Magyarság, 1937. február (17. évfolyam, 26-48. szám)
1937-02-02 / 26. szám
ELŐFIZETÉSI ÁRAK: FÉLÉVRE 84 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 6 PENGŐ, EGY BÓRA 4 PENGŐ. EGYES SZÁM ÁRA HÉTKÖZNAP 10 FILL, VASÁRNAP 32 FILL. AUSZTRIÁBAN HÉTKÖZNAP 30 GARAS, VASÁRNAP 40 GARAS MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP POSTATAKARÉKPÉNZTÁRI CSEKKSZÁMLA: 28990 BUDAPEST, 1937 FEBRUÁR 2. KEDD PETHŐ SÁNDOR POMONKATAJU( AJTAY JÓZSEF // SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: 1. HUNYADI JÁNOS-UT 2. TELEFON: *1-560-10 (25 MELLÉKÁLLOMÁSSAL). ÉJJELI SZERKESZTŐSÉG (VI. ARADI-UTCA 8.) TELEFONJA (ESTE M10-TŐL): 1-154 81 ÉS 1-154 62. HIRDETÉS, UTAZÁSI ÉS KÖNYVOSZTÁLY (IV. ESKÜ-UT 6.). TELEFON: *1 888-66. LEVÉLCÍM: BUDAPEST 62. XVIII. ÉVFOLYAM, 26 (4755) SZÁM. Pázmány Péter logikája Írta: Lendvai István A Katolikus írók és Hírlapírók Országos Pázmány-Egyesületének ünnepi lakomáján a bíboros hercegprímás, Pázmány Péter mai utódja, a halhatatlan emlékezetű előd hatalmas egyéniségének egyik legjellegzetesebb vonását, a vaskövetkezetességet idézte hallgatói elé a következetlenségeknek ebben a mostani beteg korszakában, amelynek annyi fonáksága, baja és veszedelme adódik abban, hogy egyének, pártok, országok nem akarják vagy nem merik levonni vallott elveik vagy ténybeli megismeréseik következményeit. A magyar katolicizmusnak ez a történelmi alakja „ha egyszer megismerte az igazságot, nem rettent vissza sem tőle magától, sem logikus következményeitől, hanem habozás nélkül befogadta, aztán pedig aszerint gondolkodott, beszélt, irt és cselekedett. Mivel mindig következetes volt: írásait és beszédeit... ő maga sem cáfolta meg saját cselekedeteivel vagy életévelt. A bíboros hercegprímásnak ez a nyilvános megnyilatkozása — mint mindig, ezúttal is — nemcsak jelen volt hallgatóságának szólt ott a fehérteritős, virágos lakomás asztaloknál, hanem az egész nemzeti közvéleménynek, sőt félreérthetetlenül szólt a trianoni szégyenhatárokon túl a világot kormányzó hatalmasságoknak is. Mindazonáltal szeretnék néhány tiszteletteljes megjegyzést is fűzni őeminenciájának klasszikus szavaihoz, tisztán a keresztény újságíró szempontjából. Nem tudom ugyan, hogy nem vetődik-e föl ennek olvastára e sorok írójával szemben az illetékesség kérdése, mert valljuk meg: nálunk sok egyéb mellett a katolikus újságíró fogalmát sem tisztázták még. Angol példára hivatkozva, vetem föl azt a kérdést, hogy a nemrég elhunyt világhírű nagy angol írót és újságírót, Chestertont, vájjon csak akkor lehetett-e katolikus újságírónak tekinteni, mikor kifejezetten katolikus vagy legalábbis katolikusnak mondott újságba írt és járt-e vagy nem járt neki ez a titulus olyankor, amikor például a vallási tekintetben nem exponált Illustrated London News híres „Qui Notebook“ című rovatába írta azokat a pompás cikkeit, amelyeknek szelleme nem egyszer jóval katolikusabb volt, mint némely „katolikus“ elnevezésű lapokban megjelent írásoké és amelyekkel a maga ortodox katolikus gondolkozását elterjesztette vagy elterjeszthette ott is, ahova amazok a lapok nem juthatnak el? Gondolkozzanak a feleleten és annak logikus következményein mindazok, akiket illető csekélységem most csak örvendezni akar azon, hogy őeminenciája Pázmány Péter szellemén keresztül azt az embertípust sürgeti nálunk is, amely a meggyőződése szerint gondolkozik, beszél,kr, cselekszik. Ugyanakkor azonban mély sajnálattal kell rámutatnom arra, hogy ahol akadnak is meggyőződéses férfiak, nem egyszer milyen nehéz, sőt akárhányszor lehetetlen meggyőződésük szerint szólamok, irmok vagy éppen cselekedniük olyanok miatt, akik hatalmilag fölöttük állanak s akik ebben a helyzetükben csakis szervilizmust tűrnek meg maguk körül, mint azt éppen a hercegprímás az ország nagy többségének helyeslése közben nemrég maga is nyilvánosan megállapította. Nem kell talán külön hangsúlyoznom, hogy a férfias gerincet, becsületes szókimondást, őszinte véleménynyilvánítást nem kedvelő, sőt zokonvevő kisebb-nagyobb hatalmaskodók köre egyáltalán nincs kirekesztően világi férfiakra és tisztán csak politikusokra határolva. Már most hogyan szólaljon meg a belső meggyőződés a vaskövetkezetesség erejével