Magyarság, 1936. február (17. évfolyam, 26-49. szám)
1936-02-01 / 26. szám
ELŐFIZETÉSI ÁRAK: FÉLÉVRE 24 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 12 PENGŐ, EGY HÓRA 4 PENGŐ, EGYES SZÁM ÁRA HÉTKÖZNAP 16 FILL, VASÁRNAP 32 FILL. AUSZTRIÁBAN HÉTKÖZNAP 30 GARAS, VASÁRNAP 40 GARAS MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP FŐSZERKESZTI: PETHŐ SÁNDOR JOMUSCATÁRS. AJTAY JÓZSEF BUDAPEST, 1936 FEBRUÁR 1. SZOMBAT_________ SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL, VL KERÜLET, ARADI UTCA 8. SZÁM, TELEFON: *27 8 90. SZ. (25 MELLÉKÁLLOMÁS) LEVÉLCÍM: BUDAPEST 62. POSTAFIÓK 129. UTAZÁSI OSZTÁLY: IV. KER., ESKÜDT 6. TELEFON: *88 8 66. POSTATAKARÉKPÉNZTÁRI CSEKKSZÁMLA: 28990. XVII ÉVFOLYAM, 2644571 SZÁM Egy interpelláció visszhangja Bettnén István érái nagy beszéde a hitbizományi vitában Kifejezetten ellenzéki felszólalásában indokolta meg, miért fogadja el a javaslatot . Komoly földbirtokpolitikát, gazdasági és pénzügyi programot követelt és állást foglalt az erőszakos földosztással szemben kaptuk a következő levelet: Azzal kellene megkezdenem soraimat, amivel a védőbeszédek mintapéldája kezdődik: „Félve szólamlok meg, tekintetes törvényszék . . mert valóban félve írok, tekintetes Szerkesztőség, e lap hasábjain; ugyanis, mint aktív tisztviselőnek itt megjelenő soraimat kétségtelenül nem vennék az illetékesek lojális csele tetteinek. E szavakba öntött gondolataimat pedig nem tekintenék a gerinces magyar tisztviselő megnyilatkozásának, hanem olyan tettnek, amely magában foglalja annak az „egyéb kellékek hiányának“ minden ismérvét, mely az 1934. évi I. törvénycikkben foglaltak szerint elegendő ok volna nyugdíjaztatásomra. Ne vegye tehát rossz néven, tisztelt Szerkesztő úr, és főleg gyávaságnak, hogy a levél alá nem irom a nevemet s ez által az önmagam részéről is szégyeneit tényemmel a közéleti színvonal sülyesztéséhez hozzájárulok. Mentségem azonban az, hogy germekeim vannak, akiknek neveltetését viszont a tényleges állapotban magasabb illetmények megtartásával lehet csak teljesítenem, azonban e sorok kikivánkoznak belőlem s nem bízok tovább „Maushalten und weiter dienen“ E bevezetés után azt hihetné, Szerkesztő úr, hogy valami nagy, szenzációs hivatali vagy politikai leleplezést óhajtok közölni. Nem, sajnos, nekem még nem lehetnek s ezért nincsenek is ilyen közölnivalóim, a politikai jutalm s hivatali állások betöltésének fojtón füstölgő boszorkánykonyháján még kukta sem vagyok, de a jelen időkben szakács sem óhajtok lenni. Nem indított semmi más e sorok megírására, mint az, hogy egy képviselőnknek az állami közigazgatás sanyarú sorsú s velem hasonló gondolkozása sok ezer helótája nevében — szóbeli megbízás nélkül ugyan, de az érzelmi közösség és a nem nyilvánítható azonos gondolatok telepatikus megérzése alapján — köszönetet mondjak azért az interpellációért, amelyben a képviselő a magyar közélet szomorú tüneteit hozta nyilvánosság elé, csokorba kötve vadhajtásainak mérgező illatú és hatású virágait s amiért átnyújtotta azt a miniszterelnöknek a mérges hajtások és virágok lemetszése végett. Oly szomorú korképet mutatott be ugyanis Sulyok Dezső képviselő a parlament színe előtt, amit — ismerve őt, hogy nem szokott nagyhangú frázisokat dobálózni — igaznak kell tekintenünk, s ezért beszédének olvasásakor didergő remegés futott végig sokezer tisztviselő idegrendszerén s a „mi lesz holnap?