Marczius Tizenötödike, 1849 (6-79. szám)
1849-03-31 / 40. szám
HAZUZII S TIZENÖTÖDIKE Szombat.. 40-ik szám. Debreczen, marc. 31 1849. Nem kell táblabiró politika. Debreczen, marc. 31. Miről legtöbbet kellene beszélnünk, az osztrák császártól nagylelkűleg adott alkotmányról alig szóltunk néhány szót. De tüzetesen irt értekezést ez érdemben még más lapban sem olvastunk. Szabad legyen tehát egy pár észrevételt tennünk. A marczius negyediki edictum következtében kibocsátott alkotmány valjuk meg az ellenségben is a jót, nem eredeti mű ugyan, de a fenforgó körülményekhez képest igen okos és kevés hiányokon kívül kielégítő. Egy nagy ország, melynek 36 millió lakosa van, akkor midőn egy évvel ezelőtt még teljes absolutizmus alatt senyvedett, azzal nem csak megelégedhetnek, hanem minden várakozását is felülmúlva találhatja. Az alkotmány pontjai világosak, és az új kor szelleméhez vannak idomítva, és mi a szabadelvűséget illeti abban vetélkedik a francziák 1830—diki constitutiojokkal, sőt a mi a választói census, illeti, s mi a leglényegesbb amannál sokkal különb és derekabb. Meg van ezen alkotmányban minden mi csak lényeges, s mit csak az európai jogtudósok a monarchia melletti alkotmányokban mint fő kellékeket megkívánnak. Egy harminczhat millióból álló nemzet ezen alkotmányt, a kiszabott természetes úton könnyen tökélletesre festhetné , tenne ami neki tetszenék, tán el is kergethetné az ingyen hizlalt dynastiát, s boldog jövendőnek nézhetne elibe. Azonban. Ezen harminczhat milliónyi nemzet nem létezik Ezen millióknak érdeke annyi felé húz a hány a tartományok száma, s a nemzetiségi érzelmeket a törvényhozók theoriai az emberekből kiirtani nem fogják. Eddig népeket ismertünk, kiknek nem volt alkotmányuk. Most az osztrák dynastia egy új phoenomenonnal lepi meg a históriát, s ad egy alkotmányt, melynek népe nincsen. Ezen alkotmány minket magyarokat mint nemzetet tökéletesen megsemmisít. Mi ezen levél szerint austriaiak lettünk, felvettük e gyűlöletes, s egész Európában beszennyezett nevet. E levél követeli, hogy a milliók egy háládatlan és alávaló jellemű család nevén nevezzék magukat. A magyar nemzet minden históriai múltját egy tollvonással semmisítené meg, s eltűrhetné, hogy őt ezután osztráknak nevezzék. Mert hiszen a mi azon alkotmányban a külön nemzetiségek érdekében itt ott felhozatik, ez csak csalóka ígéret, melyet a birodalmi középponti erő azonnal olvasztani kezdene. Az alkotmány ötödik fejezete kimondja, mi tartozik a tartományi gyűlés határozata alá, s olvastuk mi lesz a mi nemzeti gyűlésünkből — provinczialis agricultura, jótékony intézetek, középületek, az adó repartitioja, egyházi és iskolai ügyek, s az előfogatok (!) — Tehát egy cseppet sem több mint a mit az 1848-diki törvények minden megyének, minden rendezett tanácscsal bíró mezővárosnak már megadtak. Illy lealázó szerepre jutna a magyar országgyülés, melly Mária Teresia alatt azon szeleskedést követte el, hogy a dynastiát megmentette. És akkor történik ez midőn nemzeti gyűlésünket az 1848-nak nevezetes tavassza visszaállította régi fényességébe, megadván neki az önállóságot, a szuverenitást, mely előtt még a királynak is meg kelljen hajolnia. Mi azon különösséget, hogy itt közöttünk ezen új alkotmány még kíváncsiságot sem gerjesztett annak jeléül vesszük, hogy mi elhatározva vagyunk saját territóriumuk számára egy külön alkotmányt szerezni. El vagyunk határozva nem áldozni fel öröklött kincsünket, nemzetiségünket. Nem áldozzuk fel Bécs kedvéért érdekeinket is. Nem azért építettük Pest városát, hogy a habsburgok arra mint birodalmi városaik másodikára vagy harmadikára kevélyen mutathassanak. Szépen volnánk mi ott azon birodalmi parlamentben a mi 70—80 magyar követünkkel, a többi német, olasz, tót, cseh, ruthen s isten tudja mifélékkel. Majd jönnének aztán hozzánk német praefectusok és Kreishauptmanok, többnyire azok, kik most a császári sergekben alvezéri szerepet viselnek. Pénz és hadügyről szó sem lenne. A habsburg porontyok zsoldossal ellepnék az országot, s velünk mint meggyőzött néppel impertinenskednének, még pedig nem csak úgy mint márczius előtt, pedig már akkor sem tudtunk csak egy katonai kihágást is megbüntetni, hanem úgy miként azoktól lehet várni, kik ellenünk irtó szándékkal keltek harczra. Nem szükség nekünk leírnunk azon szomorú állapotot melybe minket ezen theoreticus alkotmány besülyesztene. Nem is szükség elmondanunk, hogy a habsburgok e kétségbeesett ajándéka akkor, midőn fegyvereink előre nyomulnak nevetségessé válik. .