Magyarság, 1931. február (12. évfolyam, 26-48. szám)
1931-02-01 / 26. szám
mm A kvótától az Anschlussig Írta: Milotay István Ki emlékszik még azokra a fényes ünnepségekre, arra a nagy nemzeti lelkesedésre, amellyel valamikor a magyar közvélemény Ferenc József ajándékát, a tíz szobrot fogadta. Nem sokkal azelőtt Vilmos császár járt Budapesten s a budai Várban a tiszteletére adott udvari ebéden olyan tüzes felköszöntőt mondott a magyar dicsőségre s a magyar nemzeti függetlenség hőseire, hogy lázba ejtette velük az egész országot. Ezt kellett egy kicsit ellensúlyozni Bécsből s a Bánffy Dezső közvetítésével igy jutott Ferenc József a tíz szobor gondolatára. És ki emlékszik még a Bartha Miklós híres cikkére, amely a szoborajándékozás másnapján jelent meg a függetlenségi párt lapjában, ezzel a címmel: A kvótát pedig nem emeljük! Mert akkoriban folytak a kiegyezési tárgyalások is, s mint mindig, nagy viták voltak a közös hadügyi és külügyi költségekhez való hozzájárulás fölemeléséről. A függetlenségi politika attól tartott, hogy a tíz szobor meglágyítja az ellenzéki közvéleményt ezzel a követeléssel szemben s ezért kiáltotta oda Bécsnek Bartha Miklós, hogy tíz szobor ide vagy oda, a kvótát mégse fogjuk fölemelni! Ilyen jó dolgunk volt akkor, ilyen nagy kérdéseken mentünk bajba, életre-halálra a monarchia másik felével, Ausztriával és a dinasztiával. Et , Trianon után az az új függetlenségi politika, amely még mindig Ausztriával szemben volt kihegyezve s a monarchia pusztulásán érzett kárörömből élt, azt hangoztatta, hogy sok mindent elvesztettünk ugyan, de egy nagy dolog mégis történt a javunkra: megszabadultunk Ausztriától, a négyszázéves közösség átkától és terheitől. Egy darabig az osztrákok viszont, maguk se tudták, hogy miért, ugyancsak annak örültek, hogy megszabadultak Magyarországtól. Tíz év óta tart ez a nagy, kölcsönös függetlenség s most, mikor már mindegyikünk megszokná, mindegyikünk bele akar pusztulni. A magyar függetlenségi politika a háború előtti évtizedekben arra tört, hogy ha nem is elszakadni, de önállósítani próbáljon bennünket Ausztriától. Most kezdünk megint azért küzdeni s ennek egyik állomása volt a Bethlenféle látogatás, hogy valamilyen formában közelebb kerüljünk egymáshoz. A miniszterelnök azt mondta egyik bécsi nyilatkozatában, hogy a múlt előítéletei nem akadályozhatnak meg bennünket egy új barátságban, a jövő építésében Ez majdnem úgy hangzik, mint annakidején a hatvanhetes Deák-féle politika jelszava, a híres vessünk fátyolt a múltra, a jövő érdekében! Sokan már egy új kiegyezést emlegetnek, egy új hatvanhetet, a tíz éve tartó negyvennyolc után. És sokan úgy tesznek, mintha most is, mint akkor, ugyanolyan pozícióból, ugyanolyan esélyek mellett ülnénk le az osztrák-magyar kerekasztalhoz, mint annak idején Deákék és Andrássyék Beustékkal és Ferenc Józseffel szemben. Van valami gyógyíthatatlan naivság bennünk, amely azt szokta elhitetni velünk, hogy az egész világ ránk van utalva s hogy a szegény, szerencsétlen Ausztria kénytelen a kegyeink «tát»- fiav - mi akkor hajlunk le hozzá, amikor nekünk tetszik, hogy a kassarban helyet szorítsunk neki. Azt mondják, most nem segít ugyan egy uj Königgrátz bennünket, hogy Ausztriát és a büszke dinasztiát előttünk térdre kényszerítse, de az elmúlt tiz esztendő