ez az idétlen nem tud beszélni, ha megszólítják, deélőbb majd megy neki. Be van jelentve, hogy őrvezető legyen, azért varrt magának új hajtókát, mert otthon szabó volt. — Szabó? Század, lelépni! Te szabó, te itt maradsz velem. A szabó már tudott beszélni: — Kérem szépen, nem reflektálnék az őrvezetői előléptetésre, ha a hadnagy úr tisztiszolgája lehetnék. — Kérem szépen egy tiszturnak, nemde elsőrendű igénye, hogy mindig komilfó legyen, gondozott garderobbal, meg hogy legyen a tiszturnak a kezénél egy intelligensebb elem, aki .. . •— Elég. Igen sokat beszélsz, nem vagy katonának való, azért veszlek tisztiszolgának. Hogy hívnak? — Horovitz Oszkár. — Oszkár? — kénytelen voltam elnevezni magamat. — Csak nem gondolod, hogy egy tisztiszolgának Oszkár lehet a neve? Legföljebb tán Jakabot engedélyezhetnék. Sőt azt sem. János leszel, az illik egy helyes tisztiszolgának. Az előbbi szolgám is János volt, aki elesett. Láttam, hogy a kis vézna ember elsápad erre, ezért fölbosszankodtam és kegyetlenebből folytattam: — Az az első is János volt. János-egy. Te János-kettő leszel. Esetleg utánad jöhet János-három. Jó lesz? — kérdeztem elmosolyodva. — Óh, amint parancsolni méltatik. A meghajlása, a hangja már semmennyire se volt katona, már ki volt lépve a hadseregből, kiszolgáló személyzet volt, végképpen. Kellemetlenül civilvágású, félénk és finomkodó tisztilegény volt János-kettő, de egyébként jóeszű, figyelmes, hűséges. Hajlama volt a csevegésre, de egy mozdulattal el lehetett hallgattatni Egyébként a görcsös dadogása szerencsésen elmúlt a civil állapottól. Megtudtam, persze, azt is, hogy éppen ez a Horovicz Oszkár volt az őrmester első ajánlottja. A holmim mindig rendben volt, a ruhaneműm meg éppen kitűnő gondozásban, János kettő gyorsan és finoman dolgozott, maradt elég szabadideje is. Szabadidejében pedig olvasott. Betegesen szeretett olvasni. Sőt verseket olvasott, érzelgős, nyavalygós verseket mélafeng szerelemről és a halál költészetéről. Ha ilyesmin értem, sohase állottam meg, hogy a legvaskosabban, a legtrágárabbul ne beszéljek vele. Ilyenkor mindig fájdalmasan nézett rám, mint hajdanában egy zsigorás kis kutyánk, aki mindig megrugottnak érezte magát és szűkött, ha csak felé is nyúltak. Egyszer aztán valami katasztrófa történt. Hogy, hogynem, valami lap került a János-kettő kezébe, amelyben egy versem volt. Valami jelentéktelen kis tűnődő vers. János úgy tekintett föl a lapból, mintha arca fiadalmassága köré glória szállott volna alá. — Óh, hiszen ... hiszen a hadnagy úr egészen más ember, más lélek, más szív, mint aminek itt általánosan mutatja magát ... Óh! ... — Mit beszélsz, te szamár? Vers? Csak nem gondolod, te szamár, hogy én vagyok az. Valami névrokonom. Mutasd csak azt a verset. Na ... igazán nem fontos ma ilyeneket írni, gyönge kis vers. Mondhatom, szamárság. — Óh, én egészen átérzem ... — Most nem az ilyen átérzések ideje van. Azt a szamarat is, aki irta, jobb lenne kiparancsolni ide az állásokba. Mars, takarítsd ki a karabélyomat. Nem sokáig sikerült félrevezetnem János-kettőt. Rendre megbizonyosodott felőle, hogy én magam vagyok az a lenézett névrokon. És attól kezdve szinte könnyes áhítattal vett körül. Roppant s kellemetlen volt. Hanem akkor öntött el csak igazán a düh, mikor egy nap véletlenül fölfedeztem, hogy 7 János kettő elkezd verseket írni. Egyszer elküldtem a zászlóaljhoz valamiért s akkor a noteszében akadtam rá a verseire. Sápadt, nyavalygós békesóvárgások voltak ezek, laza mondatokban és laza formákban. De bármennyire bosszankodtam, nem vettem hivatalosan tudomást róluk. Bár utóbb már mind szemérmetlenebb feltünőséggel rejtegette a kéziratait. Egy nehéz nap után, éjszaka közepén meghallotta, hogy önfeledten elsóhajtottam magamat. Ezt ő nyilatkozatnak vette, hogy felelhessen rá: — Bizony, nem embernek