“ kérdése sokezer függetlenségét vesztett tisztviselő szivén vibrált keresztül. S amint Sulyok Dezső képviselő teljes tárgyilagossággal elmondta keserű s torkot szorongató igazságokkal teli, valamint döbbenetes mélységet föltáró beszédét, a miniszterelnök felelt ugyan rá rögtön, de úgy, hogy abból az érzett ki, hogy az interpelláló által elmondottakat, mint aggodalmakat, túlzottaknak tartja. „Utálok minden szervilis embert“ — mondta a miniszterelnök válaszában, s amikor ezt hallottam, valahogy az az érzésem támadt, és őszinte sajnálattal kellett arra gondolnom, hogy mennyi, de mennyi embert utálhat már a jelenben is a miniszterelnök, aki talán még a levesét is utálattal kanalazza a benne fölgyülemlett tengernyi utálat miatt. Mert azzal a kijelentéssel, hogy minden szervilis embert utál, már önmaga elismerte, hogy ez az emberfajta létezik s utálatának alanyai máris vannak. Itt tehát csak arról lehet beszélni, hogy melyik az a fok, amelyen túl a szolgálatkészség alázatossága vagy az alázatosság szolgálatkészsége szervitizmussá fajult. Ezeket a fokokat pedig akkor fogja tudni valójában lemérni a miniszterelnök lelki szögmérőjével, ha a „következő választásnál már nem lesz hatalmon“. Akkor fogja meglátni, hogy kik voltak igaz barátai s kik voltak hatalmának szervilisei, s meg vagyunk győződve a szervilis emberek iránti utálatának nyilvánítása után, hogy ekkor az igazán megismert s megutált emberekkel nem is fog kezet fogni Várjon fognak-e majd akkor hozzáfurakodni szolgálataik alázatos fölajánlásával a saját maguk érdekeinek tudatos ápolói, kitartanak-e mellette majd az állampénzen fenntartott sajtó orgánumainak irányítói s általában mindazok, akiket ma ismer támogatóinak? Hess, hess, te csúnya képe a jövőnek, kár széthajtani a jövendő repkényét s a jelenlegi szervilisek utálatát még nagyobb — szinte lelkileg kibírhatatlan — utálattá fokozni, mikor a jövő még oly messzinek látszik, mint a magyar közéleti sivatag csalóka délibábja. A jövőnek előlibbenő képét tehát eltakarva, próbáljuk meg meghatározni a szervilisség mivoltát Egy esztétikus a szép fogalmát úgy határozta meg, amint azt mindnyájan tudjuk, hogy szép az, ami érdek nélkül tetszik. E meghatározási alapelgondolásból kiindulva, azt hiszem, nem járok az igazságtól messze, ha a szervilis embert úgy gondolom meghatározná, hogy ez az, akinek érdekből minden tetszik, amit a fölöttese tesz és mond, mindaddig, aadig érdekük úgy kívánja. E meghatározás után kijelenthetjük, hogy a szervilis emberek valóban utálnivalók. De hát a szervilizmusnak is van két faja. Az egyik, ami tudat alatti megalkuvással párosul, a másik pedig az, amelyik tudatos és pózzal megjátszott. Ez az utóbbi a veszedelmes fajta, mert ez előtt nem szent semmi, sem a barátság, sem a közérdek, minden csak az önérdek és az öncél. Ezekre nem lesz javító hatása Sulyok Dezső interpellációjának — amely a közéleti erkölcsökre csak jótékonyan és nem mérgezőleg hathat —, mert ezeknek gondolkozás és lelki sodomását csak egy csoda változtathatja át. Magyar tisztviselőtársaim, legyetek a NÉP pártján, vagy az ellenkező pártokon, de olvassátok el mindnyájan Sulyok Dezsőnek a közéleti szinvonal süllyedéséről elmondott interpellációját s olvassátok el a miniszterelnök válaszát is. Tárgyaljátok meg önmagátokkal, hogy a szervilizmus felketekben nem vert-e gyökeret? S ha tárgyilagossággal egyikőtök is úgy . A rendkívül tehetségű ember egyik legbiztosabb ismertetőjele, hogy mindig felül tudja múlni önmagát. Csakis ennek az emberfajtának adatott meg, hogy ereje és értékei az életnek jó és rossz fordulóin egyaránt növekednek és éppen olyankor bontakoznak ki lenyűgöző teljességben, amikor közönséges lelkek ezt a legkevésbé várnák. A magyar parlament ennek a rendkívüli tüneménynek lehetett tanúja pénteken délután négytől hatig, Bethlen István gróf beszédének százhúsz percében és ezeknek a perceknek minden pillanatában. Ha szabad ezt mondani egy államférfira, akinek nagyságát hosszú évek óta senki sem vitathatja, pénteken délután egy megnövekedett Bethlen István gróffal találták magukat szemben a magyar törvényhozók és mindazok, akik ezt a beszédet hallhatták egy Bethlen István gróffal, aki mögött ma látszólag — ismételjük látszólag — nem áll párt, de akinek magas autoritása ezen a parlamenti ülésen a magyar jelen szempontjából végleg megpecsételődött. Ennek