tapasztalatai tiz Königgrátz súlyával fölérnek s ezek a tapasztalatok éreztetik az osztrákokkal, hogy jobban ránk vannak utalva, mint hatvanhét előtt. Minek fejtegessük, hogy, sajnos, merőben ellenkező a helyzet. Az akkori Königgrätz azt jelentette, hogy a Habsburg-háznak és Ausztriának nincs mit keresnie a német birodalomban, nemcsak a négyszázéves hegemóniáról kell lemondania, de a birodalomból kiszorítva, örülnie kell, ha uralmát féllábával Magyarországon megvetheti. Az akkori Ausztria tehát, amelyben a külön habsburgi gondolat tartotta a lelket, ez adott célt és hivatást neki, egy keserű vereség s egy megalázott felsőbbség érzésével kereste az ellensúlyt a Hohenzollern, a nagynémet veszéllyel szemben. A hatvanhetes kiegyezésnek ez volt a legfőbb mozgatórugója Ausztria és a dinasztia részéről s bármilyen sajátságosan hangzik is, a világháborút voltaképpen azért vesztettük el, illetve azért nem tudtuk a magunk részéről győzelmes békével befejezni, mert a nyolcvanöt éves Ferenc József már nem tudta elég eréllyel képviselni az osztrák-magyar önállóságnak ezt a gondolatát a nagynémet érdekekkel szemben, a fiatal Károly király pedig fiatalsága folytán volt képtelen ezt a gondolatot érvényesíteni a II. Vilmos és Ludendorff-féle brutális német imperialista politikával szemben. A magyar önállósági politikának jelszava lett Trianon óta, hogy a Habsburgok végzetes, önzése okozta Magyarorsz hogy a sabsburgimpdrUwizmus’ apiac "Vesztegül Fel a háborút. Pedig, ellenkezőleg, ha ez a flabsburg imperializmus még elég erős, ha él még benne saját külön érdekeinek az az öntudata, amely hatvanhétben, Körniggrätz után is élt, akkor ma a kettősmonarchia és Magyarország Középeurópa leghatalmasabb országa lenne s valószínűleg megint azon vitatkoznánk, amit Bartha Miklós irt a tíz szobor után, hogy, a kvótát pedig nem emeljük. Most azonban osztrák részről épp ez a külön nemzeti és állami öntudat, illetőleg ennek a vágya és ambíciója az, ami a Magyarországgal való új kiegyezés szempontjaiból teljesen hiányzik. Az önállóságnak ez a becsvágya ottmaradt a st. germaini béketárgyaláson s elvitték magukkal a detronizált Habsburgok. Évszázadokon át ők jelentették Ausztria számára ezt a gondolatot, bennük élt, bennük testesült meg és velük együtt veszett el. A mai Ausztria nem akar többé önálló állam és önálló nemzet lenni, illetve nem kér az önállóságnak abból az állapotából, amelybe a st. germaini szerződés taszította. Az osztrák politika s ebben majdnem egységesek az összes osztrák pártok, jobb- és baloldali árnyalatoktól vagy végletektől eltekintve, a mostani állapotot, az önállóságnak ezt a látszaturalmát csak átmeneti helyzetnek tekinti, nem a teljes, a valódi önállóság felé, de a nagynémet egységbe való beolvadás felé. Königgrätz azt a serkentést adta a megvert, megalázott Ausztriának, hogy a birodalmon kívül, azzal szemben, attól függetlenül keresse jövő céljait. St. Germain, ellenkezőleg, azt az ösztönt, azt a föltarthatatlan vágyat érlelte meg benne, hogy visszahulljon, beletemetkezzen a nagynémet egységbe s annak céljait és uralmi vágyait tegye magáévá. Alcide Ebiray, a kitűnő francia publicista, a kis sz. germaini béke következményeit Franciaország szempontjából annyi tárgyilagossággal és eredetiséggel fejtette fel, pompásan jellemzi