Magyarság, 1936. február (17. évfolyam, 26-49. szám)
1936-02-02 / 27. szám
1936 február 2. vasárnap Feszty Árpádné visszaemlékezései elmúlt időkre, elmúlt emberekre — Nem szerénység, inkább hiúság, női ösztön, hogy azt szeretném : a magam személyével csak akkor foglalkozzon a világ, ha már egy fehér orgona, egy fekete liliom és egy kis fehér petunia fog a sírom felett nyílni, — mondja emlékiratainak egyik helyén Feszty Árpádné. Az emlékezés ideje tehát elkövetkezett és azok a lapok, amelyeken ez a nem mindennapi asszony nagy eseményekről, nagy időkről és nagy emberekről számol be, ma talán még érdekesebbek, mint valaha. Bárhol nyissuk is ki ezeket a régi feljegyzéseket, kedves pillanatfelvételek néznek felénk. Laborfalvy Róza és a sok titok Laborfalvy Róza. A sors összehozta Jókaival. Forradalmi szereplését, Jókaival való megismerkedését, első évei hősies küzdelmét már sokan megírták, jobban mint én tudnám, — mondja Fesztyné. Abban a percben, amint felvette a Jókai nevet, eldobott minden régi nexust, eltemette a múltat és új asszonnyá lett. Lelkesedéssel, kötelességérzéssel akart jó feleség lenni. És ez sikerült is neki. Megőrizte a férfi becsületét; szikla volt a forradalmárnak és hazafinak ; erős fal, amire az író mindig támaszkodhatott, de boldogságot adni nem tudott. Az az erő nem adatott meg neki. Mennyi dicsőség, ünnepeltetés és szerencse részese lett! Férje a legnagyobb költő, a legpoétikusabb alak, legjobb férj, minden kívánságát teljesítette, szerették egymást és mégis talán sohasem volt boldog. Nem tudott az lenni, se mást azzá tenni. Nem tudott cirógatni, mosolyogni, otthont teremteni. Tragédia volt ez. Gyönyörűen mondta Mikszáth ...Jókai Mór élete és kora” című munkájában . Annak a háznak az volt a tragédiája, hogy túl sok volt benne a titok. Amikor Petőfi az égre hívta Jókait A második hős, aki Fesztyné emlékiratainkból elénk lép : Jókai Mór. Sose felejtem el, — mondja Fesztyné. Rövid idővel ezelőtt történt, hogy utoljára láttam. Petőfi halálának ötvenéves fordulóján felszólították, hogy tartson emlékbeszédet Segesváron a síremlék felett. Forró nyár volt és ő gyengélkedett. Féltettük nagyon és bár mindenáron menni akart, addig kértük az urammal, míg megírta a lemondó levelet, öreg, beteges, nem neki való az utazás. Helyette Kovács Gyula színészt bízták meg a fárasztó, de gyönyörű feladattal. Másnap azután, hogy az ünnepélyt megtartották, kétségbeesetten, jajszóval rohant be hozzánk : Kovács Gyula meghalt. Meghalt a sír felett. Én öltem meg, az a halál nekem volt szánva. Engem kért, engem hívott Petőfi. És sírt, zokogott olyan szivettépően, keservesen, mint ahogy nem őt, de tán senkit sem láttam sírni soha. Egy megkínzott óriás fájdalma lehet ilyen. Három napig bezárkózva, összezúzva ült szobájában. Nem évett, nem ivott és ami soha j életében nem történt, nem irt. Mi mehetett ez alatt végbe a lelkében? Petőfivel mit beszélhetett? Szinte hátborzongató volt az az érzés : most, míg mi mindennapi apró munkánkat végezzük, a közelünkben Petőfi és Jókai lelke olyan rettenetes, grandiózus kibeszélést tartanak, amilyen felségeset ők sem tudtak volna megírni. Attól a naptól fogva nem láttam, hogy Petőfi arcképét nézegette volna. Félt tőle. Mintha félt volna az egész élettől is. Mintha érezte volna, hogy ilyen szép halála már nem lehet többé. Jókai egyedül marad Amikor Jókainé meghalt. Mama halála után papát a kétpapi ápolás és az izgalmak teljesen tönkre tették, — meséli Feszty Árpádné. Mint egy gyermek erőtlenül föl-alá szaladgált a szobában, kezeit tördelte és egyre azt hajtogatta : Mit csinálok egyedül ebben a nagy lakásban öreg napjaimra. Nem tudok többet írni, megszűntem költő lenni. Mondtam neki, nem hagyom el soha, vele maradok, vezetem a házát, lemondok minden önálló tervemről és nem leszek más, csak az ő szerető, hálás lánya. Hogy szeretett akkor! Hogy csüngött rajtam! Olyan volt mint egy kis gyermek , nem tudott