Magyarság, 1930. január (11. évfolyam, 1-25. szám)
1930-01-01 / 1. szám
delmeket, anélkül, hogy megtorlásra valaki is gondolt volna.“ Szekfű nem hallgatja el a Karaffáék és Arapringenék zsarnokságát sem, de elhallgatja az alapvető különbséget a Bethlen Gábor-féle abszolutizmus és a H Habsburg-abszolutizmus között. Azt, hogy az egyiket magyar fejedelem gyakorolta a magyar célok érdekében saját végeivel szemben, a másikat mégis csak vérség szerint is idegen uralkodó többnyire idegen célok érdekében. Hiszen Mátyás király is abszolút uralkodó volt és II. József is, de a kettő között mégis van valami különbség. De ha az ember el akarna időzni ennek az erdélyi duodec abszolutizmusnak a mára alkalmazható tanulságain, ha ez székhelyét Kolozsvárról vagy Gyulafehérvárról Budapestre tehette át, igazat adhatna Szekfünek abban, hogy a mára alkalmazva csakugyan nem kérdés, Ferenc József abszolutizmusa volt-e különb, vagy a mai Bethlen-rendszeré és lesz e ebből a vicinális, keleti függetlenségi politikából egyszer Nagymagyarország és nagy magyar feltámadás? De hagyjuk ezeket Ez már nem a múlt de a jövő történetírás dolga. Szekfű másik tétele s a felekezeti érzékenység és sértődöttség mai lelkiállapotában ez talán még több félreértést és méltatlankodást fog fölgerjeszteni, úgy hangzik, hogy Erdély nemcsak a politikai, de a vallásszabadságnak sem volt se kiröpítő fészke, se védőbástyája. A protestáns vallási küzdelmek nem a vallásszabadságért folytak, a vallásszabadság elvét annak mai értelmezése szerint se Bocskay, se Bethlen, se a protestánsok általában nálunk éppúgy nem tették még akkor magukévá és éppúgy nem képviselték, mint sehol a nyugaton. Ezekben a harcokban a protestánsok éppúgy, mint a katolikusok, a kor rendi felfogásának megfelelően, a földesúri birtokjog, a hűbéri jog alapján a cuius regio eiis religio elvét vallották, amiből az folyt, hogy a földesurak mind a két részről ragaszkodtak ahhoz a jogukhoz, hogy jobbágyaik vallását ők szabják meg és az az övékéhez alkalmazkodjék. A földesúri és fejedelmi jog alapján korlátozók az erdélyi fejedelmek a kátyusok vallásgyakorlatát s üldözik tétlenül a szombatosokat és unitáriusokat. A protestánsok csak jóval később, mikor a katolikus restauráció, az ellenreformáció eredményeképpen kisebbségbe kerültek, tették magukévá a vallásszabadság elvét s követelték azt a jobbágyok számára is, függetlenül a földesurak vallásától. Ami nem csökkenti azt az érdemüket, hogy a vallásszabadság nagy gondolata sok vajúdás és küzdelem után mégis csak az ő részükről indult el hóditó útjára. Azt az ellenvetést, hogy az erdélyi fejedelmek politikája, melylyel a más felekezetüeket elnyomni vagy korlátozni igyekeztek, kegyetlenség dolgában meg se közelitette mindazt, amit e téren a bécsi politika alkalmazott a protestáns magyarsággal szemben s hogy a magyar protestánsok vallásukon felül mint pluszt szenvedték magyarságukért is ezeket az üldözéseket, Szekfü nem sok figyelemre méltatja. Ugyanígy eltekint azoknak a nagy és kiemelkedő szellemeknek fáradozásától, akik mint katolikus részről Esterházy Pál, Pázmány és Zrínyi Miklós, protestáns részről Bethlen Gábor és mások a felekezeti szempontokon felül a nagy nemzeti ideálokon való egységet és egyetértést próbálták, ha sokszor sikertelenül is, érvényesíteni. Szekfü szerint ez lagymatagság lett volna abban a korban s olyan egy fából faragott emberektől, akik annyira át voltak hatva a maguk hitbeli igazságaitól, ilyesmit akkor nem is igen lehetett várni. Az ő dolguk és érdekük az volt, hogy keményen és hajthatatlanul megálltak a maguk hite mellett. A mára alkalmazva szomorú tanulság lenne ez is, ha egy éppen most megjelent kitűnő történelmi portré Hajnal István tollából Esterházy Miklósról a nagy nádorról, az ellenkezőt nem dokumentálná. Azt, hogy igenis voltak akkor is ilyen férfiak, akik ezt a „lagymatagságot“, ezt a felekezeteken