a francia politika tévedéseit és illúzióit, melyek Ausztria úgynevezett önállósítását előidézték. Clemenceaunak és társainak — mondja ő —, ha igazán francia érdeke- ELŐFIZETÉSI ARAS: SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: FÉLÉVRE 24 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 12 PENGŐ, EGY HÓRA 4 PENGŐ, EGYES SZÁM ÁRA HÉTKÖZNAP 16 FILL, VASÁRNAP 32 FILL. AUSZTRIÁBAN HÉTKÖZNAP 30 GARAS, VASÁRNAP 40 GARAS FELELŐS SZERKESZTŐ: MILOTAY ISTVÁN BUDAPEST, 1931 FEBRUÁR 1. VASÁRNAP XII. ÉVFOLYAM, 26. (2982.) SZÁM BUDAPEST, V. KERÜLET, ARADI UTCA 8. SZ. TELEFON: AUTOMATA 294-31, 294-32, 294—33 LEVÉLCÍM: BUDAPEST 71, POSTAFIÓK 19 MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP Meteor Egy ismeretlen ősi fényű nagy égitestről elszakadtan, ki tudja, hol keringtem eddig s hogy hány száz fényévet szaladtam, amíg elértem itt a légkört s a létem láthatóan izzik. A földnek fénynyelven beszélek, pár perc, aztán ízlik, nem ízlik, kiégve földre hullok én is, s küldönci pályámat betöltően, megtorpanok, mint túlvilági ércekből öntött szobor-öntvény. Tudósok jönnek vegyszerekkel, vizsgálják ércét a szobornak, de csődöt mond nagy kémiájuk, fejük csóválják és mozognak, ez nem vas, nem réz, bronz, arany sem, titokból van ez mint az élet, ilyet nem olvaszt vasgyár, vulkán: ily ércet rejt az ősi Lélek. Egy ismeretlen, ősi fényű örök Titokról elszakadtan küldöncnek jöttem s eltűnök majd, ha szenetem általadtam. Mécs László Hajnali kávéházban lila: Hallos Sándor Éjfél után két óra van s kint esik a téli eső. Nem nagy cseppekben hull, aprón és gyilkosan csepeg s olyan a zaja, mintha rágna: rágná a város köveit. Három napja szakadatlanul esik s ez alatt az idő alatt a flaszter bizonyára megkopott egy ezredmillimétert. Planírozódik a világ. Valami laposabb helyre a víz bizonyára leviszi, amit itt elpusztít s ha logikusan gondolkodik az ember, azt kell hinnie, hogy sekélyednek a tengerek s ha egyszer egészen betelnek, lapos lesz a föld, elönti a víz a világot s kezdődhetik újból a teremtés. Igen, a világ alapgondolata: plan. Minden, ami vét a sík harmóniája ellen, elpusztul, lekopik, lassan legyűri a koptató erő, lemorzsolja s a dombok, a hegyek, a mélységek és magasságok úgy eltűnnek, mint egy hibás krétarajz a mértanórák táblájáról. Bizonyosan geometriával dolgoznak a láthatatlan erők s mélyebb törvényszerűséggel a sima gömb felé törekszenek. Mit nekik holmi kis Mont Blanc, Gaurisankarl Ugyan már! Egyetlen gigászi erő van: az idő. A többi: gyerek játék és időközi alakulat. Veri kint az eső a gránitkockákat s a hatalmas ablaküvegen millió csepp ül. Aztán egyszer csak megtelnek egyes cseppek és saját súlyuknál fogva esni kezdenek, villámgyorsan megcsurrannak, elütik közben a társaikat, felfordulást csinálnak s eltűnnek alul, az ablak rámuzatóban. Kataklizma az ablaküvegen, kicsiben a makrokozmos tréfája, utánzat és karikatúra, de jó és el lehet gondolkodni rajta. Ha, teszem, a Juppitor lenne az a megcsurrant csepp s a többi megbolygatottak kis, komisz, vacak, útbaeső csillagok. A Föld, teszem. No, szép dolog sülne ki belőle, ahogy itt ül az ember, fejében meglehetős tömegű alkohol lángol, melyet alapjában véve nem tudja, miért, mi célból és milyen hangulat vagy unalom ellen nyelt le és egyszerre jönne a Juppiter. Arra