Marczius Tizenötödike, 1848 (2-247. szám)

1848-10-20 / 187. szám

Adjon a kormány négy ágyút, s egy pár tüzért, kik aztán ottan fognának másokat betanítani. Adjon a kormány ezer darab fegyvert, mer egy pár hét múlva tízezer sem lesz elég. A szatmári nemzetőrség azon részét, melly kővárban működik, fizesse a status, mint rendes hadi operatiót tevő testületet, mert ez a megyére nézve elviselhetlen teher kezd lenni. Azt mondják Teleki Sándor e kivánatokhoz kötötte állását. És igazsága van, ő tudja legjobban miilyen nagy a baj, s minő eszközökkel képes azt legyőzni. Ha a kívánt eszközök neki meg nem adatnak, a felelősséget nem vállalhatja magára. Vegye át a kormányt egy ollyan genre, ki az oláhokat villámlással, meny dörgéssel, s nap fogyatkozás csinálásával reméli compesealhatni. Szegény nép. . .mellyre a szabadságot és jólétet fegyverrel kell rátukmálni. De miként fordul el a becsületet érező kebel azon nyomoruaktól, kik e népet hitvány zsoldért v igy a gazság prédájává teszik. Pest, oct. 19. Több levél van kezünknél a királyhágón túli földről. Egyhangúlag, két tényről bizonyitnak e levelek. Hogy a hajdani Erdélyben valóban kutyául állanak a dolgok. És hogy az ottani emberek egytől egyig elvesztették fejüket, gondolkozó tehetségüket, tán akaraterejüket is. Az olvasó ha meggondolja, hogy egész Magyarországnak egy ötödét tevő földről van szó, meg fogja bocsátni, ha egy hasábot szentelünk e föld legközelebbi múltjának, s legközelebbi teendőinek előadására. Mihelyt az uniót kimondá, Erdély utolsó rendeinek lelkesedése, sőt már az eszme megpendülésével, elkezdődtek a reactio részéről a leggyalázatosabb hajtogatások, a szászok és oláhok között. Ezek csakhamar egyenesen nemzetiségünk elleni irányzatúvá váltak. Az időben, midőn a pokoli reactio ocsmány művei még újdonság valának, sokszor szóltak a pesti lapok e halogatásokról s most azokra visszatérni időnk s kedvünk nincs. Rövideden megmondjuk az eredményt. Egész Erdély egy kegyetlen oláh lázadás vér napjának előestéjén áll. Tán mire e sorok sajtó alatt izzadnak, izzad vérében az ottani alsóbb és felsőbb aristocratia. De------szinte azt mondok: de megérdemli. Nem mondtunk volna valami nagyon csodálatost. Soha a nap alatt gyávább nép nem élt, mint az erdélyi aristocratia martius óta. Az oláhok, ugyszólva, permanens gyűlést tartanak Balázsfalván, hova a nép kapacitálódni megyen , s a bujtogatás maszlagétól megrészegülve tér haza. Ez Erdély szivében történik. Alvidékein Orlát, oláh katonai helység, visel hasonló szerepet. Fenn, az észak-keleti részek Mekkája, részint Monor, részint Naszód. Itt tartja székét Jellacsich aimable miniatűr je Urbán. Ide gyűlnek az egész országból (megszoktuk országnak mondani Erdélyt) nemcsak az oláh helységek lakói, hanem számtalan magyar, és Tordamegye felső részébeni szász faluk népe is seregestől. Mit csinál itt velük Urbán, ez még a regényes oláh-szász-osztrák complett mysteriumai közé tartozik. Mondják, mint bizonyost, hogy itt kemény esküt tesznek le az austriai ház és a sárga-fekete zászlók hűségére a népek ezrei. De mivel ide különböző szőrű bőrű emberek gyülekeznek, az ügyes tactica emberei külömböző nyelven is beszélnek velők. A volt alsó nemességnek menyre földre esküsznek, hogy az urbériségek visszaállitatnak , ha esküszik az Urbán zászló alá. Az oláhságot a magyarok kiirtásával s minden magyar birtok felosztásával és egy dák birodalom mennyei örömével kecsegtetik. Végre a volt úrbéres osztály magyarajku részét vagy egyszerűen a nadrágosok kiirtásával, vagy csak átalában a fenyegetett, de általok megmentendő császár magas kegyelmével biztatják. Azon közben az aristocratiát megszálván a páni félelem, asszonyokhoz sem illő mértékben, sírnak összedugott kezekkel. A boldog emlékezetü ministerium,egy hozzá illő biztost küldött Vasban, ki holnapok alatt semmit tenni nem tudott. Újabban ismét kormánybiztosoktól hemzseg Erdély, kik semmi egyéb eredményt, egy Orbánnak pénzsegítséget vivő pénztárnok elfogatásánál felmutatni nem tudnak. Na, közelebbről vagy hét minorum gentium bujtogatót felakasztanak. De aztán ott vannak a Veér