Magyarság, 1934. április (15. évfolyam, 73-96. szám)
1934-04-01 / 73. szám
ELŐFIZETÉSI ÁRAK: FÉLÉVRE 24 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 12 PENGŐ, EGY HÓRA 4 PENGŐ, EGYES SZÁM ÁRA HÉTKÖZNAP 16 FNM, VASÁRNAP 32 FIM. AUSZTRIÁBAN HÉTKÖZNAP 30 GARAS, VASÁRNAP 40 GARAS MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDENNAP BUDAPEST, 1934 ÁPRILIS 1, VASÁRNAP FŐSZERKESZTŐ: MILOTAY ISTVÁN FŐMUNKATÁRS: PETHŐ SÁNDOR SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATALV. KERÜLET, ARADI UTCA 8. TEUTON: KIS-90 (25 MELLÉKALI). LEVÉLCÍM: BUDAPEST 62, POSTAFIÓK 12. FIÓKKIADÓHIVATAL: BUDAPEST, IV. ESKÜ UT 6. FELEM. T.: *888 064 MELLÉKAI L. POSTATAKARÉKPÉNZTÁRI CSEKKSZÁMLA: 2800. IV. ÉVFOLYAM, 73. (3916.) SZÁM A magyar feltámadás felé írta: Pethő Sándor A feltámadás ünnepe tizenhatodszor köszöntött reánk az összeomlás, a rémület és a gyalázat esztendeje óta. Azóta életünk folyása egyetlen nagy körforgás a kétségbeesés és a reménykedés pályáján. De talán soha annyira személyes élményünkké nem vált a Golgotától a Húsvétig fejlődő nagy misztériuma a megváltásnak és az igazság tanuságtételének, mint mióta a trianoni hajlékban szinte koncentráltan érezzük sorsunk lüktetését a világ sötét és világos szférái között. Az Ember Fia, aki legyőzte a halált, ezzel a legnagyobb bizonyságtételével megnyitotta a hit elapadhatatlan forrásait a sziklasírból. Mert — mint Szent Pál mondotta — ha Krisztus fel nem támadt volna, vájjon mit érne a mi prédikálásunk és mit érne a ti hitetek? Nem lehetne e hit nélkül élni keresztényként és nem volna érdemes élni magyarként, ha nemzetünk feltámadásában való hitünk megrendült, vagy elfogyatkozott volna. Ha minden útt el van torlaszolva előttünk, egy nagy német katolikus ízó szerint, nem marad más számunkra, mint az, amely fölfelé vezet. Ahhoz, hogy éljünk, fel kell támadnunk, azaz: újjá kell születnünk lélekben és igazságban. Társadalo шпк és közvéleményünknek nagy része, elülélve a sors csapásai alatt, kezdetben a tragikus véletlen puszta közjátéka gyanánt fogta fel bukásunkat. Fölemelkedésünket ma is nem belső erőink erkölcsi megújhodásától és reorganizációjától várja, a céltudatos és rendszeres nemzeti munka folytonosságától, hanem az időtől és a véletlentől, amelyek — sajnos — megbízhatat- lan szövetségesek, mert mindig az erősebb fél oldalára szegődnek, s gyalázatosan cserbenhagyják azt, aki tétlenül reájuk bízza magát, így a nagy tömegközvéleményben, amely másfél évtized óta hiába esdekelte azt a Deus ex machina-t, amely felfogása szerint 1918- ban összetört s amelynek azóta e messianisztikus vélelem szerint épp e sorsszerűség logikájával fel kellett volna támasztani bennünket; az igazi, bensőséges, eleven hit forrásai kiszáradtak, hogy néhány elnyűtt, henye szóvirággal fedje be hitetlenségének, vagy balgatag csodavárásának kopár szirtjeit. Ez a különös hit ismeri a fellobbanások lázait, de még inkább a csüggedés és a közöny fagypontjait. Egyet azonban sehogyse akart megismerni. Nem ismerte föl a nemzeti fölemelkedés belső föltételeinek titkait s nem ismerte — talán ma is csak töredékesen ismeri — a magyar kérdés európai vonatkozásainak formátumát, a velünk