egy óráig nélkülem lenni. Egy hónapig még aludni is be kellett vinnem egy díványt a szobájába. Miután rendkívül gyenge volt, rávettem : menjünk egy hónapra Olaszországba. Ott teljesen össze is szedte magát. Még az első héten, ha a lépcsőn ment vagy kocsiból szállt ki, úgy tartottam majdnem az ölemben, mint egy kis gyermeket. Arról panaszkodott, hogy nem tud aludni, mert álmában mindig borzasztó látomásai vannak. Nem tud hni, nem is fog soha, mert a felesége volt a múzsája. Végre a harmadik héten Nápolyban kezdett lassanlassan magához jönni. Mire hazaértünk, megerősödött és meg volt mentve. Akkor írta : Utazás egy sírdomb körül című munkáját. Mikszáth megjósolja a jövőt Mikszáth Kálmán. Nem az a Mikszáth, akit általában ismernek, hanem a keserű, éles fej, aki megérzi a közeledő tragédiákat. Politikus vacsora volt Jókainál. Tíz órakor a házigazda asztalt bontott rendes szokása szerint és kijelentette: Tíz óra, öregapátok aludni megy. Sokan elmentek. Négyen maradtak az asztalnál, Mikszáth, Feszty, a felesége és egy közös jóbarátjuk. Mikszáth percről-percre elgondolkozóbbá komolyabbá vált. Az előbb még nevető és nevettető vonások egyre élesebbek, gúnyosabbak, szinte marók lettek. Elkezdett beszélni. Először azokról, akiknek üres széke és pohara még ott állott, azután tovább, a Monarchiában szereplő összes alakokról. Látta mindenkinek a hivatását. Elmondta : mindegyiknek mit kellene csinálni és megjósolta : egyik sem fogja azt megcsinálni. Kifejtette és a társaság fogvacogva hallgatta, hogyan, miért rohan a maga tragikus vesztébe ez az ország. Jósolt, mindent, ami bekövetkezett. A Habsburgház összeomlását, háborút, nemzetiségek lázadását és a legrettenetesebbet : a belső összeomlást. És amikor megszólalt az első kakas, hirtelen feltolta jobbfelé az egyik szemöldökét, balfelé a szája szögletét és mesélni kezdett egy kakasról, amelyik összeveszett egy másik kakassal. Mi fázva, fogvacogva, kábult aggyal, de kacagni kezdtünk. És mikor elment, egymásra néztünk és egyikünk sem tudtaigaz volt-e ez vagy álmodtunk ... Székely Bertalan és a tők A nagy Székely Bertalan Feszty Árpádné tanárainak egyike volt. Csak festett, vagy rajzolt nő létezett számára. Minket élőket — meséli furcsa megbízhatatlan lényeknek tartott, mint valamilyen csinos tarkatollú madarat, például papagályt. Az beszól is, harap is, de mégsem ember. Jobb tőle „drei Schritt vom Leib” maradni. Az egyes nőt nagyon lenézte, így azután sokszor, egészen komikus helyzetekbe került. Sose felejtem el. Egyszer dühösen jött az iskolába és egy kötőtűt dobott le az asztalra, ezzel a kijelentéssel: A nők a földgolyó legneveletlenebb és legelviselhetetlenebb teremtményei. Kérem, találok az Andrássyúton egy kötőtűt. Gondolom , érték, felveszem és a legelső szembejövő nőnek odaadom. Tényleg örömmel nyújtom át a tűt egy csinos fiatal lánynak, azt gondolva, hogy meg lesz hatva a jóakarattól. Képzeljék, mi történik. Dühösen végignéz rajtam. Bolond — mondja megvetően és büszkén továbbsétál. Én pedig ott állok az Andrássy-út közepén szegény kötőtűmmel és bámulok. Ilyenek a nők . . . Az ember jót akar s ez a köszönet. Hogy lehessen kiigazodni köztük? Kedves volt az is, mennyire félt modelljeitől. Olyan távolságban maradt tőlük, mintha valamennyien ekrazittal töltött bombák lennének. Ha igazítani akart a veszedelmes lény mozdulatán valamit, csak a pemzli nyelével közeledett hozzá. Azt is kinyújtott karral, jó messzire tartva magától, közben bocsánatot kérve és egyre erősítgetve : nem akar ő semmi rosszat. Egyszer valamelyik a túl nagy melegben összeesett. Ettől kezdve holta napjáig attól félt, hogy valamilyen ismeretlen okból minden modell elájul. Tíz percenként fog- Február a fehéráruk beszerzésének szokásos ideje AzMCZi-Rt 59 Sifonok, vásznak, damasztok, ágyhuzatok, asztalneműért, törülközők, női- és férfifehérneműek nagy választékban! Kiváló minőségek! Olcsó árak! 13 Sz 11. RÁKÓCZI ÚT 79.-70-