Magyartanítás, 2010 (51. évfolyam, 1-5. szám)
2010 / 1 - Emlékezés - C. Szalai Ágnes - Viant Katalin: Tanárunkra, Nagy Ferencre emlékezünk
2 Tanárunkra, Nagy Ferencre emlékezünk (Hosszúpereszteg, 1941. október 6. - Szigetszentmiklós, 1984. augusztus 12.) Hosszúpereszteg honlapján ezt olvashatjuk: „olyan magyar falu, amely a nemzeti históriában (...) sohasem játszott említésre méltó szerepet. Itt nem zajlottak le véres csaták, de még egyetlen megyegyűlést sem tartottak itt eleink. Más érdeme nevezetessége tán nincs is, hogy lakói sok száz éven keresztül éltek és termeltek, „kapáltak, öltek, öleltek, tették, ami kell...” Mi most e szerény, az átlagba feltűnésmentesen simuló, dunántúli falucska kiemelkedő fiára, Nagy Ferenc nyelvészre emlékeszünk, aki itt született, Szigetszentmiklóson halt meg, közben pedig Budapesten élt és tanított. Bennünket is. Az élet úgy hozta, hogy mindkettőnket levelező tagozatra vették fel, de az első, illetve második év végén mindketten átkértük magunkat nappalira, és ez sikerült is. Nem volt könynyű a következő esztendő egyikünknek sem, a rengeteg pótlandó vizsgával, az első nagy szigorlatokkal, mégis, igazán ettől a perctől élveztük az egyetemista létet. Azt, hogy csak tanulnunk kellett, és így lehetővé vált olyan órákra, előadásokra, „speckolokra” járnunk, ahova csak akartunk. S bár legtöbb magyar szakos az irodalom kedvéért jelentkezett az ELTE Bölcsészettudományi Karára, velünk megtörtént az a furcsa fordulat, hogy tanáraink egyéniségének köszönhetően megkedveltük a nyelvészetet, mi több, szép lassan bele is szerettünk. Ebben pedig oroszlánrésze volt annak a ténynek, hogy Nagy Ferencet kaptuk meg szemináriumvezetőnek. Fiatal, energikus ember, aki külsejét tekintve kicsit tán kilógott az oktatók sorából. ízes, dunántúli beszédét hallva arra gondolhattunk: lám, attól, hogy valaki az ELTE-re jár, netán ott tanít, még nem kell, mi több, nem is szabad elszakadnia a gyökereitől. Mi sem állt tőle távolabb, mint a tudományos-szellemi-kulturális arisztokratizmus bármilyen formája. Szobájában mindig diákok ültek, a kezdetektől fogva igazi iskolateremtő személyiség volt. Első perctől bevonta érdeklődő hallgatóit abba a munkába, kutatásba, amit épp végzett. S bár komolyan vette ő is, mi is a ránk bízott részfeladatokat, határidőket, mégsem vett körül minket valami tudományosan komolykodó légkör. Sokkal inkább felfedezőnek éreztük magunkat, mert mind a terület, mind a módszer, mellyel megismertetett és melybe beavatott bennünket, új volt, izgalmas és felmérhetetlenül gazdag! Nem szégyen bevallani: hiába voltunk magyar szakosak, a középiskolai nyelvtanon túl igazából alig-alig tudtunk valamit a mai magyar nyelvről, nyelvészetről. Ő mégis tudott olyan feladatokat adni, amellyekkel már megbirkózhattunk, de amelyekhez azért mindig hozzá kellett tanulnunk valamit. Egyebek közt, mintegy „melléktermékként” az akkor még „cédulázásként” ismert anyaggyűjtési módszert, ami - ha más formá(k)ban is, de - máig nélkülözhetetlen eszköze minden kutatónak. Mindez messze túlmutatott a szigorúan vett „tananyag-elsajátításon” - hála neki! Mint ahogyan talán furcsa ezt így, sok év távolából leírni - ő is hálás volt minden növendékének, aki meglátta imádott szakterületében a szépet, az érdekeset, és nem hallgatószomorító ballasztnak érezte az anyanyelvünk mélységeibe világító stúdiumokat. Nagy Ferenc tanári munkája mellett szövegnyelvészettel, szövegtannal foglalkozott, éspedig ennek egy olyan területével, a kriminalisztikai szövegnyelvészettel, melyet azóta senki nem művelt. Máig egyetlen e terület szakkönyve, a Kriminalisztikai szövegnyelvészet című