ott, ahol csak engedéllyel szólalhatna meg, az engedély pedig megtagadtatik tőle azok részéről, akiknél a kisebb-nagyobb, de jogérvényes hatalom van? Slirtelenében nem tudnék dönteni, melyik a szomorúbb látvány: a meggyőződés hiánya-e, vagy pedig a csontig-velőig átérzett, legszentebb meggyőződésnek kényszerű némasága, parancsolt mozdulatlansága? De ennek a némaságnak és mozdulatlanságnak nemcsak az imént említett motívum lehet a kényszerítő oka. Lehet az is, hogy adódnak helyzetek, amelyekben az intézkedő, a hatáskörrel rendelkező tényezőkben nincs semmi hatalmaskodási szándék, mindössze csak hiányzik az a szellemi rezonálóképesség, amely a meggyőződéses férfim ilyen vagy olyan fölfogásának igazát, annak megfogalmazását és esetleges távolbalátó értékét, megnyilatkozásának éppen az elvre, az ügyre nézve szükséges, üdvös voltát megértené, belátná — nem szólva az egyéni elfogultság vagy egyenesen féltékenység szomorú eseteiről, amelyeken már annyi tiszta meggyőződés és jókorlátott igazság gáncsolódott el az ilyen helyzet vaslogikája szerint. Ha valakiről, csekélységemről tudhatja Csanád kitűnő püspöke, mennyire csak a tisztelet és az ügy szeretetének hangja szól belőlem. De éppen ezzel a tisztelettel kell megmondanom, hogy nem utolsó soron az ő elnöki megnyitóbeszédének olvasása irányította rá figyelmemet a következő meggondolásokra. őnagyméltósága a hírlapírás erkölcsi követelményeiről szólván, igen természetszerűen beszélt a tárgyilagosságról, a felelősségérzetről és a személyeskedés kerüléséről. A tárgyilagosság megkövetelése a hírlapírótól — ámbár végeredményben éppen nem őrajta múlik egy-egy írásnak a megjelenése vagy meg nem jelenése, egy-egy írásnak az alaphangja, a tartalma és mindezzel annak esetleges hatása a közvéleményben — helyes és természetes. De vájjon megvan-e mindig ez a katolikus hírlapírótól megkövetelt tárgyilagosság a minden rendű és rangú közéleti férfiakban is, különösen ha önmagukról vagy bármiféle szívügyükről, érdekükről van szó? Mivé lesz a tárgyilagosságra való legszigorúbb igyekvés is ott — sőt éppen ott —, ahol a tárgyilagosság fogalmát könnyen összetévesztik a föltétlen hódolat, kizárólagos dicséret, a készséges érdekszolgálat szellemével, viszont a legtárgyilagosabb és esetleg a legközérdekűbb megszólalást nyomban támadásnak minősítik, rosszindulatnak vagy rejtett célnak tulajdonítják? Nincs parancsolóbb törvénye a közszereplésnek minden vonalon, mint a felelősségérzet. De várjon a hírlapírón lehet és kell-e ezt elsősorban és egyedül keresni és nem inkább azokon-e, akiknek hatalmi köre ugyancsak jóval szélesebb, mint az övé és akiknek felelősségérzetén legtöbbször nemcsak a hírlapíró vagy a hírlap jó vagy rossz munkája fordul meg, hanem, mondjuk, az igazi katolikus gondolatnak és közéletnek sorsa legalábbis egy nemzedékre kihatóan? Nincs elítélendőbb valami egyhamar, mint a mindenáron való, gyűlölködő, sötét célzatú személyeskedés. De Pázmány Péter műveinek tíz vaskos kölelével, mindenkor kedves és üdítő olvasmányaimmal az íróasztalomtól balra kérdezem: vájjon nincs-e a személyeskedésnek egy magasabb és egyenesen szükséges fajtája is, amelyet Cardinal Pázmány Péter maga is olyan mesterien művelt, tudván azt, hogy e földi életben gondolatok, elvek, cselekedetek, erkölcsi megnyilvánulások óhatatlanul személyekhez vannak kötve, tehát személyeken keresztül is támadandók vagy védelnezendők, mint ahogyan a bíróság sem absztrakt fogalmakat üldöz vagy védelmez, hanem élő személyeket. Ám mit kezdjen a megismert igazság vaskövetkezetességű érvényesítése ott, ahol személyeknek a legtisztább szándékú és legmegokoltabb bírálása is igen hamar ama gonosz, ártó indulatú személyeskedés erkölcsi műfajába minősül át, mihelyt olyasvalakivel kapcsolatban hangzik el, aki felé jogos vagy jogtalan rokonszenvünk fordul, akihez egyéni érdekek szálai fűznek, vagy akinek megbírált hibáját nem tudjuk vagy nem akarjuk belátni? Naptávolban áll tőlem minden gyanúba vehető célzat, azonban egy nem éppen önösen és talán nem egészen logikátlanul eltöltött hosszú hírlapírói múlt után úgy vélem, hogy ilyen fontos kérdéseknek kétoldalú megbeszélése némileg szükséges, semmiképpen sem ám és a hozzászólás részemről