felülemelkedő nemzeti ideált képviselni és összeegyeztetni tudták hitbeli keménységükkel. A válságos évfordulón írta: Ajtay József Ködös, csatakos téleleji idő nyomasztó szürkesége borul a magyar földre, miközben búcsút mondunk az óesztendőnek és belépünk az ismeretlen új évbe. A magyar lelket is fojtogató érzések szállják meg. Szomorú és kietlenül sivár volt a tovatűnt esztendő, teli gonddal, meddő küzdelemmel, gazdasági hanyatlással és lassú sorvadással. Az ujja sem bíztat Jóval. A miniszterelnök és két minisztertársa útra készen állanak, hogy nehéz harcot megvívni induljanak Hágába, ahol tíz év után nem arról lesz szó, hogy a Trianonban vállainkra rakott szörnyű keresztet rólunk leemeljék, hanem azért kell kétségbeesett küzdelmet folytatnunk, hogy ezt a keresztet meg ne tetézzék olyan újabb „jóvátétel“-lel, amelyről a trianoni békeparancsnak sem szavai, sem szelleme semmit nem tudnak. A békekötés után tíz évre ellenségeink törölni akarják a békeszerződésnek azt az egyetlen pontját, amely emberségesen védelmére kel a jognak, az igazságnak, a magyar vagyonnak a rabló ösztönökkel szemben. A szándék nyilvánvaló: roskadozó vállainkra gyűlölködő szomszédaink új terhet akarnak gördíteni, nemzeti önérzetünkben mélyen megalázni és vagyoni erőnket jov le gyöngíteni Ettől remélik, hogy gazdasági életünk meg talál inogni, államháztartásunk egyensúlya megbillen és akkor újra nyakunkra ültethetik a nemzetközi pénzügyi ellenőrzést, bilincsbe verve szabad mozgásunkat. Ha pedig önként nem adjuk be derekunkat és fejünket készségesen nem hajtjuk a claudiumi iga alá, akkor azzal fenyegetnek, hogy állami jövedelmeinket továbbra is a jóvátételi zálogjog fogja terhelni és így az államhitel hatásos eszközéhez nem nyúlhatunk gazdasági életünk fellendítése és egy egészségesebb államháztartási politika kezdeményezése érdekében. Hajónk újra Scylla és Charybdis közé futott és akár merre tartunk, veszedelmes zátonyok fenyegetnek. Vájjon okvetetlenül ide kellett-e jutnunk tiz évre a békeszerződések után? Vájjon corp hibás ebben államhatalom és társadalom egyaránt? Vájjon úgy éltünk, gondolkodtunk és cselekedtünk-e, mint akiknek egyetlen célkitűzése volna, hogy megdöntsük Trianont? Vájjon nem magunk !iordtunk-e hibákból, tévedésekből, hüllőkből és mulasztásokból újabb határköveket a trianoni képtelen vonal megszilárdítására? A lepergett évtized alatt vajmi kevés történt arra, hogy a nemzet kiemelkedjék abból a politikai és gazdasági posványból, amelybe az összeomlás és a forradalmak taszították. A keresztény gondolat csak jelszó maradt és nem hozott erkölcsi megújhodást, amely nélkül nincs gazdasági talpraállás. A nemzeti gondolatot szintén zászlónkra írtuk, de annak jegyében nem tudtuk sziklaszilárd egységbe összekovácsolni szerteszétzilált társadalmunkat A lelkek nem szárnyaltak a magasba a felsőbbrendű célkitűzések sasszárnyain, hanem — ellen Vézöreg -r az osztály, párt, foglalkozási és egyéni önzés és érdekhajhászás földön csúszó szempontjai váltak uralkodóvá. A nagy célkitűzés adva volt: a háború viharában összeroppant Habsburgi monarchia helyébe új politikai és gazdasági tömörülésbe hozni össze a Dunavölgyének egymásra utalt elemeit Magyarországgal, mint természetes kristályosodási ponttal. Nyilvánvaló volt, hogy a feldarabolt Magyarország politikai és gazdasági egységét csak úgy tudjuk helyreállítani, ha a magyaron kívül a Duna- völgyének mindazokat az erőit is ennek szolgálatába tudjuk állítani, melyeknek nemzeti és gazdasági kibontakozását elzárja a trianoni és a saint-germaini káosz. És ismert volt a főellenség is, amelyet a jelenlegi zűrzavaros állapotok fentartásában és védelmében a Duna völgyén kívül álló imperialista érdekek vezettek. Az ellenség sebezhető pontját is jól tudtuk, hiszen Csehország rendkívül fejlett ipara, amelynek négyötöde kivitelre szorul, biztosított hatalmas piac nélkül előbb-utóbb a