se igen lenne idő, hogy azt mondhassuk: pá, uraim! Egyszerűen eltűnnénk a világ rámázata alatt és a sok csepp között föl se igen tűnne ez a kis história. Szél is van kint, meglehetősen üvöltöz s lengeti kegyetlenül az útközépi lámpákat. A levegő fekete, mint a tinta, barátságtalan és rideg, a temetőkben biztosan a csontok is lucskosak s ahova nem ér el a város, biztosan olyan a világ, hogy a betörők és a gyilkosok is visszafordulnak. Ej, ma még erre is rossz az idő! A lámpák meginganak kint az utcák közepén, néha egészen merőlegesen áll a tányérjuk s a házak falán felcsúszik a fényük, mint a szoknya. Határozottan erotikus dolog ez. Frivol, gonosz és lelketlen kis ballerinák az utcán végig a lámpák, égberúgnak és vihorásznak kihívóan a gyáva és magános férfilélekre, csúfolódnak és szívig érő, romlott szavakat sziszegnek a fülekbe. Kiábrándító és mégis izgató, trágár gesztusaik vannak, mint az utcalányoknak, az ember sírva fakad tőlük, elosen, de mégis izgalom marad a nyomukban. S annál rosszabb, mert az ember magános, a kutya se várja, az ágya egész nap szépen kihűlt, kicsit nyirkos is, befűteni nincsen kedve, hát belebújik a párnák közé s percekig vacog a foga utána. Közben az anyjára gondol, egy nőre, akit jó lenne szeretni, az ám, hanem jobb, ha nem gondol erre s teste alá gyűrve szépen és légmentesen a takarót, megpróbál aludni. Gonoszak ezek a lengő, dróton táncoló éjszakai villanylámpák a tintaszinti, esőt sziszegő ég alatti A légfűtés aknája forró légvonatot köp szét s megzörrennek tőle az asztalokon az újságlapok. Van ebben valami furcsa, a török mesék dzsinjeire emlékeztető, akik a felnyitott palackból dörögve és huhogva törnek ki s gigászi lényükkel megállnak a törpe, kis ember előtt. A fejük a mennyezetet veri, alakjuk határtalan, omlatag és felnyúló, benzük széles, mint az asztal, eltörik alattuk a márvány s évezredeken át való szűk helyüket az emberen akarják megbosszulni. — Féreg! — mondják. — Féreg! S az ember megremeg előttük. Nők ülnek itt szétszórva asztaloknál és suttogva beszélgetnek. Nem lehet megmondani, milyen finomak, valamint azt se, kik lehetnek. Szépek és elegánsak, az ember, így ülve, emlékszik, hogy ilyenekről álmodott gyerekkorában, egész bizonyosan ezek okozták a kamaszkor nyugtalan éjszakáit. Szépek, elegánsak, és a ruha valami mély lelki tartozékuk, mozdulataik ritmikusak, belülről jönnek, finommá szűrik az erotikát, mint a parfüm, a lélek fölött húznak el, ott suhannak, mint valami édesbegyű, lágy, fehér madarak, bőrük hamvas, fogaik kicsillannak s ragyogó ékszereik gyerekjátéknak látszanak. Lehet, hogy sikkasztott valami férfi értük s bizony, hány véznatestü, nyavalyás bányász remegett a kövek előtt, egészéletüknél tizezerszeresen többet értek és hány csiszolómunkás gerincén szaladt át a gyilkos remegés, mig a kezében forgatta őket. Lehet, hogy átsuhan az ember fején, de annál szebb, hogy ezek játszanak vele, hogy játék és csiklandó ragyogás csak nekik, kis harmonikus csillámlás a fülön, nyakon. Nos, áldozni kell a nőkért, véren-vágyon tartani őket, az agyvelő sejtjein, idegek görcseiben, szuperlativuszokban, eksztázisokban . . . Mi mindent nem csináltak már a nők! Az ember nézi őket, át a fütőakna forró lehelletén reszketnek körvonalaik Ára a képes melléklettel együtt 32 fillér