az autoritásnak nincsen a világon semmire sem szüksége és nem változtathat rajta a világon semmi, mert a személyiség erejéből fakad és mint ilyen megföllebbezhetetlen. Bethlen István grófnak felszólalásával nemcsak a barátainál, vagy az elfogulatlan hallgatónál volt sikere, hanem az ellenségeinél is; a szocialisták éppen olyan megbabonázott csendben hallgatták, mint Marton Béláék, a nemzeti szocialista Festetics Sándor gróf éppen úgy a legmagasabb politikai iskolázottságnak kijáró tisztelettel, mint a demokrata Fábián Béla. Bethlen István sok vihar középpontjában állott már, de most olyan csúcsokra jutott fel, ahonnan, anélkül, hogy észrevette volna és anélkül talán, hogy ezt ambicionálná, sikerült megteremtenie a magyar parlamentben a nemzeti egységet, amely úgy tetszik, csak az igazi érték, csak a nagy politikát formáló erő sugárzásában tud összeolvadni. Bethlen István birtokpolitikai elgondolásait végighallgatták a karzaton Esterházy herceg, Bethlen Pál gróf, Szontagh Jenő, Tarányi Ferenc és Ripka Ferenc felsőházi tagok és sokan bejöttek a Házba egykori egységespárti képviselők is, a régi Bethlengárdából. Bethlen István gróf beszédének politikai bevezetésében kijelentette, hogy nem a kormány iránti politikai bizalom az oka, ha a találná, hogy igen, ennek még a gyökereit is húzzátok ki lelketekből, hogy ne utáltassatok ezekben a nehéz időkben, amikor a magyarnak a magyart nem utálni kell, hanem érdek nélkül segíteni kötelessége, mert aki ezt nem teszi, abban nem lehet magyar érzés. Soraim közléséért Szerkesztő úrnak köszönetét mondva, vagyok híve: egy, a szervilizmust utáló tisztviselő hitbizományi javaslatot megszavazza, hanem az, hogy a javaslatot még ő maga készítette elő. A kormány, amikor ezt a javaslatot előterjeszti, híven követi az utasításokat, amelyeket annak idején én adtam, —mondta Bethlen. De rögtön szellemesen rámutatott arra, hogy a Gömbös-kormány által hozott formában a hitbizományi reform, fából vaskarika, mert ugyanakkor, amikor reformot hirdet, gondoskodik arról, hogy a reformok hosszú évtizedekre ne valósulhassanak meg. A rövid és mesteri politikai bevezetés után azonban Bethlen István gróf egységes, történelmi távlatú és jövőt formáló birtokpolitikai elgondolást ad, amely szervesen igyekszik megoldani a magyarság legnehezebb gazdasági problémáit. Most itt valóban „István"gazda“ beszél és ez a régi név egyszerre mélyebb jelentőséget kap. A NEP-képviselők úgy figyelnek, hogy majd kiesnek a padból. Egy-egy bethleni megállapítás után sűrűn hangzik fel a taps, éppen a tömött NEP-sorokból. Annyira egyek a helyeslésben, annyira lenyűgöződnek a módszeres gondolkodó fő nagyszerű megnyilvánulása előtt, hogy végre Friedrich István megtöri ezt a varázst és átkiált a kormánypártnak: — Bethlen visszamegy , miniszterelnöknek és minden rendben van! Friedrich István nem kap választ. Egyetlen tiltakozó szó ebben a hangulatban nevetséges volna. A reformifjaknak, akik egykor az „inkei hordót“ emlegették, most torkukra fagy még a lélegzetük is. Marton Béla sápadtan tapsol, a viharsarok tapsol, Mecsér mokány bajuszkáját rágja. Mit tegyen, ő is tapsol. Amikor Bethlen kivonul a folyosóra, teljes nagyságban bontakozik ki sikere. Az egységes párt egykori vezére londoni útja után találkozott ilyen egyhangú, minden ellenvéleményt elsöprő sikerrel. A folyosón Bethlen István grófot ismét hatalmas udvar veszi körül. Többen átjönnek a NEP- képviselők közül és a független ellenzéki képviselők sorából Sigray Antal gróf beszélgetés közben megemlíti Bethlen Istvánnak, hogy beszédét még Marton Béláék és Mecsérék is tapsokkal fogadták. Bethlen fanyarul megjegyzi: — Ezekre a tapsokra nem reflektálok. Egy NEP-honatya elmondja, hogy amikor Bethlen István beszéde után a többségi párt kitódult a folyosókra, a nemzeti egység egyik oszlopa odafordult Marton Bélához. s Ára 16 fillér