egyező hatalmak érdekeinek konstruktív párhuzamosságát és annak módját és lehetőségét, hogyan kell a magyar problémát európai módszerekkel és szempontokkal kimunkálni és a reális megoldás útjára téríteni. Kezdettől fogva iszonyodott olyan nyers és regényes heroizmustól, amely a huszas évek kezdetén a dolgoknak „nascendi“ állapotában, amikor szomszédainkban nagyobb volt még a tőlünk való félelem, mint a saját erőikbe vetett bizalom, egy vakmerő elszánással múló epizóddá változtathatta volna azt, ami másfél évtizedes tény- s állapottá sűrűsödött. Akkor még ellenségeink szövetsége a mi nyomott hangulatunkat, amelyben volt valami földalatti iszonyat, mely minden pillanatban pusztító kitöréssel fenyegette őket, a megnevezhetetlen szaggatottságban és kietlenségben, mely felhőszakadástól elborított tájra emlékeztetett, a meghajszolt, társtalan keserűségben, melyben ott élt a megsebzett, barlangjába elhúzódó vadnak még mindig szörnyű ereje; nyugtalan volt, izgatott, szinte hisztériás. De józanságunk és gyávaságunk még idejében lefülelte a bennünk zendülő szent tébolyokat. Két gyász-kariatid tartotta egyre roskadóbb vállával passzív szemlélődésünk erkélyét, úgymint az időben és az igazság önérvényesülésében való hit De ha a fizikai hősiségnek nemzeti ösztönvilágunkban parázsló sugallatait elutasítottuk magunktól, nem tudtuk felajzani magunkat arra az erkölcsi heroizmusra sem, hogy a rendelkezésünkre maradt erőinkkel és a birtokunkban hagyott területrészeken lerakjuk egy szociálisabb, erkölcsösebb, humánusabb, műveltebb és magyarabb Magyarország alapjait. Miközben egészen a legutolsó időkig alig tettünk valamit a külső revízió európai érdekkapcsolatainak megszervezésére és hatalmunk gyarapítására, még inkább adósok maradtunk a belső revízió feladataival szemben. Elképzelni is borzasztó, hogy fiatal értelmiségünk nagy tömegei ma is elhelyezettnek, egzisztenciátlanok és hogy létalapjuknak ingatagsága saját művelődési és társadalmi létjogosultságuk és hivatásuk színvonala alá buktatta őket s ott senyvednek és vergődnek az egyéni és szociális pusztulás gyehennájában. Elmegy az embernek minden ünneplő kedve s a falat megkeseredik a szájában, ha arra gondol, hogy a megcsonkított haza lélekszámának majdnem egyharmada az év legnagyobb részében a mostoha állami gondviselésre, vagy a társadalmi karitász szűkmarkú támogatására van utalva, nélkülözvén a maga kenyerét megtermő parányi rögöt éppúgy, mint a munkaalkalmat egyaránt. Milliónyi magyar tömegeknek emberihez méltatlan életmódját s permanens ínségét csak a lelketlen kényelemszeresét és a felelősségtől való menekvés tulajdonitja a gazdasági világválságnak. Valóságban a birtokmegoszlás igazságtalansága, időszerűtlensége és képtelensége nyomorítja meg a szinmagyar lakosságnak közel egyharmadát. Ezért a könnyen végzetessé válható mulasztásért, amely már-már egyértelmű a magyar tömegek szociális elsorvasztásásval, az utókor valamikor a vádlottak padjára fogja ültetni a vezető társasdalmi rétegeket s a magyar közszelleminek azt az apatikus sorstiszteletét, amely elszokott az öntevékenységtől s a mindenkor érvényesült hatalomra bizta mását, várva azt a csodát, amely