sem egészen jogosulatlan. Nem szóltam azonban még a bíboros hercegprímás rövid, de emelkedetten tartalmas serlegbeszédének imént idézett másik passzusáról. Valóban: Pázmány Péter soha nem cáfolt rá a maga hirdetett igazságaira, elveire a maga cselekedeteivel vagy életével. A katolikus gondolkozású, bár protestáns magyar testvérei iránt a vallási életen túl Pázmány szellemében megértő közíró élete delén úgy látja, hogy Serédi Jusztinián őeminenciája ezzel a megállapításával nemcsak Pázmány Péter jellemének acéltengelyére mutatott rá, hanem egyúttal a magyar katolikus és általában az egész magyar életnek egyik legsürgetőbb szükségletére utalt. Köteleket lehetne írni arról, hogy mi minden volna ma másképpen, ha nem akadtak volna és nem akadnának most is annyian — az ormon éppúgy, mint a völgyben —, akik cselekedeteikkel, életükkel maguk cáfolnak rá a legszebb elvekre, igazságokra, amelyeket egyébként kifelé — ilyen vagy olyan okokból — hirdetnek. Legfőképpen ez az, ami belülről inaszakadttá tett és tesz annyi keresztény-nemzeti elhatározást, mozgalmat, alakulást és kifelé olyan kemény akadálya éppen a legszentebb igazságok lelki hódításának. Köszönet a magyar Sion őrének, hogy ezúttal is az igazi keresztény magyar megújhodásnak egyik legfőbb követelményét mutatta meg. Talán nem valamennyi, de sok-sok remény meg fog valósulni, ha főképp azok, akiknek különösebb gátlásokkal nem kell küzdeniük, magukra nézve érvényesítik Pázmány Péter vaslogikájának ezt az erkölcsi oldalát. A katolikus s általában a komoly magyar újságírókon és írókon nem fog múlni. Ára 16 fillér hbbbhhbhhbbebhbbhhhbmb Delbos francia külügyminiszter vasárnap válaszolt Hitlernek Franciaország ragaszkodik a többoldalú szerződések rendszeréhez Oroszország bevonásával — Páris hajlandó a nyersanyagok méltányosabb elosztására, ha ez nem segíti elő a német fegyverkezést— Delbos elismerte Hitler békeakaratának őszinteségét Németországban Delbos beszédét nem tartják barátságtalannak Berlin és Páris között megjavult a légkör, de a tárgyalási alapot még nem találták meg Hitler szombati beszédére az első hivatalos válasz francia részről hangzott el. Delbos külügyminiszter vasárnap a chabeaurouxi hősi emlékmű felavatásán felelt a német kancellár békés szándékokat proklamáló nyilatkozatára. A francia külügyminiszter előbb általánosságban beszélt a Quai d’Orsay külpolitikájáról. Szerinte Spanyolországra nem szabad rákényszeríteni, de megtiltani sem szabad számára valamely államformát. Egyedül a spanyolokra tartozik, hogy milyen politikai rendszerben akarnak élni. Érdekes, hogy a francia külügyminiszter első helyen és a legmelegebb szavakkal emlékezett meg az angol—francia „benső viszonyról“ s csak a második helyen emlékezett meg a kisantanttal, a Lengyelországgal és csak legvégül a szovjettel kötött „egyezményekről“. Hozzátette még, hogy Franciaországot Amerika is erkölcsi támogatásban részesíti, amelynek demokráciájával az elvek közössége fűzi össze a francia népet. — Nem kételkedem — mondotta ezután Delbos — azoknak az ünnepélyes nyilatkozatoknak őszinteségében, amelyek az Alpok túlsó oldalán és a Rajna túlsó partján (tehát Olaszországban és Németországban) el hangzottak. A nézeteltérés nem is a célra, hanem csak a módszerre vonatkozik. Készséggel állapítom meg, hogy Hitler beszédében nincs is semmi támadás Franciaország ellen és hogy a kancellár azt mondta, Németország és Franciaország között nincs alapja semmiféle vitának. Ezt gondoljuk mi is. Azonban nemcsak mi vagyunk, németek és franciák, egyedül a világon, a béke fenntartásának olyan általános feltételei vannak, amelyek túlterjednek mind a két országom Készek vagyunk minden erőfeszítésre, amely a nemzetközi kibékülésre és közeledésre irányul. Egyedüli feltételünk, hogy ezek ne irányuljanak senki ellen, tehát Oroszország ellen sem, mert veszélyes volna a nemzetközi közösségből kizárni egy „több mint kétszáz millió lakosú“ országot. Ez a kijelentés volt a leglényegesebb Delbos nyilatkozatában, mert amíg a német külpolitika kétoldalú egyezményekkel akarja biztosítani az európai békét és ezekből ki akarja zárni Oroszországot, addig Delbos szerint a francia külpolitikát két, ezzel ellentétes szem