való élet ez. — Csak éppen hogy nehéz, de igenis a legemberiségesebb élet — A háború? — A háború. Látod: a háborúra va folytonos készülésben vittük annyi mindenben, versenyezve fejlesztettük technikát, gazdaságot, tudományt, művezetet, aztán ez a háborús lemérkőzt csak arra való, hogy az elmaradottak félredobják, igy van ez. János: — Igazán igy hiszi, hadnagy úr? Ha nem az örök béke a végső cél? — Undorító világ volna az. A kakasból is csak annak van becsülete a tyúl előtt, amelyik legyőzte a másik kakast Lám neked is, János, ugye nem nagy becsületed volt a lányok előtt? A sötétben is kiéreztem, hogy Jánoskettő elmosolyodik, aztán igen elkomolyodik. Jó későre, rezignált mosoly, hangján felelte: ■— Igaz, kérem, a sikereim túlságosan szerények voltak, erélyes és korlátolt egyénekhez képest. — No-no. Te is korlátolt vagy, János, ráadásul különbnek is hiszed magad ezeknél, azzal a korlátoltabb vagy. Pedig bizony János, a nők jobban tudták, hogy nem vagy te szaporításra való. De már most aludtunk, János. János sokáig nem aludt még, másnap meg több verset is írt. Nekünk meg keményebb dolgaink akadtak. Az előnyomulás folytatódott. Rákövetkező hajnaltól erős srapnelltűzben nyomultunk előre. Előttünk is nyomult egy rajvonalunk, azok bővebben szenvedtek veszteségeket. Az én embereim lassan, egykedvűen mentek előre. Csak egy ember volt szenvedő, gyötrődő, János-kettő. Ott kellett jönnie mindig a nyomunkban, alig pár száz lépésnyire, ami a srapnelltűznek igazán nem számít. Szenvedett és panaszkodott, kivált a vér látása miatt. — Nem embernek való ez, kérem! — panaszkodott, sáppadtan törülve a homlókat, mikor egy országúti fasorban összekerültünk. — Mit tudod te, nem számítasz te embernek, János! — förmedtem rá boszszankodva. Rám nézett, remegett a szájas szintű fojtogatta a könny. iwatafAHSIG 1929 május 1, szerda Két macedónt megint meggyilkoltak a szerb határon Szófiából jelentik. A szerb—bolgár hatáson újabb határincidens történt. Egy bolgár pópát, aki feleségével és fiával együtt szabályszerű okmányokkal felszerelve, el akarta hagyni Szerbia területét, miután eladta öszszes szerbiai javait 100.000 dinárért, a haárátlépés pillanatában meggyilkolták. A határ egy másik pontján ugyancsak gyilkosság történt. Ezesetben a bolgár határtól mintegy harminc méternyire szerb területen meggyilkoltak egy bolgár fiatalembert. Tizenhat jelölt kivételével az első helyen jelölteket választottak meg a tanügyi állmokra Igen nagy érdeklődés előzte meg aváros tanácsának kedd délelőtti ülését, ameyre a tanügyi választások voltak kitűzve. A választást nagy korteskedés előzte meg, a városháza folyosóit ellepték az érdeklődő lóerők és pártfogóik, hogy a választás eredményéről nyomban értesüljenek. A tanács délelőtti órákban zárt ajtók mögött tanácsozott s az a megállapodás jött létre, hogy nagy általánosságban elfogadják a tanügyizottság jelöltjeit és azok közül csupán né hígat hagynak ki. A szavazás a megállapodás lapján simán folyt le. A tanügyi bizottsá jelöltjeinek névsorát a Magyarság április 2ikis keddi számában részletesen közöltük, a tanács a tanügyi bizottság jelölésein összen tizenhat változtatást eszközölt. Kivételtettek az óvodáknál két, az elemi iskolául tizenegy, a kereskedelmi iskoláknál egy a középiskoláknál is egy esetben. Kimara a felsőkereskedelmi igazgatók sorából Rupberg János, a zongoratanszékeknél Szig Sarolta, a polgári leányiskolák mag-, nyelvi és történeti tanszékénél Schwr Mária, a mennyiségtan és természettaniszéknél Onódy Irén, a kisdedovóknál Hun Karolin. Az elemi iskolai tanítói állása első helyen jelöltek közül kimaradtak Onag Béla, Drózdy Kálmán, Szakál Já, Mezei Béla, Székely Béla, Székely Mertyl, Slarkó Aurél és Szerémi Imre. Az elemikás tanítónőjelöltek közül kimaradtak Ilenszky Gyuláné, Walz Sándorné és Sá Gyuláné.