a földet majd mozdulatlan lábai elé viszi . Végzet csak olyan nemzeteken és társasdalmakon uralkodhatik el, ahol nem akadályozzák hatalmát az embereid előrefontoló gondolatai és cselekvései. Akinek gondolati és cselekvő erejét lesnyűgözi,a világon uralkodó fátum les bírhatatlannak látszó törvénye, s akiben nem mozdítja föl a lázadás ösztöszeit a tőle való megszabadulás vágya, ennek a fátumnak útjából a gondolatok és a belőlük fakadó akciók soha el nem térítik az emberi ellenállás gátjait, amely ennek folytán az ilyen henye társadalmakkal szemben megőrzi és gyankorolja egész ősi, mithologikus erejét és porrá zúzó hatalmát. A kicsiny területre összezsúfolt népesség körében felgyülemlő szociális feszültség gőzei akkor ernyesztik el a közös nemzeti vállalkozáshoz szükséges lelki Negyek az apámmal Írta: Komáromi János " Elemi-iskolai elsőosztályu legényke voltam s a falu közepetáján laktunk, szemközt a haranglábbal. Nagycsütörtök délutánja volt a szegény anyám a húsvéti kalácsot sütötte a kemencében. Estetájt lehetett, amikor megnézte a három kalácsot, de ugyanakkor föl is zokogott oly szivettépőn, hogy alacsony házunk előtt meg-megálltak a járókelők: — Ugyan, mi baja lehet megint ennek a fiatalasszonynak? ’ Édesanyám akkor már ráborult az ágyra s kétségbeesve jajgatott: — Istenem, Istenem, hogy te is csak a szegénységet tudod meglátogatni! Jaj, mi lesz velünk a feltámadási ünnepre? Oda a kalácsom! A kalács valóban odalett s igy nem volt mit megszentelni a plébános urnak. Pedig a szép kalács külön büszkesége volt addig minden husvéton szegény anyánknak. Úgy látszik, romlott esztet kaphatott a kalácshoz, de hogy a molnár vagy a boltos volt-e az oka, nem emlékszem már harminchat esztendőnek ködein keresztül. Ám lehetséges lehetett, hogy kölcsönkértük csak azt a lisztecskét. Anyánkat rázta a zokogás: — Istenem, mit vétettünk neked, hogy mindig csak minket sújtasz!? Akkor nyitott be az apám. A kovács?szin felől jöhetett valahonnét, hol a patkoltató falusiakkal, esetleg távoli idegenekkel beszélgette ki magát kedvére. Ráért bőven! Tudniillik ekkor is úgy álltánk, hogy hetek óta foglalkozás nélkül tengett a nagy világban s várta-várta a jószerencsét. Ahogy látta anyánkat elfúlt jajveszékeléssel az ágyra borulva, meglepetve kiáltott fel: — Valami baj van megint? Szegény anyánk eljajgatta ekkor, hogy úgy látszik, csirás lehetett az élet, melyből a lisztet őrölték s ezen a liszten adhatott túl a zsidó. Mert nyúlós volt a kalács s ahogy felvágták, akár a szalonna széle csúnyán elvált a belétől. Tudta az apám tüstént, mi a teendő, mert csittitgatva szólt: ■ Te Nyugoggyál meg, Mária! Hónap segiccségért indulok Vinkócra az öregekhez, Jankelt pedig megpofozom, mikent előkapom! Édesanyám mintha felfigyelt volna az ötletre s csak alig szipogott már. Apám az asztalhoz telepedett aközben, feltúrt hajáról levette a kalapot és sokáig nézett maga elé. Egyszer megszólalt még, de olyan hangon, mintha idegen világokban járt volna az eszével: — Holnap, nagypénteki napon indulok s nagyszombat délbe itthon leszek. Hozok egy hátulsó sódárt is: legalább jól beeszek egyszer... — Édesapám, vigyen magával engemet is! — kérleltem