biztos összeroppanás áldozata lesz. Természetes erők és természetes esz-* közök — elsősorban gazdaságiak — állottak rendelkezésünkre, hogy diadalmas harcot folytassunk Trianon ellen és azt minden vonatkozásban szétbomlasszuk. De nem ezzel a nagy céllal keltünk és feküdtünk le, hanem Trianonon belül próbáltunk valahogyan meglenni kényelmesen, küzdelem nélkül. Tíz esztendő tanulsága, hogy ez az út nem felfelé, hanem lefelé vezet és egyre jobban aláássa létünk elemi gazdasági alapjait. A ránk köszöntő új esztendő, a magyar nemzet válságos esztendeje, csak úgy hozhat ránk politikai és gazdasági megkönnyebbülést — e kettő egymással szorosan összefügg, — ha megszűnik a földöncsúszás, a mimikritéria és helyét elfoglalják a nagy és bátor célok, a küzdelemre való elszánt készség. A minket sorvasztó pénzügyi és gazdasági válságot nem pepecseléssel, tüneti kezeléssel tudjuk megoldani, hanem azzal, ha a bajok gyökerére tesszük a fejszét és megkezdjük a politikai és gazdasági küzdelmet a Dunavölgyében teremtett áldatlan helyzet megdöntésére és új, egészséges viszonyok megteremtésére. 1930 január 1, szerda Őskori város emelkedett ki a tengeri a Bejjama-szigetek közelében Xenyoriból jelentik. Érdekes bejelentést tett három héttel ezelőtt a washingtoni tengerészeti minisztériumban egy tehergőzös kapitánya, aki elmondotta, hogy a hajó Dovcsabor végén a Bahama-szigetcsoporttól nem messze újonnan keletkezett szigetre akadt, amelyen őskori város romjai láthatók. A tengerészeti minisztérium a bejelentése után azonnal három csatahajót küldött ki a megjelölt helyre, hogy vizsgálják felül a tehergőzös kapitányának adatait. A három csatahajó hétfőn, tért vissza Neufjorkba és az expedíció parancsnoka megerősítette a tehergőzös kapitányának jelentését Az új sziget a novemberi tengerrengés alkalmából emelkedett ki a tenger mélyéből. Kétségtelen, hogy a sziget évszázadokkal ezelőtt szintén földrengés folytán süllyedt a tengerbe. i gén, a pályaudvarról robogtak ki a vonatok valamerre, valahová... És csak állt és egyszerre azt gondolta: — Én vagyok. Igen, ezt a két szót gondolta, egyszerűen ezt a két szót és sajtani kezdett benne valami erre az egyszerű mondatra, mely pontosan az öntudatot jelentette. Hogy az én tudomást szerez önmagáról. Ezt. — Én vagyok. Mit jelent ez? Titokzatos szavak* Sokat zsúfol az ember beléjük — gondolta. — Én. És mellette az ige, ez a kéttagú ige, a jelentés, a cselekedet, az én funkciója: vagyok. Az én van. Milyen alattomos, mélyértelmű, gonosz és gúnyos szó vagyok! Az életet jelenti. Egy ember életét rejti, takarja, álcázza. Vagyok lélek! Általánosító és felületes szót Igen, egyszer meg kellene mondani, ki kellene kiáltani ennek az egy szónak az értelmét! Egyszer meg kellene mondani, hogy minden a világon ebbe az egyetlen szóba torkollik. Hogy mindent ez az egyetlen szó jelent, ez a legnagyobb és legtragikusabb ige! Ha az ember a mélyére néz a szavaknak, nem jó és nem barátságos! Nem! Minden szóban van valami alattomos szomorúság! Minden szó mögött van valami kimondhatatlanság, valami lassú kin! Minden szó keveset mond. Vagyok! Istenem! Szenvedek, küzdök, gondolkodom, tervezgetek, álmodom, igát hordok, keresem magam értelmét, állok egy ablak alatt, az asztalomon kinyitva Renan, egy csomó teleki papír, egy csomó elért eredmény, valamik, november van, a kályhában izzik a szén, valahol Mozartot pityegnek a zongorán, egy doktor lánya volt egyszer, láttam pár csodálatos felhőt, a szobánk üres, az íróasztalon terül a lámpa fénye, igen, ez, mindez együtt, én vagyok. — Simon Zoltán, orvos — mondta és visszanézett a hegyek felé, ahonnét jött. És a köd lassan hömpölygött utána a hegyoldalról le és át a Dunán, mint egy lassú bölénycsorda. — A köd — gondolta. — Jön a köd... És csak nézett be a kivilágított szobába és kevés volt rajta a kabát, fázott és fent rohantak a vonatok valamerre, valahová és a házmester kijött a kapu alól és megkérdezte: — Tetszik keresni valakit? — Nem — mondta —, nem, egyáltalában senkit. Nem ismerek senkit a házból. — Hát akkor? .. . Mosolygott fintorral. — Csak állok, véletlenül, egyszerűen, elbámészkodtam... — Hm — mondta a házmester.