Farkas féle dézsi gyávaság históriák, ott van az erdélyi aristocratiák nem szűnő, sőt növekedő rebegése, jajveszéklése minden tett nélkül. Erdély a te nagy erélyű férfiaid, kik az absolutismus ellen olly jól tudának dörgeni, nevetséges asszonyokká törpülének le. Hét hónap alatt nem tudtak annyira menni, hogy Pap Sándort, ki állítólag a császártól kapott kereszttel mellén, nyilvánosan bujtogat, fel tudják akasztani. Ma, hét hónap múlva, a fehérvári erősség, — az egyetlen királyhágón túl , a legvastagabb schwarzgelb kézben, az egész katonai hatalom Puchnernél, (ki olly szerencsés volt, hogy Latour legutolsó levelét hozzá intézte) — Mikus fogságából szabadon bocsátva, azon hivatalosan hirdetett clausulával, hogy a kormányszék (quel monstre est ca) parancsára minden bujtogatók illő kezesség mellett szabadon bocsátatnak. Sajnáljuk szegényeket. Csuda-e, ha elvész Erdély gyáva aristocratiája ? De van a dolognak egy más oldala is, mit, ha jól emlékszünk, még senki meg nem pendített. Erdély népe a bujtogatók által,nem csakhogy monarchiás, de sőt absolutisticus érzelmekkel van saturálva. Ők a szabadság e korában, nemhogy elémentek volna, de ez ocsmány bujtogatók által, még hátra vezettettek; mert most, midőn egész Európában minden royalistának megnyiltak fátyolozott szemei, s Páristól Pestig egy , hang van:átok a népeket setétben és lánczban tartó királyságra, most nekik istenük a császár. Mellyik császár ? A magyarnak soha se volt császára, s ha Isten szamarilla tovább is akarja, egy pár hét alatt királya sem lesz. És itt figyelmet kérek: midőn Magyarország nem sokára ki fogja mondani végszavát ez ügyben, akkor Erdély elcsábított, megcsalt, lelkileg megmérgezett népe, bujtogatói által vezetve, úgy fog elé állani, mint a sötét absolutismus sötét arriére-gardeja. Igen uraim ! Kipusztult innen Jellachich, kipusztult Latour hatalma, de vigyázzatok, Erdélyben még van egy szerencsétlen csorda, mellyel szomorú, de szükséges csatát kell küzdenünk. Fogja-e elbírni a felelet terhét azoknak lelke, kik ott ügyeinket ennyire hagyták menni ? Erdély a leggyönyörűbb országok egyike, a szem nem hiszi el, hogy itt sötét harczok vérmezejévé válthatik a bájos természet. Pedig, higyyétek meg, úgy lesz, ha rögtön, újra mondom rögtön nincs segítve. Száraz tényeket mondok el eddig, de csak század részét se annak, mit mondhattam volna. Most szintolly szárazon mondjam meg az egyetlen lehető gyógyszert. Előbb jegyezzük meg, hogy vannak esetek, midőn a terrorismus a legtisztább humanitássá válik. E szomorú esetekben Beccaria se volna olly bolond, oratiókat tartani a halálbüntetés, a törvényes vérontás ellen. Erdély illy kétségbe esett helyzetben van. Nem csak az ottani Magyarságnak, de mint érintem szent ügyünknek érdekében múlhatlan szükség a cudar bujtogatókon minden kegyetlenség nélkül, de annál szigorúbban terrorizmust gyakorolni. Kivétel nélkül, oláhok vagy szászok, urak, nem urak, mindegy, kézre kell őket keríttetni, és haladéktalanul felakasztani, a népet nem bántva. Ha lehet, ha még nem késő. Nem vagyunk ott, s azért nem tudjuk e perczben nem késett-e el már a gyógyszer, azaz nem ment-e a reactió hatalma annyira, hogy körmei közül a bűnösöket kivenni már lehetlen. Ekkor még szomorúbb az orvosság. Kénytelenek vagyunk a reactió egész táborát, mellynek nagy része ártatlan elcsábítottak, — összve lövetni, vagy legalább lövetni addig, mig lefegyverezve nincs. Capacitatióra többé egyetlen perczet se lehet vesztegetni. Világért sem. Ha legnagyobb erőfeszítésbe kerül is, ha Erdélyben az egész székelység, az egész magyarság egy szálig mind felkel is, meg kell lenni: meg kell rendizni a reactió, az absolutismus táborát. Gondoljátok meg, hogy szabadságunk szent ügye forog szóban. Azonban Erdélyben egyetlen egy ember sincs, ki illy értelemben élére tudná magát tenni az ügynek , ki egészen fel tudna emelkedni az események, és nézetek ssin vonalára. Százat teszünk egyre, hogy oda a respublika mulhatlan szükségének, (ha ugyan becsülettel akar runk élni) még csak szele se érkezett meg, midőn itt már olly hatalmasan fú és fütyörész, hogy re- 750