csengve. Az öreg rábólintott: — Nem bánom, gyöhetsz! Ilyen előzmények után történt, hogy másnap, jókor reggel, útrakészen álltunk. Apám vállára lökte a tarisznyát, miután előzően kenyeret s némi maradék szalonnát dugott bele. Az utolsó pillanatban felkiáltottam: — Édesapám, hozza el a nagybotot is! —• Minek a fiam? Azt hiszem, csupa aggodalom lehettem. — Hátha találkozunk Fityerával! — Fityerával? — s annyi fölény közt mosolygott, ami természetes is volt egy oly erejű embernél, amilyennek az apámat ismerték, míg e világban küzködött az élet nehézségeivel. — Avval a nyáribetyárral? Ilyenkor még téli vackán hever s különben is az ő baja volna! Kihúzta magát, úgy nyilatkozott Fityeráról: — Mert ha elibem tanulna állni, mi lenne akkor? Van egy rozsdás flintája, azt elszedném tőle s úgy végigfenekelném a boldogabb végivel, hogy attal vakarózna három hétig! Elbúcsúztunk a kis családtól s nekivágtunk az útnak. Hétesztendőske lehettem csak ama tavaszelőn, de tudtam, hogy kibírom a tetemes távolságot azért... Hisz anyai nagyapámékhoz igyekeztünk, Istenem! Mert akkor élt még a szent öreg s gondoktól nem zaklatva virult és gyarapodott nagy családja Vinkócon. Dobogott a szivem, valahányszor nagyapámék háza felé indulhattam el a messzeségből. Első gazda volt az uradalomban s nyugodt értelmére szívesen fölfigyeltek az urak is. A békét és az összetartást hirdette szakadatlanul s talán azért is áldotta az Isten minden lépésében. Szálember volt sárga magyar bajusszal s valahányszor nagyobb elhatározás előtt állt, megállapodván, körülnézett a határban (legtöbbször az erdő szélében vagy valamelyik halmon!), a földre tette le a kalapját s imádkozni kezdett halkan, mialatt a szellőcskében meg-meglebbent halántékánál a haja, ahol erősen őszült már. Mentünk-mentünk Vinkóc irányába. Kilépve szaporán, mert alkonyatra szétrettünk volna ott leírni. Nagypénteki nap volt ez, szomom délelőtt... Terhes felhők búsultak a magasban s amerre elhaladtunk, olyan volt a csönd, hogy beleborzongtunk. Átmentünk már a kisztei erdő tisztásain a messzebbről egy falu látszott. Talán Kiszte. Mély völgyben feküdt, kőröskörül fekete dombok magasodtak, a leghegyesebb dombon barna feszület nyúlt föl, a gyászoló mennyboltnak s e feszületről nagy messzeségekbe fehéredett a Megváltó pléhalakja. Odanéztem megindultan: — Édesapám, mikor halt meg Jézus Urunk? ! — Hogy mikor? — s eltöprengett utána, mialatt egyre közeledett felénk Kiszte község. — Nem igen tudnám kiszámítani, mert régen tanultak az oskolába, csak azt tudom, hogy mostanába lehetek egyidős vele. A napokba múltam harminchárom... De megálljatok! Rebbenten néztem reá, hogy kire vonatkozhatik ez a fenyegetőző? Az öreg folytatta, inkább saját magához, mint hozzám: — Mai éccakán azt álmodtam, hogy szembeálltam a keresztfával, a keresztfán meg Jézus Urunk volt, de élő állapotba s arca kínba volt a szenvedéstől... De várjatok! Sejdten akasztottam meg. — Kire mondta édesapám, hogy: várjatok? — A zsidókra, fiam, — bólintott súlyos gondok közt. — Mert ők az okai mindennek. Már rég le kellett volna számolni velük, de nem lehet Szopkó sógor miatt... A húsvéti szám ára a képes melléklettel együtt 50 fillér