~ Hm .. . Az ember néha elbámészkodik... Nem volna egy kis tüze uraságodnak?.. Hűvös van... Az ám, tél lesz, hovatovább megjön a hó ... —- Igen ... November — mondta.— Persze, már november van ... S elindult, elhúzta magát és teljesen oktalan szomorusággal volt tele. Most otthon a kályhában izzik a szén. Renan nyitva az asztalon, valahol zongoráznak... — Nagytemplom-utca harminckilenc — mondta a lakása címét és nem értette, mert rossz most minden, de valaki jött vele szemben, apró léptekkel jött, valami asszony, simuló, puha felöltőben, kistáskával a kezében, azzal megnézték egymást s odaköszönt. — Jó estét! — Jó estét — mondta az asszony kis kunkorgó nevetéssel. ■— Hová? — kérdezte. — Kisérhetem? *— Ha magának ez jó. Utazom. — Igen? Hová megy? Az asszony mondott egy nevet, egy távoli falu nevet. — Az uramhoz megyek haza. És most van egy kalandom! Nahát! Nevetve mondta. Tréfásan. Jókedve volt. — Nem jön? Ránézett. — Hová? És megint mondta a falu nevét, egyszerű, paraszti kis nevet és sokszor, hogy az uram és hogy ötszobás lakás és krémfüggönyök és nagy, fehér, falusias cserépkályhák és nagy fozölyök, mindenki nagyon szeret bennük ülni és petroleum — nem! — Viktória-lámpa Auer-harisnyás égővel és nincs senki másnak a faluban még, csak nekik, most akarnak rendelni a gyógyszerészek és van kétszáz befőtt, sok barack, mert a férfi azt különösen szereti és lopkodja, bizony Isten lopkodja, ő már meg is csípte egyszer és hogy mondjon pár jó könyvet a téli estékre, mert jó úgy télen, mikor nagy hó van, cdfiülni az ablak mellé és smézni a csöndes falura és olvasni, különösen mikor az ura nincs otthon, mert gyakran viszik kocsival szegényt a környékbe, orvos és olyan átfázva jön haza, hogy két csésze tea is alig melegíti fel, pedig sok rumot tölt bele ... így, ilyen kis ficsergés volt köztük, ilyen ostobácska kis szavak. — Ha elkísérném! — kérdezte felvillanyozódva. — Mi lenne, ha elkísérném a falujába? ... És ezen töprengett, míg könyveket vett az asszonynak és finom cigarettát és az utolsó pillanatban is, mikor már sípolták az indulást és mozgott a vonat, azt gondolta: fel kellene ugrani s elutazni, elutazni vele, mindegy, hová és megnézni a kétszáz befőttet és a fehér cserépkályhákat és otthon lenni s itt eszébe jutott, hogy nem is tudja az asszony nevét és szaladt a vonat után. — Hogy hívják? Mi a neve? De zaj volt, kerekek zuhogása és csak sejtette, hogy talán Olga, ilyesvalamit értett. Olga! És még sokáig integetett, de beleveszett a vonat a ködbe, mert a köd már lejött a hegyekről. — Olga! — mondta. — Olga!... Pillanat! ... És a pillanat már messze volt bizony. És hazament, át az előbbi utcán. Simon Zoltán orvoséknál már szedték le az asztalt és szivárványos buborék volt a ködben a lámpák körül, az emberek siettek és kavarta zsebében a pénzét. Párszor mondta: — Olga! Olga! , .. . És otthon a Renan nyitva volt az asztalon, a kályhában izzott a szén, a bútorok fája pattogva melegedett fel, a nagy sezlongban egyet-egyet kattant a rugó és búgott sokáig, döngölt a szobában, mint valamire emlékeztető bentszorult dongó, lejjebb, valahol az alsóbb emeletek egyikén meggyújtották a villanyt, a fény bepattant az ablakon és a másik oldalon megtapadt a szoba falán, valahol zongoráztak — Mozart mondta — és a kályhakürtőben búgott a szabadjára eresztett tűz. És nem történt semmi. De úgy érezte, hogy mindentől nagyon messze van és ha itt most megtámadná és megfojtaná valaki, milyen sokáig feküdne holtteste a szőnyegen, az ablak szürke világossága alatt, oly hidegen és kietlenül, mint egy elhullott állat mire észrevennék és rátörnék egyszer az ajtót!, s